www.libri.hu

Kertész írta és újraírta a hatvanas-hetvenes években holokauszt életrajzi régényét, a Sorstalanságot. Már ’75-ben megjelent az első válotzat, de végül a Nobel-díj és Koltai Lajos filmje tette népszerűvé a könyvet.

Ki szereti, már csak azért is, amit a magyar belpolitikában képvisel, ki nem szereti, már csak azért is, amit a magyar belpolitikában képvisel. Ezek közül nagyon kevesen olvasták. Aztán akad, aki szereti, hiszen olvasta, és akad aki nem szereti, mert olvasta.

Utóbbiak között jócskán találunk holokauszt túlélőket is, szerintük túl puha a könyv, nem vall igazán megrázóan a borzalmakról.

Ennek a kommentnek azonban nem biztos, hogy sok értelme van, mert nem a borzalmakról szól ömagában, hanem azok felfogásáról, megéléséről. Az alkalmazkodásról. Ez az erénye a Kertész műnek abban a jelenetben rejlik, amiben a háború végén hazatérő túlélő, a kamasz Köves Gyuri egy hölggyel beszélget a villamoson. Az asszony arra biztatná a fiút, hogy mesélje el a világnak a náci poklot. A rongyos kis Gyuri pedig nem is igazán érti, hogy miért hívja pokolnak Auschwitzot és Buchenwaldot az utastársa.

És éppen itt a lényeg: Köves azt gondolja végig és próbálja megértetni velünk, hogy miként szokott hozzá lépésről-lépésre a pokolraszállás egyre sötétebb stációihoz, s miként nem érezte át igazán a sokkot, amit a kegyetlenség okozott. Még a legmocskosabb bánásmódhoz is hozzá tudták szoktatni. Hát, így menetel valaki a vágóhídra ellenállás nélkül.

Olvassák el inkább.