hvg.hu: Magyarországon nincsenek klasszikus értelemben vett rocksztárok. Vagy csak észre sem vesszük őket?

Vitáris Iván: Szerintem a rocksztárság, ahogy a rockzene is és nagyon sok minden más a világban ma már mást jelent, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Nagyon sok olyan előadó van nem csak külföldön, de Magyarországon is, aki valamennyire rocksztárnak tekinthető. Ez egy soktényezős történet, de annyi biztos, hogy csak azért, mert szeretjük a lányokat meg az élvezeteket, nem kerülhetnénk reflektorfénybe, hiszen ezzel minden ember így van.

Simon Bálint: Rocksztár akkor vagy, ha azt valaki más mondja rád.

hvg.hu: Az elmúlt két évben komolyan felívelt a pályafutásotok és látszólag még messze a csúcs. Hogyan befolyásolja ez a hirtelen jött siker a világképeteket?

Beke István: Furcsa, de a zenekar engem például jóval inkább felelősségteljesebb viselkedésre ösztönöz. Az érzéssel együtt, hogy több szem figyel, valahogy tudatosul bennem, hogy sokkal kevésbé engedhetsz meg magadnak olyan apró hibákat, amelyek felett normál esetben elsiklanál.

hvg.hu: Végre nem egy tíz éve gályázó, harmincéves átlagéletkorral rendelkező zenekarra kapja a fiatal tehetség jelzőt. Mennyire súlyos a magyar zeneipar generáció-torlódása?

B.I.: Magyarország húsz év alatt próbálja meg bepótolni mindazt, ami a világban hatvan év alatt történt. Nekünk volt négy évtized kommunizmusunk, amiben – bár olyan világszínvonalú formációkat termelt ki magából, mint az Illés vagy az Omega – nagyon nehéz volt az államtól függetlenül, alulról szerveződően eredményt elérni. Ezért van az, hogy a kilencvenes években afféle kompenzációs hullám indult el, amelynek még mindig tetten érhetők az utózörejei. A másik lényeges különbség, hogy amíg külföldön többnyire tudják, mikor kell visszavonulni, itthon ez valahogy nem megy és sok előadó pár év haknizással képes lerombolni mindazt, amit egy élet alatt felépített.

V.I.: Én azt nem tartom jó dolognak, hogy a nagy öregek azért koncerteznek még mindig, hogy effektíve meg tudjanak élni. Ahogy az sincs rendben, hogy például Charlie-ra, mindazok után, amit letett az asztalra ma kevesen kíváncsiak, kevés fellépési lehetőséget kap. Bár sajnos ez nem lokális jelenség, régi nagy sztárok – magukhoz képest – külföldön is elég rossz sorban tengődnek manapság.

hvg.hu: A legtöbb fiatal zenekar legnagyobb dilemmája a szintlépés, hogy hogyan kerülhetnek mindig egy kategóriával feljebb. Mit kell tenni ahhoz, hogy valaki az ember hóna alá nyúljon?

S.B. Szeretném eloszlatni ezeket a téveszméket, hogy valaki a hónunk alá nyúlt, hogy a kezdetektől talicskával öntik belénk a pénzt. Ezekből az elméletekből is látszik, hogy a magyar zeneipar mennyire le van maradva a már régóta nagyon jól működő piacoktól. Itt már az unikum számba megy, hogy mi mondjuk arculatot, meg színpadképet tervezünk saját magunknak. Itt nincs pénzügyi befektető, nincs tervezőbrigád, ami a nemzetközi trendeket figyelembe véve receptre legyártott volna minket, itt csak a mi kemény munkánk van. Persze, ez egy megcsinált zenekar. Meg vagyunk csinálva saját magunk által.

Amit az  Ivan & The Parazolról feltétlen tudni érdemes

A 2010-ben alakult, hatvanas-hetvenes évek rock'n'rolljából táplálkozó budapesti zenekar az elmúlt két évben több nemzetközi fesztiválon túl megjárta az USA-t és Angliát is, debütáló albumuk sikerén felbuzdulva márciusban jelentették meg második, Mode Bizarre című lemezüket, melyen a 2014-es Sziget himnuszaként szolgálóTogether is található.

Balla Máté: Mindent teljesen önerőből csináltunk: saját magunk kezdtünk el építkezni, igyekeztünk mindenhol ott lenni, a telefonkönyveinket összerakva próbáltunk minél több koncertet szervezni, szép lassan pedig egyre többen kezdtek el velünk foglalkozni és tényezőként kezelni minket. A legfontosabb, hogy már a kezdetektől nagyon komolyan kell venned magad és azt, amit csinálsz. Ha ellinkeskeded, saját magadat járatod le.

