A gólhoz vezető út szabálytalanságok sorozata. Minden gólt minimum vétség előz meg, ám ezeket ritkábban torolják meg, mint ahányszor elnézik. Ha megtorolnák a gól előtti szabálytalanságot, a labdarúgásban érdektelen rend lenne, kiüresedne, nem születnének gólok. A döntetlen senkinek nem lenne jó, mert a döntetlen nem eredmény, csak a döntés elhalasztása.

Nézzük, mit mond erről a műkedvelő Alessandro Baricco. Érdemes rá odafigyelni, mert ő abban az országban él, ahol egy játékos a közelmúltban azért hagyta el - szabálytalanul - a kijelölt, vonalakkal meghatározott életterületét, mert a vonalon kívül elhelyezkedők, a játékot működtető érzelmi energiák kibocsájtói huhogással meg más egyezményes utalásokkal a származásásra emlékeztették.

"A tizenhatoson belüli kezezés mindig szándékos, a lesállás soha nem kérdéses, a nők mind kurvák" - írja Baricco. Továbbá: a világegyetem egy játékvezető nélkül játszott mérkőzés. De Istenben hinni kell, aki nem más, mint a partjelző. Ezek az eretnekségek még nincsenek benne a FIFA mindenkire egyformán érvényes szabálykönyvében, ám egyszer majd benne lehetnek. Addig is lehet szerepet választani.

Baricco azt mondja, ha valaki labdarúgást államvallásá kívánja emelni, meg kell teremteni hozzá a teljes, hibátlan környezetet, alkalmazni kell mindazon szabályokat, amelyek paradoxonként nem a kibontakozást segítik, hanem éppen a kibontakozásban korlátozzák a szereplőket. A labdarúgás kulisszája végül a gettóhoz hasonlít. Össze kell gyűjteni minden részvevőt a számukra elrendelt, szigorúan ellenőrzött térben, fel kell festeni a pályákat, köré építeni kell lelátókat, a lelátók felé vezető utakat, ahová az emberek a lakóterükből kell elindulniuk, ahol a lakásokban emészthető ételeket fogyaszthatnak, elfogadható színvonalú tv-műsorokat nézhetnek, valamint annyi üveg sört ihatnak meg és annyi cigarettát szívhatnak el, amennyit szükségesnek tartanak. A mérkőzés előtti és utáni időt mindig munkanap és más hétköznapi elfoglaltságok töltik ki, mert a szurkoló a meccsnapokat leszámítva más tevékenységet végez: tanul, szeretkezik, vitatkozik, tünetet vagy egyszerűen csak boldog. Bármelyik elem hiánya, kidolgozatlansága veszélyezteti a nagy mű létrejöttét.

AFP / Kisbenedek Attila

A futball valójában ilyen utópisztikus összkulturális környezetben van jelen, éppen ezért szeretnek a tömegek hinni benne. Az érzelmek fokozására ismert módszerek is akadnak. Sűrű, mármár elviselhetetlenül sűrű meccsközvetítések, szakértők, a vitás helyzetek elemzése, amelyek dokumentumait megint más embercsoportok rögzítenek a mérkőzésen, majd korábbi kereszteshadjáratokban edzett veteránok elemeznek, kellenek statisztikusok, akik az orgazmushoz vezető utat a matematika felől megközelítve azt próbálják elhitetni, hogy akinek már egyszer is volt ilyenje, próbálja újra a 15. perc környékén, mert a statisztikák szerint a legtöbb orgazmus akkor születik, ám ha nem megy: bízzon a hosszabbításban.

Az utópia nevű álomutazásba egy csomó embert bele lehet rángatni, ebből meg lehet élni, nem is rosszul. Ritkaság azonban, hogy az ideális állapotok hangsúlyozásának szolgálata közben a labdarúgás-álom terjesztői ne hibáznának. Ebben az anyagi, kulturális és egyéb okokon kívül szerepet játszik az azonos feltételek garantálásának szolgálatát leginkább megjeleníteni hivatott melodráma: a sportszerűség, a futball második legnagyobb hazugsága.

