Később persze már tudták, amit azelőtt is, tudniillik, hogy a költőnek van igaza: ”rosszból csírázik az egyedüli jó”.

De akkor úgy hitték: a legszebb dolog van csak. És fokozható a fokozhatatlan: – képtelen bohóctréfa – a legszebb dologból sarjad még egy legszebb dolog és akkor már két legszebb dolog lesz.

Hát – hogy a fal adja a másikat, olyan jó lett…

A legszebb dologhoz egyébiránt először megint csak két legszebb dolog kellett.

hvg.hu

Két egymásra dobbanó szerelmes szív, kémia, tökéletes eleggyé válás (tudják: még nagyító alatt sem különböztethetőek meg az alkotórészeik). Összevillanás, összerobbanás.

Barbara, a Wittgensteinből phd-t író segédprofesszori állásra pályázó gyönyörű lány így jön össze a videotékás fiúval, Nicholasszal. (Tarantino is tékásként kezdte, stimulálja magát a helyes fiatalember, aki egyébként idióta videojátékkal lődözve pont olyan megejtően felszabadult, mint egy hároméves kisfiú, amikor elmerül önfeledt játékában.)

A francia film – már kitalálták, igen: A Legszebb dolog a címe – (rendező: Rémi Bezançon, főszereplők: Louise Bourgoin, Pio Marmai; Un heureux évenement, 2011, Párizs) könnyű, mint egy Sagan lektűr és mégis felforgat, a székhez nyom, és elindítja bennünk a saját mozit.

Igen sokrétegű film ez, s mint a vöröshagyma: minden következő réteg mind több könnyet, torokkaparást hoz.

Hogy A Legszebb dolog mivel is kezdődött, arra nehéz válaszolni, de az bizonyos, hogy egy pozitív terhességi teszt ad róla hírt.

Némi zavar, de főleg lehengerlő izgalmi állapotban eltöltött várakozás jön.

Már a várakozás, várandóság komoly átalakulást hoz. Barbara régebben „kis hülyéknek”, „idegesítő gyerekeknek” gondolta úgy általában a gyermekcséket, ám amikor meglátja azt a „kis mozgó részt”, a benne lévő gyermek szívét az ultrahangon, az magával ragadó, átformáló. Mamásító.

Rémi Bezancon forgatás közben

hvg.hu

Aztán megszületik a baba. Zseniális a szülés jelenet (mint annyi minden ebben a filmben – a lakás enteriőrtől, az anyósokat alakító színészek játékán át a válságmezők egymásba csúszásáig), így sorok írója, aki csak igen messziről támogatja az otthonszülést, az itt látottak után hajlamos lenne bába, dúla és egyéb lila dolgok után kiáltani, ha elképzeli álmát, hogy születik még egy gyerekük.

Lea, a kislány, nagyon helyes, milyen is lenne.

Az van ezekkel a csecsemőkkel, hogy mindenfélét akarnak. Legyünk pontosak: mindent, belőled mindent, aki fölé hajolsz, mindent, az egészet.

„Ha tudod, hogy itt egy kéz van, minden egyebet elismerünk neked”, valahogy így kezdődik Barbara mesterének a Bizonyosságról a könyve, a tudás, a kétség, a megismerés, a percepció nagy műve. Barbara ebben élt, de amikor egy miniatűr kéz mászik a mellen, akkor az elmebéli kéz és az elmeél, hogy is ne hunyna ki.

Az átalakulás folyamatos.

A kis Lea baba már jobban lát, felismer formákat, színeket, szagokat. Megörül az ismerős arcoknak. Barbara és Nicolas, a papa is folyamatosan ismer fel új dolgokat. Például, hogy két hónapja nem feküdtek le.

(Kutyát formázó vibrátor úszik be a vászonra. De nem segít.)

Hogy Barbarában most is hevesen tombol a kémia, csakhogy Lea az, akivel elegyet alkot.

Hogy alszik az ágyukban egy harmadik.

Aztán, ahogy elmúlt a kémia a papa iránt, elmúlik Lea iránt is Barbarában.

Barbara bölcs és bátor lány: dobbant a baba és a papa mellől mielőtt, végképp megkattanna. Meg kell ismernie önmagát. S most úgy lehet önmaga, hogy a babát hirtelen az apára sózza, aki eddig egy a szerelmet hiába követelő, egyre indignáltabb kívülálló volt a szülői feladatokban. Barbara pedig kamaszkori ruháiban elmegy táncolni, vagy az anyjával beszív; mi is kell ahhoz, hogy találkozzak velem, az igazi velem, ezt még nem tudja Babar.

De a lényeget igen: nem volt önmaga, majdnem megfulladt, „mint egy hátára fordított teknős” úgy élt Lea mellett, a baba, mint mondja: "saját határain átléptette, abszolút dologgal: a szerelemmel fordította szembe".

Barbara, Nicholas és Lea drámájában (mert hát a dráma Leáé is, nagyon is az: neki most egy fejet kéne rajzolni, amit nézegethet, nevetgélni, játszani vele, adni neki, mindent adni neki, amitől boldog, nem sírni hagyni) van egy konvencionális szál. Az idegesítő anyósok, az apa, aki nem tud apa lenni, hanem a nőjét akarja visszaszerezni a kis ragadozótól, a minden otthoni teendőben magára hagyott, lassan a monotóniába belefulladó, szakmai karrierjét feláldozó nő drámája.

