Legyen III/III-as-vadász! Vagy legyen ügynök!
Neveket akarunk, még több spiclit, még több beszervezett hírességet, nem monogrammal, hanem lehetőleg teljes névvel, és jöhet néhány tartótiszt kartonja is, bár ők közel sem annyira érdekesek. Pedig dehogynem: végre megtudhatjuk, milyen taktikai utasításokkal küldték pályára az ügynököket.
A megfigyelt aspektusából a titkosszolgálati tevékenység gazdagon dokumentált, ám nem biztos, hogy ezekből a - szívszorító - személyes drámákból teljes egészében megérthető az 1962-től datálható és az 1990-es Dunagate-üggyel lezárult időszak. A III/III. Csoportfőnökség munkatársa, Végvári József őrnagy ekkor hozta nyilvánosságra, hogy a BM speciális szervezetei változatlanul megfigyelés alatt tartanak az állam biztonságára veszélyt jelentő személyeket, közéleti szereplőket, csoportokat és pártokat. A Cég előbb tagadott, majd beismerésre kényszerült, ezzel párhuzamosan pedig még egy ideig folytatódott a dokumentumok megsemmisítése. Tabajdi Gábor új könyve, A III/III krónikája azt ígéri, a megmaradt anyagokból is rekonstruálható a pártállami Magyarország titkos története.
1962-ben, tizenhét évvel a kommunista politikai rendőrség megszervezését követően a BM III. Főcsoportfőnökség az Államvédelmi Hatóság és a Politikai Nyomozó Főosztály örököseként alakult meg. Ekkora már lezárult az ellenzéki csoportok egymás ellen kijátszásának időszaka, a módszerek szofisztikáltabbak lettek. Az állambiztonság átszervezését egy olyan emberre bízták, aki – nem önszántából – távol maradt az ötvenes évek magyar közéletétől: a szovjet hírszerzés munkatársaként Dél-Amerikában tevékenykedő Tömpe Andrásra. Az új, III. Főcsoportfőnökség felügyeletét a legfelsőbb párvezetés részéről Biszku Béla látta el. 1962 augusztusában az új szervezet koncepcióját ismertető aktíván Biszku nemcsak a korábbi, sztálinista módszerek kiiktatásának szándékát vázolta, hanem egy belső, a pártvezetés magja által is osztott koncepcióját ismertetve azt is elmondta, a továbbiakban nem számítanak a kompromittálódott ügynökökre.
Míg 1956-ban több mint 20 ezer regisztrált ügynök tevékenykedett, 1961-ben pedig még mindig közel 10 ezer, addig az új szervezet 5000 ügynökkel számolhatott. Az állambiztonság természetesen megkapta a működéséhez és a folyamatos építkezéshez szükséges direktívákat, így 1969-re már 12 ezer ügynökre duzzadt az állomány. Hiába volt valamiféle megtisztulási törekvés a pártvezetés részéről, az új titkosrendőrség vezetői – „az egyszer majd kérünk magától egy szívességet” szellemében – sietve intézkedtek a régi garnitúra elfektetéséről. A leépítés elsősorban azokat érintette, akik nyomozóként, kihallgatóként, értékelőként vagy a „technikai személyzet” tagjaként részt vettek a koncepciós ügyek vizsgálatában.
Az akció akár az Ügynök nem vész el, legfeljebb átalakul fedőnevet is viselhette volna. A korosabb, a múlt század 10-es éveinek elején születettek közül néhányat nyugállományba helyeztek, ám jellemzőbb volt, hogy a kipróbált szakembereket jól fizető, a hatalmat és a rálátást egyaránt biztosító állásokba ejtőernyőzték, ahol persze továbbra is nyitott szemmel és füllel jártak-keltek. Így lettek stratégiai cégek: MALÉV, Hungarofruct vagy Lignimpex-vezetők szakmai képesítéssel nem rendelkező állambiztonsági tisztek; a Magyar Hirdető Vállalat munkaügyi osztályvezetője az egykori ÁVH alezredes, a Filatélia szervezője egy másik. Az előbbi bizonyára garancia volt arra, hogy csak arra érdemesek kerülnek az állami reklámipar közelébe, az utóbbi pedig egy jól szervezett, kiterjedt közösség életét tanulmányozhatta egészen közelről. Az sem vitás, hogy az állambiztonságnak például a tejfronton is szüksége volt megbízható káderre – így lett rendész a titkos állomány alezredese. A képzettebbek, főként a jogi egyetemi végzettséggel rendelkezők nagyvállalatokhoz kerültek, de jutott megbízható munkatárs az ELTE JTK tanszékvezetői posztjára is.