A sportszerűség ugyanúgy csak része, nem pedig a lényeget kifejező attributuma ennek a köznépi színjátéknak, mint egy kegyetlen, szerelemféltésből elkövetett gyilkosságnak része annak előzményei is. Ha valaki a gyilkossághoz vezető indítékokat keresi, azaz a gyilkos környezetében alaposan körül néz, bizonyára sok kivetni- és elítélni valót talál, számtalan figyelmeztető jelet is. Ám amikor egy gyilkos felett ítéletet mondanak, ezek az előzmények mintha elsikkadnának, a védőbeszéd legkevésbé méltányolt részeivé válnak. Pedig végül is a védők egytelen dolga megvédeni a védenceiket, vagyis a labdarúgókat, a labdarúgók közvetlen környezetében élőket. A másodrendű vádlottak, mi, a bűnsegédek, a szurkolók, mezgyűjtők, akik bizonyos szempontból a labdarúgók közvetlen rokonai vagyunk, nem számítunk, mert nem vagyunk kötelesek a vádlottra terhelő vallomást tenni. Ha tennénk, messzebb kerülnénk kedvenc szórakozásunktól.

A per alatt ismertetni kell az enyhítő (és: súlyosbító) körülményeket. Általában így: már egészen kis korától része ennek a nagy, közösségeket, népeket, nemzetet éltető játéknak, hovatovább a nagy közös álom megvalósításának. Minden elkezdett, sok formában befejezhető játék célja az örömszerzés, végcélja a világbajnoki elsőség, aminek elérésével kis- és nagyobb nemzet fiai egybeforrnak. A labdarúgás azért össznépi dolog, mert az is élvezheti, aki nem játssza. A nemjátszásnak súlyos előképei vannak: a tehetségtelenség, egy sérülés, egy elhamarkodott kiállítás, ami ritkán a labdarúgó karriert lezáró döntésben jelenik meg, elhízás vagy közönséges bűnözés. Az a baj, hogy aki a labdarúgás-vallásra teszi fel az életét, nem számol azzal: a legtöbb csapat már alakulása pillanatában felbomlik.

Csapatot építeni nem könnyű, sőt szinte csak nehézségekkel jár. Sok utánjárással, a játék feltételei megteremtésére hivatott szervezetek – klubok – alapításával. Elhatározás, ambíciók, pénz, és főként a szent elhatározás nélkül nem megy. Aki csapatot épít, a szebb jövőt látja maga előtt, de közben rengeteg sunyi szabálytalansággal, buktatással, taktikai faulttal, szándékos kezezéssel, megannyi, az eredményt befolyásoló tevékenységgel kell számolni. A kiábrándulásig elmegy néhány milliárd: ezt a nagyobb nemzetek lenyelik, a kisebbek lenyomják az emberek torkán.

Az egészen kis nemzeteknek kevesebb esélyük van elérni a fő célt, de ennek nem az az oka, hogy játék közben kevesebb szabálytalansággal kell számolniuk, sőt, az van, hogy sokkal több szabálytalansággal. A kis országok lehetőségei korlátozottak, kevesebbet zsidózhatnak és huhoghatnak, mint a nagyobb nemzetek fiai, és ez biztosan így van, mert Kumin Ferenc is megmondta csütörtökön.

Ha valaki Magyarországon a futballt az álmok színházában kívánja bemutatni, és folyamatosan műsroron akarja tartani, számoljon azzal, hogy az első lépés megtétele sem könnyű. Az ember előbb-utóbb visszavesz az álmaiból, amikor azt mondja: látok én még nyugdíjasként olyan mérkőzést, ahol a magyar csapat toplistás együttes ellen a győzelem reményében veszi fel a harcot – maga mellé állíthatja azokat, akik ebben ugyanúgy reménykednek, mint ő, ehhez a reményhez azonban a szurkoláson kívül nincsenek más források rendelve. Az irányokat karizmatikus vezetők képesek kijelölni, és az álom önmagában még nem feltétlenül a rossz terv része. Az álmok életre keltése azonban egy más dolog.

