Az a gyanús, ami nem gyanús: tudja ezt Pelikán gátőr, valamint Virág elvtárs összes magyar tanítványa, követője, őszinte híve, mindenki, aki akár egyszer is utazott a szocialista szellem vasútján. A kommunizmusban ugyan lehetett viccelődni, de ha komolyra fordult a dolog - márpedig a nemzetközi helyzet fokozódott - a hatalom nem ismert tréfát. Nem is az volt a dolga.
Ahogy A tanúban Pelikán gátőrt maga közé szorítja a két ávós – az egyiknek valami furunkulus miatt a fertőzéstől óvó kötés van az arcán –, az egyik legfontosabb kép arról, amit sokan láthattak, de nem nagyon beszéltek róla: a nagy fekete autó belsejéről.
A nagy fekete autó, az a bogár formájú rideg vasdarab nem hivatalos menetrend szerint késő éjjel vagy hajnalban közlekedett, amikor a dolgozó nép éppen a másik oldalára fordult volna. A csengő- és csengőfrász előírás szerűen működött. A nagy fekete autó sajátos célirányú jármű volt, az utazás kizárólag odaútra szólt, üzemeltetői a legmagasabb tarifát számítottak föl: hosszú, börtönben eltöltött évekkel kellett kifizetni a fuvart.
A Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban nem horrorkönyv. Bár minden oldalán lappang az erőszak, a gyanakvás és a sandaság, nem újabb magas labda azoknak, akik szeretnek mindent lecsapni, ami a kommunizmusban a rezsim tevékenyéségről szól. Indulat nincs benne, a megismerés, a szisztéma működésének megmutatása iránti kutató szenvedély annál több.
Müller Rolf ajánlata racionális, szenvtelen és érzelemmentes, szinte technikai tankönyvként úgy fogja föl a titkosrendőrség - a munkásosztály ökle - hálózatépítésének, működésének történetét, mint az elnyomó rendszerek arzenáljának egyik nélkülözhetetlen, ütőképes fegyverét.
A titkosszolgálat taktikai fegyver a hatalom kezében, sosem tömegpusztító eszköz. Az operatív tevékenység persze esetenként szükséges áldozatokkal jár, de a jól működő titkosszolgálatot mindenekelőtt úgy kell megszervezni, hogy a tömegek biztonság- és fenyegetettség érzetét egyaránt kielégítse . Senki nem gondolta a kihalt Sztálin úton suhanó nagy fekete autó utasairól, hogy egy elhúzódó mulatságból sietnek haza, de sokan gondolták, hogy éppen a nép ellenségét kocsikáztatják meg.
A mindenkori hatalom mindent tud az állampolgárról: ha nem tudna, rosszul végezné a dolgát. A szakemberek megkülönböztetnek puha, elviselhető és elviselhetetlen beavatkozást az ember életébe. Demokráciákban az állampolgár nem foglalkozik napi rutin szerűen azzal - de azért néha gyanakszik -, hogy megfigyelik, adatot gyűjtenek róla, ám ha mégis: ezt óvatlanul gondoskodásnak, védelemnek nevezi. Diktatúrákban, ahol egyszerű kommunikációval a külső és belső ellenség képével riogatnak, az állam megvédi magát a saját polgáraitól is. A kukkolástól a vesék leveréséig nem hosszú út vezet.
A II. világháború befejezését követően a 10 főcsoportból álló Politikai Rendészeti Osztály emberei a háború utáni praktikus ügyekkel foglalkoztak, persze a győztesek magabiztosságával: „népellenes besúgókra”, csendőrökre vadásztak, földalatti szervezetek után kutattak, legális és illegális pártokba, szervezetekbe épültek be, reakciósok után vizslattak, a fekete kereskedelemben érdekelteket vegzálták. Ebből a kiterjedt és egyre bővülő létszámú rendszerből sűrűsödött immáron 6 alosztályba csoportosítva a pártok, az ifjúsági szervezetek, az egyház megfigyelésére az AVO.