V.I.: Csak olyan stratégia jöhetett szóba, amivel egyáltalán esélyünk van egyről a kettőre lépni. Az, hogy minket aránylag gyorsan megtaláltak a koncertszervezők és befogadott a szakma, szerencse, bár szükség volt hozzá az, hogy egy egyedi és jó produkciót tudjunk színpadra állítani. Egy szar produkciót sok helyre el lehet adni, egyszer. Többször nem. Mi leültünk, kiírtuk azt, ami belőlünk jön és csak utána kezdtünk kopogtatni, nem fordítva.

hvg.hu: Ez már-már vállalkozói brandépítés.

S.B.: Persze, hogy az. De erre az egészre inkább eszközként tekintünk. Mondjuk lehetőséget kapunk egy fesztiválon játszani, ahol sok ember láthat minket: olyat kell prezentálni a színpadon, ami emlékezetes marad és utána egy saját koncertre is bevonzza a közönséget. A vizuálnak zene nélkül is meg kell állnia a helyét. Utána már nyilvánvalóan a zene dönt, mert nézhetsz ki kurvajól, hogyha szar a zene, senki nem lesz rád kíváncsi.

V.I.: Arról van szó, hogy ha egy klubban, egy színpadon vagy csak az utcán meglátod a zenekar bármely tagját, akkor rögtön beugorjon, hogy ez rockzene, ez az Ivan & The Parazol és ez a három számuk a híres. Át kell jönnie egy üzenetnek.

hvg.hu: Ez a módszer, valamint a pozitív példátok valóságos divathullámot indított el.

V.I.: Annak örülünk talán a legjobban, hogy a mi sikereinken felbuzdulva mások is elindultak ezen az úton. Annak köszönhetően, hogy általunk az emberek látták, hogy magyar zenekarként például az SXSW fesztiválon való részvétel korántsem lehetetlen, az idei fesztiválra már egyáltalán nem mi voltunk az egyedüli magyar zenekar, aki benevezett. Akinek pedig most nem jött össze, majd megpróbálja jövőre, újra és újra, aztán előbb-utóbb sikerülni fog.

Bár ez elég hülyén hangzik, de mi tényleg próbáljuk az egyébként nagyon erős és igényes magyar könnyűzenének megnyitni az utat nyugatra is. Nem vagyunk zászlóvivők, csak kaptunk egy lehetőséget ettől az országtól, a közönségünktől, a külföldi szervezőktől, ezért úgy érezzük, hogy ez nem csak mi sikerünk, osztozni szeretnénk rajta.

hvg.hu: Ilyen nemzetközi sikerekkel a hátatok mögött, mennyire ragaszkodtok a magyar perspektívákhoz?

V.I.: Magyarországnak köszönhetjük azt, hogy eljutottunk külföldre, a magyar közönségnek köszönhetjük azt, hogy ilyen lehetőségek egyáltalán képbe jöttek. A magyar piac elhagyása bizonyos szempontból önmagunk meghazudtolása lenne. Mi nem vagyunk amerikaiak, nem vagyunk angolok, soha nem akartuk azt kommunikálni a színpadról, hogy külföldi zenekar vagyunk. Teljesen rossz stratégia lenne, ha mondjuk kiköltöznénk négy évre Amerikába teljesen elzárkózva mindattól, ami itthon történik. 

hvg.hu: Kényszerű dolog lenne, hogy a hazai mainstream előadók többsége tudatosan egy tízmilliós mikrovilágba zárja magát?

B.I.: Ez inkább önkéntes választás. Annyi biztos, hogy tehetségben, zenei szaktudásban nincs hiány, a világszínvonal sem elérhetetlen, ha elhisszük, hogy meg tudjuk ugrani. A Kárpát-medencében valamiért nem divat nagyban gondolkodni, nem merjük elhinni magunkról, hogy amit zenében képviselünk az  ér annyit, hogy megmutassuk magunkat a világnak.

S.B.: Pedig Magyarország akár ugyanolyan zenei kishatalom is lehetne, mint Izland vagy Új-Zéland.

V.I.: Én leginkább annak örülnék, ha mire döntenünk kellene, hogy most határon innen vagy túl, addigra Budapest válna Európa egyik ilyen típusú kulturális gócpontjává, hogy ne kelljen sokat hezitálnunk.

Kövesse a hvg.hu Élet + Stílus rovatát a Facebookon is!