De a film kulcsmondata ez: „Egyetlen párt sem ismerek, akik a gyerekek után megőrizték a szerelmüket”.

Maguk szerint hogy van ez? Magukkal hogy van ez? Van ennél brutálisabb probléma? Én hirtelen nem tudok egyet sem, hiszen ha valami, hát ez bőven lehet megannyi magán és köztragédia eredője. (Közbevetőleg: olvassák el Alice Miller A tehetséges gyermek drámája című könyvét a film után.)

Nekem úgy tűnik, bizonyosan létező szép kivételektől eltekintve, látni kimondott és ki nem mondott, elfojtott tragédiákat. Rettenetesek lehetnek bizony azok a messziről (vagy közelről, de szemlesütve figyelt) „jajdemegható” első évek.

Látni olyat, ahol a kezdetekben – vagy tovább – a gyerek megy rá kicsikét vagy nem is olyan kicsikét arra, hogy a szülők nagyon óvják magukat, de olyannyira, hogy a gyermek figyelmet, odafordulást a legritkább esetben, babysittert, tévét, bölcsődét, mifenét annál inkább kap. S jön az önigazoló narratíva, hogy így viszont, amikor a szüleit kapja, akkor boldog, kiegyensúlyozott szülőket lát. Már ha azok, a talán át sem élt, csak mélyről lüktető frusztráció miatt, hogy a gyermek mintha mégse lenne olyan boldog. Az istennek sem…

Aztán látni olyat is, amikor az egyik vagy másik szülő teljesen a gyermekkel folyik össze, hirtelen és évekre megszűnik minden más, mert úgy érzi, nem lehet egy perce sem a gyermeknek, ami nem tökéletes. Leépíti a világot, a világa csak a gyermek. (Önigazoló magyarázatokkal itt is tele a padlás.) És így égeti el lassan, de biztosan azt a szerelmet, amiből a gyerek fogant. Talán ezek szélsőségek. A valóságok zöme hétköznapibb, többrétű egy történetben is, ráadásul mifelénk különösen, számos szociális mizéria is bejátszik még.

De vajon Nicholas csinálja jobban/rosszabbul, aki követeli a nőjét, a szerelmet, a szerelmet, amiben a nő is boldog volt, de kislányát csak egy kedves tehernek látja, vagy az, aki elengedi azt, ami a legfontosabb volt neki, persze úgy engedi el, hogy észre sem veszi a távolodást, hiszen az egyetlen, ami fókuszában van: a gyermek?

Nyilván így se, úgy se jó.

Ami talán a bizonyossággal határos: a rossz szagú, megalkudott, ki-nem-mondásokban pálló életeknél ezerszer igényesebb, az, ahol az egyik fél mindnyájukért képes azt mondani: ez nem én vagyok, ebből elég.

Mint a moziban látjuk: Barbara az, aki jól csinálja.

Ahogy a sokszor elvarázsoltnak tűnő Jung írja: "Morálisan a saját utat választani csak akkor lehet, ha azt tartjuk a legjobbnak. Ha netán valami más utat jobbnak vélnénk, akkor a saját személyiségünk helyett azt élnénk és fejlesztenénk. Az egyéb utak: a morális, szociális, politikai, filozófiai és vallási természetű konvenciók. Az a tény, hogy a konvenciók valami módon mindig is virulnak, azt bizonyítja, hogy az emberek nyomasztó többsége nem a saját útját választja, hanem a konvenciót, s ennek következtében nem önmagát fejleszti, hanem a módszert, s ezzel valami kollektívumot, a saját egészsége rovására.”

S valóban, folytatva a kritika elején idézett verset: „Rosszból csírázik az egyedüli jó / halaszthatatlanná lesz a halogatható”. Ha önmagad vagy, annál többet nem adhatsz, erről is szól ez a mozi, s ez valóban: A legszebb dolog.

Mert hát Nicolas megtanul apává válni, Lea jól van, Barbarának pedig újra lehet nőként teste a gyereke apjával és közben jó mama is lehet. S még arra is rálel, mi az ő igazi szakmai feladata. Persze az ilyen robbanások őrült kockázata, hogy nem jön az igény az újraizzás kísérletére, hogy ami a legfontosabb, legközösebb az hirtelen se fontos, se közös. De a bátorság olyan igényesség, ami talán másféle igényességeket is feltételez.

Ám mutat egy döbbenetes dolgot is a film: ahogy sok iskolában rejtélyes okokból a mai napig adathalmazok sokasságát tanítják meg a gyermekeknek, a gyermeket váró szülőknek is adnak mérleget, mindenféle füzeteket, amibe megint csak számtalan adatot kell beírni, de nincsenek védőnők és védőpasik, akik szerelemóvó iskolát csinálnának. Pedig mint ebből a filmből is, s sokunk életéből is tudható: fel van adva a lecke, hogy homo ecce, de mi lesz ezután? Hogyan lesz jó és boldog mama és jó és boldog papa az ember olyképp, hogy közben jó és boldog nő, férfi maradjon? S hogyan lesz közben a gyermek a legboldogabb?

Csak nehogy legyintsenek. Inkább nézzék meg ezt a filmet mielőbb. S vigyázzanak egymásra meg a gyerekekre nagyon.