A labdarúgás mellett elkötelezettek egyik kedvenc kérdése: miként történhetett meg, hogy Magyarország akkor került legközelebb a nagy közös álom megvalósításához, amikor az energiákat egyéb nagy célok megvalósítására is pazarolnia kellett. Az ötvenes években vagyunk, nem a kétezres években. A választ mindenki ismeri: a labdarúgás, a sportolás volt az egyetlen perspektíva, aki egy kicsit is tehetségesebb vagy merészebb volt, könnyen egy olyan jobb irányba vezető úton találta magát, amit sok-sok elhullajtott stopliból építettek. A világ azonban megváltozott, nem a kétezres, hanem az ezerkilencszáznyolcvanas években, amikor Magyarország – a mexikói vb előtt – még vezette a labdarúgó válogatottak világranglistáját. A világranglista vezetés azonban leshelyzet: ha a partjelző istenként elnézi, lehet győztes gólt szerezni abból kiindulva, de általában ott vannak más csapatok is, akik nem világranglistát, hanem világbajnokságot akarnak nyerni. Mindig az utóbbiak nyerik.

Most elég sokan azt kérdezik, mit keresett a miniszterelnök Zürichben az Aranylabda-díj átadási ünnepségen, és ők azt mondják: szerintük a miniszterelnöknek itthon kellett volna beszélgetnie a diákokkal. Milyen diákokkal? Azokkal, akik majd ha végeztek, neki akarnak dolgozni, azokkal, akik külföldre mennek, mert nem érdekli őket az itthoni egészminden, vagy azokkal, akik maradnak, mert annyira szeretik a focit, esetleg azért, mert annyira nem.

Zürich, FIFA-gála: Platini, Orbán és Depardieu

Facebook / Orbán Viktor

Mindenkit intenénk attól, hogy focibolondnak nevezzék Orbán Viktort. A miniszterelnök ugyanis több ennél, labdarúgó, azok közé tartozik, aki még nem váltotta valóra azt az álmát, hogy egyszer majd nem díszvendégként nem a díszpáholyban ül egy BL-döntőn, hanem játékosként kifuthat a pályára. Orbán Viktor egyetlen állásért adná fel a jelenlegit: ha profi labdarúgó lehetne. Ennek a lehetőségét kereste Zürichben. Senki nem állíthatja biztosan, hogy nem találta meg.

A gála része volt a Puskás-díj átadása a tavaly elért legszebb gólért. Egy szlovák labdarúgó, egy hozzánk hasonlóan kis nemzet játékosa nyert, aki nem otthon játszik, a gólt nem hazai pályán érte el, de ez mindegy. Persze, szóba sem került, hogy a díjat a miniszterelnök adja át – ennek nincs különösebb oka, nem ő volt az illetékes, és kész -, hanem más oka volt. Például az, hogy Zürichben Orbán Viktor minden gesztusa arra irányult, hogy testközelben kerüljön azokkal, akikkel a pályán soha nem lehetett testközelben, nem érezhette azt a fura, semmivel nem összetéveszhtő szagot. Nagy, a jövőben még akár meg is valósulható összeállításban készültek fényképek: a miniszterelnök többek között/mellett Michel Platini és Gerard Depardieu társaságában látható. Természetesen amennyiben egy vetélkedő beugró kérdése az lenne, ki a kakukktojás a fotón, a helyes válasz: a kövér orosz színész. Neki ott semmi dolga akadt, látszólag. De várjuk ki a végét. A nagy magyar futballálomnak még koránt sem ért véget, az első félidőt sem fújták le. Ha majd lefújják, a másodikban újra erőre lehet kapni, bizakodni, reménykedni, hogy hamarosan eljönnek a boldog nyugdíjas évek.