Minden gyerek művész, a kérdés csak az, hogyan maradjon művész, ha már felnőtt – mondta Pablo Picasso, és ebben minden bizonnyal igaza is volt. Ha mindezt továbbgondolom, akkor azt is meg kell állapítsam, hogy a legtöbb olyan gyerek, aki tizenéves korára megmaradt művésznek, az vandál, illetve alkoholista és drogos, a kérdés csupán az, hogyan ne maradjon vandál és alkoholista és drogos, miközben megmarad művésznek.

Hogyan őrizze meg azt az érzékenységét, amely érzékenység tizenévesen és huszonévesen fájdalomcsillapítóként az ön-és környezetpusztításra ösztönzi, hogyan és hová irányítsa át azokat az energiákat, amiket korábban kizárólag pusztításra, vagyis önmaga gyógyítására használt.

Dobod Dániel, a Szétírt falak elbeszélője egy Budapest vonzáskörzetébe tartozó kisváros lakója, se nem városi, se nem vidéki fiatal. Graffes, azaz graffitis, azaz falfirkáló, egy azok közül, akinek a lakosság túlnyomó többsége szívesen törné végtagjait, lépne gyomrába, pofozná sallerrel. Toy.

Bódi Péter. "Erre kitűnő volt nekünk a fű, a hasis meg az alja alkohol szaga, másoknak meg más."

Zsiga Pál

A toy kezdő, rossz minőségű rajzokat készítő graffitis. Ha megmarad graffitisnek, akkor akár egy szép napon king is lehet belőle. A king olyan graffitis, aki a többiek által elismert. Nem túl bonyolult, és nem sokban különbözik a legálisnak nevezett szakmák hierarchikus, maffiaszerűen működő közösségeitől. Haumann Péter például egy king. Vagy Spiró György. Vagy Grétsy László. Velük nem ba…odunk. Viselkedni kell, és akkor egy napon majd king lehetsz.

Az irodalomban is így megy ez. Ha Bódi Péter frissen megjelent könyvével betolakodna egy kánoníró elé, amikor az felolvasni készülne valamilyen rendezvényen, akkor a kánoníró és crew-ja, vagyis graffitis csapata a maga eszközeivel ugyanúgy ellátná a baját, mint annak a kingnek a crew-ja, akik a regényben az anyja szeme láttára látják el egy toy baját, mert az lefestette egy king rajzát, márpedig olyat nem teszünk.

A toyt úgy helyben hagyják, hogy annak egy életre elmegy a kedve a graffititől, szóval nem javaslom Bódi Péternek, hogy baszakodjon kánonírókkal, mert nagyon megüti a bokáját. Úgy beadják a kritikát a folyóiratokban, hogy Bódi Péternek egy életre elmegy a kedve az írástól. 

A graffesek a gimnáziumban és a fővárosban és a dunaparti települések kertvárosaiban és a vonatokon élik fiatalságukat, ők azok, akik kapucnis csordájukkal keresztülnyomulnak a Nyugati aluljáróban, az agglomeráció se nem városi, se nem vidéki frusztrált fiataljai, akikről ezidáig én se nagyon tudtam, hogy miért lelik örömüket abban, hogy összefestik a falakat, vagy beírják, szétírják, beadják azokat a falakat. Hála Bódinak, pár napig más szemmel jártam az utcákat: amikor nemrég vidékre utaztam, és a külvároson lassan átzötykölődve a koszos vonatablakból megpillantottam a vasúti sínek mentén a szétírt falakat, eszembe jutott, amit Bódi írt.

 „Sokan sehol máshol nem kaphatnak elismerést vagy hírnevet, és erről nem feltétlenül ők tehetnek, olyan környezetbe születtek és kész..." A szerző óvatosan fogalmaz, pedig fogalmazhatna drasztikusan is, mert nyilvánvaló, hogy az ember tizenévesen az égvilágon semmiről sem tehet.
 
„Én körülnéztem. A legtöbb barátom szülei már rég elváltak, vagy csak ment az elhidegülés. Nem divat már a boldog család, így hát az otthonlét nem valami nagy élvezet. Pénzünk persze nem volt sok, tehát maradt az olcsó szórakozás. Erre kitűnő volt nekünk a fű, a hasis meg az alja alkohol szaga, másoknak meg más…Mivel a pillanat volt elbaszva, a pillanaton próbáltunk változtatni.”

Bódi Péter: Szétírt falak. Ab ovo, 2012, 197 oldal.

Wikipedia

A 2000-es évek mobilozó, facebookozó, designer drogozó, high schoolban gépfegyverrel lövöldöző, szüzességét 11 évesen elvesztő generáció tagjai lassan felnőnek. Bódi Péter az elsők közt érkezett, és könyve számomra ezért fontos olvasmány. Mert lényegtelen, hogy tetszik-e nekem a graffiti, vagy érdekel-e engem a graffiti. Elmondom: nem érdekel. Nem akarok taxizni sem, mégis érdekel a taxisok világa. Nem akarok börtönben sem ülni, mégis érdekel a börtönök világa, érdekel minden zárt közösség működése a maga szabályaival és törvényeivel.

A huszonegy-két éves Bódi Péter persze azóta már a Képzőművészeti Egyetem hallgatója, így aztán feltételezem, hogy így, vagy úgy, de megmarad művésznek. Hőse, Dobod Dániel nem fest már falakat, nem lett king, és nem maradt drogos és vandál és alkoholista.

Verik a „gettókölykök” hősünket az állomáson, rugdossák a földön. Megérkezik két skinhead, elkergetik a gettókölyköket, és rohannak utánuk. Hősünk feláll, idegességében belerúg egy nagyot az első kukába, ekkor viszont két rendőr tűnik fel, hogy igazoltassák őt. Aztán hősünk lelép.