Az egykori ügynökök valóságos paradicsomának számított a Favorit Építőipari Ktsz., ahol az egykori alosztályvezető elnök lett és a korábbi verőemberekből, vizsgálókból valósággal újjászervezte a régi csapatát. Mire az „elbocsájtott légió” valamennyi tagja kényelembe helyezte magát, a III/III is készen állt arra, hogy az örökzöld módszerek használata mellett, amilyen az igazoltatás, az elbizonytalanítás, a zaklatás és a provokálás, a finomabb és aljasabb technikákat is alkalmazzák. Tabajdi írja: „az állambiztonság az emberi kapcsolatok manipulálásában, illetve egyes személyek, csoportok ellehetetlenítésében az eszközök széles skálájával számolt."
Az állambiztonság munkatársai az ősi ’oszd meg és uralkodj’ elvét a modern titkosszolgálati eszközök segítségével igyekeztek "tökélyre fejleszteni, és az egyes elhárítási területeken szerzett tapasztalatok alapján idővel külön jegyzetek, tankönyvek is megjelentek” – a kiképzés során ezekből készült fel az egyházakban, a kulturális területen vagy épp az ifjúsági csoportokban tevékenykedő új állambiztonsági generáció. Az Éjszakai Budapest című Hobo Blues Band dal szövege jól illusztrálja, hogy az állam ott is éberen őrködött, ahol arra csak kevesen számítottak: „Döglött hely a nagy művészkávéház/Egy éve még innen is kirúgtak/A pincér BM-es, a mixer ÁVH-s/A vécésnéni vajon mit tudhat?”
A kulturális élet szinte minden területére beépített ügynökök jelentéseinek összegzése után kiderült, országosan 900 személy áll ellenőrzés alatt, és egy bonyolult kalkuláció szerint az is ismertté vált: a rendszerrel nem szimpatizálók befolyása 1600-1800 főre terjed ki. Az 1962 óta megszakítás nélkül tartó operatív tevékenységek, a műveletek részletes, forgatókönyv szerű leiratai azt mutatják, a titkosszolgálati munka rengeteg időtöltéssel, türelemmel, papírmunkával járt, viszont a rögtönzésnek és a fantáziának elenyésző szerep jutott. Egy titkosrendőr fantáziájának kibontakoztatására legfeljebb az állománygyűléseken és az "Ahol a felszabadítók jártak" féle közös kirándulásokon volt lehetőség, bár arra nincs adat, hogy mondjuk az a felsőbb szintről származó tipikus ötlet, miszerint csináljuk ki a Beatrice zenekart az elhárítás kreatívjainak köréből jött volna.
Az állambiztonság munkatársai inkább a régi, jól bevált receptet használták, a Beatrice esetében kezdetben a dezinformálást, majd a zenekar tagjainak egymással szembe állításával taktikáztak, és amikor ez nem hozta a kívánt eredményt (a feloszlást és a közönségük szétszéledését), előbb az ifjúsági sajtóban, majd az országos napilapokban is közzétették a hírhedtté vált csirkedarálós ügyet. Egy ilyen médiaakció gyakorlatilag rutinnnak, ujjgyakorlatnak számított, és nemcsak azért, mert a gyakran több százezres példányszámú újságok szerkesztőségében is vezető beosztásban dolgoztak beépített emberek - E. Fehér Pál a Népszabadságnál, Komlós János, Hofi későbbi felfedezője a Magyar Nemzetnél és a Népszabadságnál, Kardos György a Magvető igazgatójaként -, hanem azért is, mert az állambiztonság aktív közreműködésével kiépítették a megbízhatóbbnál is megbízhatóbb újságírók alkotta bűnügyi – hivatalosan: belügyi – tudósítók hálózatát.
