Nevét adta a gyereknek

A sztahanovista mozgalom a hatalmas testi erőfeszítéssel, a versenyszellem következetes továbbvitelével és bizonyos érzelmi indíttatású megfeszüléssel „megteremti(heti!) az elmebetegségi hajlamot”. Négy feljelentő levél tanúsága szerint eme, a szocializmusra veszélyes nézetet fejtette ki Sántha Kálmán neurológusprofesszor és agysebész 1951 februárjában a debreceni egyetemen tartott óráján. A Kossuth-díjas akadémikus az emiatt lefolytatott boszorkányperben hiába védekezett azzal, hogy a szóban forgó mondat valójában úgy hangzott: „lehet a sztahanovista munka is káros, ha az említett negatív emocionális reakciók kísérik”, a párt példastatuáló ítéletet várt. Ezt az óhajt – miként az Huszár Tibor ezredfordulós esettanulmányából tudható – az Akadémia orvosi osztályának nyilvános ülésén Ratkó Anna egészségügyi miniszter tolmácsolta, mondván: „pótolhatatlan ember nincs”. A testület tehát ne csak politikailag bélyegezze meg, hanem „tudományos szempontból” is döntse meg „Sántha tanítását”, s a professzort fossza meg a katedrájától.

A „tévtan” megdöntéséhez a miniszter a személyes történetével is hozzá kívánt járulni. Elmondta, hogy ő 28 éven keresztül dolgozott „keserves körülmények között” napi 12 órát, „mégsem történt vele semmi különösebb defektus”. A valóság azonban – ez utóbbi állítás esetében – ennek éppen az ellenkezője volt. Az 1949 júniusában Magyarország első női minisztereként hivatalába lépett pártkáder életútja, mondhatni, iskolapéldája volt mindannak, amiről Sántha Kálmán beszélt. A Ratkó-korszak dokumentumait az Archívneten közreadó Kocsis Piroska levéltáros-történész mindezt 2006-ban úgy foglalta össze, hogy a hirtelen felkapaszkodott munkásnő „nem tudott megbirkózni a képességeit és képzettségét messze meghaladó feladatokkal”.

A népjóléti tárca bársonyszékébe 46 évesen beültetett egykori szövőnő ugyan gazdag munkásmozgalmi tapasztalattal rendelkezett, ám iskolai végzettsége – ha hinni lehet unokaöccse, Ratkó József költő versének – mindössze hat elemi volt, ezért: „a tárgyragot két t-vel írta / nagynéném a miniszterasszony”. Mindezt öntudatos magabiztossággal ellensúlyozta, amit miniszteri beiktatásán mondott zárszava is bizonyít: „Amit a professzor urak mondtak, abból én semmit sem értettem. Vegyék tudomásul, hogy én textiltechnikus voltam, beszéljenek az én nyelvemen!”

Posztja elvállalását Ratkó egy 1970-es évek végi interjújában így indokolta: „Rákosi Mátyás elvtárs azt mondta, hogy nem válogathatom meg, hogy mit akarok csinálni, azt kell tennem, amit a párt kíván.” Így aztán, ha kellett, lejárató sajtóhadjárattal kísérve szakmányban indított – a hivatásuktól való eltiltással végződő – fegyelmi eljárásokat a kisgazda, majd a szociáldemokrata orvosok ellen, máskor hatósági segédlettel visszavetette „a szocialista nevelésre alkalmatlan horthysta arisztokrata családoktól” azokat az állami gondozottakat, akiket nagyrészt az orosz katonák által megerőszakolt anyák adtak intézetbe. Parancsainak ellenszegülő beosztottjait pedig előszeretettel fenyegette meg az Államvédelmi Hatósággal, mondván: „Nincs messze az Akadémia utcától az Andrássy út 60.!”

Szervezete ugyanakkor, jószerével egész hivatali ideje alatt, tiltakozott önnön sztahanovizmusa ellen. A pártvezetés számára készült orvosi jelentések szerint Ratkót kideríthetetlen (alighanem pszichés) eredetű görcsök, hidegrázások és lázak gyötörték. Ennek ellenére 1950 legvégén, a kormány átszervezésekor az immár egyeduralkodó pártja a még több feladattal járó egészségügyi minisztérium élére vezényelte.

Nevét máig hírhedtté az a népesedésszabályozási intézkedéssorozat tette, amelynek végrehajtásában – részben betegsége, részben kegyvesztettsége miatt – már szinte részt sem vett. Korábbi harcos megnyilatkozásaiban „törvényileg rendezetlennek” nevezte az abortuszügyet, noha az 1878 óta hatályban lévő Csemegi-kódex bűncselekményként határozta meg a magzatelhajtást. Ezt a törvényszakaszt 1945 februárjában – amint Garancsi Györgyi szociológus ezredfordulós dolgozatában olvasható – a felszabadító szovjet hadsereg katonáinak erőszakoskodása fölötti népharag levezetésére átmenetileg, néhány hónapra függesztették csak fel. Ennek ellenére a világháború utáni években – ahogy mindenütt – Magyarországon is fellendült a gyermekvállalási kedv, amit Rákosi Mátyás 1949 áprilisában egy választási beszédében már a szocialista rendszer igenléseként értékelt. A hazai növekedés azonban elmaradt az európai országok átlagától, a születések száma 1948 és 1952 között évi 185–195 ezer között ingadozva „nem érte el a háború előtti szintet sem” – jellemezte a helyzetet egy tavalyi elemzésében Pongrácz Tiborné demográfus.