Hamar összejött egy sokféle karakterből álló fogoly-gyűjtemény. Volt köztük újságíró, tőzsdeügynök, nyilas vezető, filmrendező, grafikus (Szenni György, aki alighanem Szennik György – a szerk.), jezsuita teológus, és házmester. Miközben két év alatt 500-ról majd 2000 főre, azután gyorsan 4000-re emelkedett az operatív munkatársak létszáma két év alatt közel 40 ezer embert tartóztattak le: nyilasokat, volksbundistákat, imrédystákat, besúgókat – ez utóbbiakat később az új rend oltalmazói is kiválóan tudták használni.
Az ÁVH kiforrott állapotában 35 ezer munkatárssal és 45 ezer külsőssel (besúgó-hálózat) üzemelt, biztosította és számonkérte az éberséget. A szakértelemre, a nyomás fokozására szükség is volt a rengeteg bajtársra, hiszen a mindenféle listákon, összespárgázott iratkötegekben 1 millió 400 ezer valamilyen szempontból gyanús elem szerepelt: ez az ország lakosainak több mint 20 százaléka.
Honnan jöttek az emberek ellen forduló emberek? Hol képezték ki őket, honnan ez a nagy tudomány a nép megsanyargatására. A könyv lapjain található megannyi portréból, Pőcze Tibor, Fekete Károly, Hárs István, Piros László és Dékán István pályájának ismertetése erre is választ ad. Voltak köztük a diktatúra működtetésére ösztönösen ráérzők és azt élvezők, kisszerű figurák, akiknek a kezében csak a bikacsök állt jó, hithű kommunisták és átkeresztelkedettek, csavargók, huligánok, pszichopaták. Az utókorban süvöltő némely hangok szerint valamennyien a nép, a haza ellenségei, mások úgy tartják: egy nehéz kor kellemetlen szomszédai.
Péter Gábor, a főparancsnok és könyörtelen ötletelő sokáig a legfőbb szomszédnak számított, méghozzá szó szerint: 2000-ben halt meg, miután elengedték a büntetését, kijelölt munkahelye - szakképzett szabóként és a hatalom megjelenített önironiájaként - a Magyar Divatintézet könyvtára volt. Kulturális maradványértékéből eddig legfeljebb annyi volt ismert, hogy letartóztatásakor pár Nyírő József-kötetet találtak a páncélszekrényében.
Müller könyve úgy kezdődik, hogy Virág elvtárs Pelikán gátőrhözhöz lépve megfogja a zakóját, és ezt mondja: "Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó." Péter Gábor szabóinasként kezdte pályafutását, ezért szép a korról sokat eláruló filmkép megidézése. Persze, amikor a filmet bemutatták, csak kevesen ismerték fel Bacsó Péter finom utalástechnikáját.
Müller Rolf a nevéből ítélve nem magyar anyanyelvű szerző, pedig dehogynem: Debrecenben végzett politológia-történelem szakon, dolgozott a Történeti Hivatalnak és Levéltárnak, volt internetes újságja, a Betekintő. Szűkebb értelemben vett szakterülete a magyar politikai rendőrség 1945-1990 közötti tevékenysége, a gyötrelmes, nehéz és félremagyarázott, még mindig nem teljesen feltárt félmúlt vizsgálata. A második nagy háború után sok fel nem robbant bomba és akna maradt, közöttük ügyesen időzítettek is, ám azonnal megkezdődött a marakodás a lerágott és megperzselt csonton maradt hatalomért. A szerző megmutatja, kik voltak a leggyorsabbak és a legélelmesebbek.
Tovább aprítja az egykori akadémiai kutatóhálózatot a kulturális és a tudományos életben is hegemóniára törekvő kormányzat. Meglehet, hogy a humán tudományokkal foglalkozó intézetek megszűnnek, ha azokat végül valóban az ELTE-hez csatolják.
Nem minden magyar hullarabló. Maradtak még páran, akik agresszornak látják az agresszort és áldozatnak az áldozatot.