Képzeljük magunkat egy titkosügynök bőrébe, meglátják, érdekes játék részesei lesznek. Mi lenne, ha azt terjesztenénk, hogy valamit csinálnak egy csirkével a színpadon? Állatszex!? Ilyen messzire azért ne menjünk. Bontott csirke? Azt a hirdetési szakág már lenyúlta, menő reklám, kisfilm is van, az emberek pedig tökéletesen elégedettek azzal, hogy megnézhetik, legalább nem gondolnak a hébe-hóba hiánycikknek számító bontott csirkére. Áh, megvan: mondjuk azt, hogy az énekes, Nagy Ferenc egy élő csirkét ledarált a színpadon. Magyarországon a csirkepaprikás szinte nemzeti étel, aki szereti, rosszul lesz az ilyen színpadi gesztustól, és soha többé nem vesz Beatrice lemezt.
Olyan apróságokkal senki nem törődött, hogy az akció kivitelezésére kijelölt munkatársak egy olyan történetet dobtak be a köztudatba, ami nem a Beatrice koncertjéhez köthető, és nem is a Rolls együttes valamelyik provokatív színpadi showjának része volt, mint azt egy még jobban értesült ügynök állította. A csirkét Kőbányán, a Kozák téri koncerten a CPG koncertjén tépték szét – ám nem a zenekar tagjai, hanem a közönség tagjai. Mindenesetre még sokáig napirenden lehetett tartani a punkokkal kapcsolatos negatív hangulatot, amihez hozzájárult az a megrendelt „vitanyag”, amely 1982-ben a Kritika című folyóiratban jelent meg. A punkokat és a fasizmust összemosó, Felszólalás a szennyhullám ügyében című cikket Erdős Péter írta, és az abban felsorolt állítások egyik következményeként a zenekar tagjait néhány hétre letartóztatták, másokat pedig felvettek a megfigyelt személyek listájára. Ma teljesen elkélpzelhetetlennek tűnik, hogy egy réteglapban közölt cikknek ekkora hatása legyen? Valószínűleg: igen. Az állambiztonság még ebben az évben is nyílt követéssel zaklatta a demokratikus ellenzék tagjait: ennek egyik ironikus dokumentuma a Kőszeg Ferenc követését megörökítő fotósorozat, amelyet Demszky Gábor készített.
A dokumentumok érzelem mentesen ismertetik az állambiztonsági intézkedéseket. Az érzelem mentesség oka ezúttal nem a szenvtelenség, hanem a módszer maga: a személyi követésnek nincs romantikája. Mitől lenne bizsergető az a pillanat, hogy valaki beléphet másvalaki életébe, és erről csak az egyik félnek van tudomása? Az már más kérdés, van-e kémia az ügynök és a megfigyelt között. A III/III krónikájában kronologikusan bemutatott esetekből legfeljebb az derül ki: voltak - ha nem is életre -, de évekre, esetleg évtizedre szóló tartós kapcsolatok. Mindenféleképpen ebbe a körbe tartoznak a rendszerellenesnek elkönyvelt egyházi személyekkel kapcsolatos akciók. Noha a könyv nem magyarázza az adott kor politikai mozgása és egy-egy szisztematikusan előkészített belóügyi akció közötti összefüggéseket, a kapcsolat nyilvánvaló.
1977. júniusa például izgalmasan telt Kádár János számára. Az ország közvéleménye leginkább arról értesült, hogy másodikán Lenin-békedíjjal tüntették ki, kilencedikén viszont már a Vatikánban fogadta őt VI. Pál pápa, a világbéke másik őre.
A korabeli újságolvasó vagy tv-néző valószínűleg nehezen talált összefüggést a két esemény között - leginkább talán az az érzet mélyült el, hogy Kádár valamiféle közvetítő a világi és az egyházi hatalom között -, és fogalma sem volt arról: a szeme láttára leszüretelték egy hosszú, kitartó és következetes ügynöki munka gyümölcsét.
Kádár ugyanis Moszkvától engedélyt kapott, a Vatikánban pedig már elmondhatta: szabadon bocsájtják Lénárd Ödönt, aki 1948-tól - elsőként az iskolák államosítása ellen indított mozgalom szervezése miatt ítéltek el - kisebb megszakításokkal majd’ 19 évet töltött börtönben.
Illyés-ügy, Galántai-ügy, Lezsák-ügy, Konrád-, Szelényi- és Ilia-ügy: ügy ügy hátán. A III/III krónikája olyan, mint egy teleregény, amely 1989. december 21-én befejeződött. Valami mégis azt súgja, már írják a folytatását.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