Miután az 1951 elején alapított, öt gyermek után adományozható Anyasági Érdemrend sem növelte meg a szülési kedvet, a pártvezetés egyre inkább az abortusz elleni harc fokozásában vélte meglelni a megoldást. 1952. februári határozatában a Magyar Dolgozók Pártjának titkársága még azt szögezte le, hogy új rendeletre nincs szükség, csupán „a meglevőt kell végrehajtani”, októberben viszont már harcot indítottak az abortuszt végző orvosok, szülésznők és kuruzslók ellen. Nemigen akadt olyan hét, hogy az elrettentő példák közzétételére parancsot kapott sajtó ne foglalkozott volna „a dolgozó nép ellenségeivel”, a bíróság által 6-8 évre ítélt magzatelhajtó „aljas álorvosokkal”. A kampány nem sokkal később elérte a „léha életet élő lelketlen nőket” is, merthogy „az anyaméhben fejlődő magzatok megölése a kapitalista társadalomban volt bevett szokás (...) az áldott állapotba került asszonyoknak ma már csak a természet szavára, szívük szavára kell hallgatniok” – sulykolta például a több százezres példányszámú heti magazin, a Nők Lapja.

Az 1953. február 8-án életbe léptetett „Ratkó-törvény” – hangzatos címe szerint „az anya- és gyermekvédelem továbbfejlesztéséről” – a valóságban csupán miniszteri rendelet volt. E jogszabály máig alig tudott paradoxona, hogy szövegszerűen egyáltalán nem szigorított, mi több, „bizonyos feltételek megléte esetén” elvileg még lehetővé is tette a terhesség művi úton történő megszakítását. A gyakorlatban viszont a megfélemlített orvosokból, bábákból és nemritkán helyi pártkáderekből álló abortuszbizottságok megalázó és kioktató procedúrák során kötelezték a gyermeküket megtartani nem kívánó nőket (és a megesett leányanyákat) magzatuk kihordására. Ugyanezen rendelet vezette be a gyermektelenségi adót is, amit a gyermek után vágyódó, ám egészségügyi okok miatt teherbe nem eső nőknek is fizetniük kellett. A gyakorlatban drákói intézkedésekkel szinte teljessé tett abortusztilalom következtében a Ratkó-korszakként elhíresült években, 1952 és 1956 között a korábbi esztendők születési számaihoz képest összesen körülbelül 80 ezerrel több gyermek jött világra (a tiltott abortuszok számáról számszerűsíthető adatok nem állnak rendelkezésre). Ám „mindössze” annyi történt, hogy a szülőképes korosztály, engedve az állami kényszernek, 2,5-3 évbe sűrített bele különben többévnyi gyermekvállalást. Ez ma már népesedéspolitikai közhely. Mint ahogy az is, hogy a mostanság nyugdíjaséveibe lépő korosztály, a „Ratkó-dudor” az elmúlt hat évtizedben jó néhányszor okozott komoly társadalompolitikai nehézségeket, például a beiskolázás vagy a munkahelyteremtés során.

A hírhedt „törvény” névadója a rendelet kihirdetésekor már jószerével partvonalra került. Ez olyan szereptévesztéseinek is köszönhető, amelyek egyikéből pártfegyelmi vizsgálat lett. Az eljárást még aktív miniszteri munkája idején, 1952 közepén indították ellene „helytelen magatartása” miatt, amely – miként az az Archívneten található forrásokból kiderül – abban állt, ahogy két hivatalnoka vitájában igazságot szolgáltatott. A minisztérium egyik férfi osztályvezetője azzal sértette meg ugyancsak orvosi végzettségű kollegináját, hogy kijelentette: „ha neki választania lehet férfi vagy nő orvos között, alsó testrészébe férfi orvossal adat injekciót”. S mivel az osztályvezető még a miniszteri dolgozószobában lezajlott hosszú vita során is kitartott álláspontja mellett, Ratkó a tettek mezejére lépett, és – „most addig nem megy innen ki, amíg egy nőtől nem kap egy injekciót” felkiáltással – egy harmadik doktornővel helyben beadatott a szemérmes férfinak egy ampullányi penicillint, személyesen ellenőrizve, hogy az „utolsó cseppig” végrehajtják-e a büntetést. A megrovással zárt pártfegyelmi eljárás során az összezavarodott miniszter asszony könnyes szemmel ismerte be, hogy „időnként megnyilvánuló hevessége és meggondolatlansága” sodorta ebbe „a súlyos hibába”.

Az 1953 tavaszán leváltott Ratkó hosszas betegeskedés, majd rövid szakszervezeti titkárkodás után a pártzsargon szerint „rendkívüli személyes nyugdíjasként” élhetett 1981-ben bekövetkezett haláláig. S noha 1956 nyarán a nevével megörökített rendeletet jelentősen enyhítették, ő maga változatlanul olyan gyűlölt személy maradt, hogy a forradalom utolsó napjaiban – legnagyobb értetlenkedésére – ismeretlenek többször is feldúlták pesterzsébeti lakását.

MURÁNYI GÁBOR