Régen láttunk olyan mesét, ami miatt nem kell kompromisszumot kötnie se a gyereknek, se az őt kísérőnek – és nem a Shrek-féle, kikacsintós felnőttpoénok miatt. A „kicsiknek és nagyoknak” csontig rágott frázisát olvasva gondolkodás nélkül szoktunk menekülni, A tenger dala esetében viszont nincs szó csúsztatásról. Persze nem árt, ha a felnőtt vizuálisan érzékeny: a film látványban a legerősebb. Párhuzamosan épít varázsvilágot és rideg valóságot, ami nem csak játék és mese.

A másfélórás animáció az IMDb-n 8.7 ponton, a Rotten Tomatoes-on 98 százalékon áll.

„A fiammal Írország nyugati felén nyaraltunk. A tengerparton rajzolgattunk – és elég rémes volt. Tele volt döglött fókákkal. Mikor rákérdeztük a szállásunkon, a helyiek azt mondták, a halászok gyilkolják le őket, mert frusztráltak a rosszul menő üzlettől. A szállásadónk azt mondta, ilyesmi régebben nem fordulhatott elő. Akkor az emberek még hittek abban, hogy a fókák szent lények, selkiek, akikben tovább él a tengerben odaveszett emberek lelke. Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy a néphagyományok távolról sem csak turistákat szórakoztató történetek” – mesélte Tom Moore rendező a Cartoonbrew.com-nak A tenger dala keletkezéséről.

Selkie, fókatündér, félember

A mese Benről és húgáról, Saoirse-ról (meg nem mondtuk volna, de ejtsd: “Szírsá”) szól. A kezdet fájóan idillikus, szinte hiányzik a vászonról pár szivárványt maga után húzó kisállat. A még kicsi Ben terhes anyjával és apjával boldogan éldegél egy világítótoronynál a tengerparton. Innen csak lejtmenetbe lehet fordulni: az anya belehal a szülésbe. A történet ezután hat-hét évvel később folytatódik. A fiú képtelen megszeretni kishúgát, az apa a helyi kiskocsmába menekül, a kislány pedig nem tanul meg beszélni. Nna. De legalább Ben kutyája továbbra is boldogan csaholászik a világítótorony körül.

Miközben depressziós apja dolgozik, bátyja pedig elvesztett anyja történeteivel szórakoztatja magát, a magányos Saoirse sok időt tölt a hideg tengernél. Hamar kiderül viszont, hogy a vízből kinéző szomorú fejű fókák a barátai, ő maga pedig képes fókává változni. Innen jön ez az egész, számunkra furcsa képzettársításos fókatündér vonal. A fókatünderek, vagyis selkiek amúgy meglehetnek a Harry Potter-világban valaha elmélyült széles rétegeknek. Rowlingnál a selkie a roxforti tóban élő csúnya, ám okos sellőlény. Az ír, skót és izlandi mondavilágban is megjelenő selkie viszont egy csavarral nem félhal-félember lény: a tengerben fókaként, a parton szerelmet kereső emberként él.

A már nem éppen vidám családot a tipikusan zsémbes nagyi zökkenti ki statikus helyzetéből. Szerinte a gyerekeknek sokkal jobb lenne a városban, úgyhogy el is viszi őket. Ben és Saoirse nem igazán csípi az új helyzetet, a négy órás takarodó főleg a kiskamasz bátynak nem fekszik. Innen indul roadmovie-szerűen a testvérek hazajutás története, megspékelve a mesék klasszikus elemeivel.

A tenger dalának főgonosza egy nagydarab bagolybanya, és ez már önmagában elég nyomasztó. Jól beüt a hitchcocki para: több jelenetben is ablakon kopácsolnak a szúrós szemű bagolyszolgák, hogy elrabolják a gyerekeket. Ráadásul nem is az életükre, hanem az érzéseikre pályáznak – így hasonlóak lesznek a megint csak Harry Potter világból ismert, csuklyával szálldosó dementorokhoz.

Az ellenpólust az ír tündérvilág képviseli, ami messze esik a csingilinges, miniatűr méretű, nagy szemű Barbie-tündérek irányától. A tenger dala világában a jó lények csúnyák, ráncosak, és imádnak dalolászva vigadni. Sört pont nem isznak, de jellemükhöz nem nehéz hozzáképzelni a különböző tudatmódosítókat. Varázstárgyként egy fehér kabát funkcionál (ebben válik fókává a vízben Saoirse), jóságos segítőt nagyszakállú szenilis öregember formájában kapunk. Van próba, és folyamatosan szorít az idő. Tét hamar élet és halál lesz – szóval adódik minden, ami a suspense-hez kellhet.

A fénygömbök hamarabb hazavisznek, mint a busz

A sok varázslatos elem, a hazajutás veszélyekkel teli sztorija, Ben útkeresése, Saoirse varázsereje mind a családi dráma feldolgozásáról, a testvérek fejlődő kapcsolatáról szól. A vizuális trip így tengeri istenektől kővé vált tündéreken át a szörnyű tapétás nagymama szobáig terjed.

Mese vonalon a gonosz bagolyanya azért rabolgat érzéseket a világból, mert nem bírja elviselni megözvegyült fia fájdalmát. Az óriás fiú így sziklává, heggyé változik. A felnőtt nézőnek hamar egyértelmű lesz, de a gyerekeknek sem nehéz meglátnia a párhuzamot a bagolyanya és a nagymama, az óriás fiú és a gyerekek apja között. A valós és a mesevilág tökéletes keveredését jól mutatja, mit kérdez Ben a kishúgától, mikor a hazvezető utat keresik: „tényleg azt hiszed, gyorsabban hazajutunk kis fénygömböket követve, mintha buszra ülnének?”.

Tom Moore 2009-ben is felkerült az Oscar-listára, de ahogyan akkor a Kells titka, idén A tenger dala sem nyert (a szobrot 2009-ben a Wall-E, idén a Hős6os vitte el). „Az első jelölés olyan volt, mintha az Akadémia megveregette volna a hátam – van értelme külön úton, függetlenül járni... Mielőtt a Kells megkapta volna a jelölést, mindig a fejemben volt, hogy egy ponton igazi munkát kell majd keresnem” – mesélte a jelölésekről a Moviefail-nek Moore.

A Kells egy középkori kódex lapjait dolgozza fel kalandmeseként. Ugyanazt a fantasztikus, kézzel rajzolt ír mondavilágot dolgozta fel, ami Moore legújabb filmjéhez is gazdag hátteret ad. A Kellsnek anno azért is szurkolhattunk, mert több kisebb – ír, belga, francia – stúdió mellett nálunk, a Kecskeméti Stúdióba is gyártották a filmet.

Moore A tenger dalát saját gyerekkori élményei alapján is írta. A háttér a nyolcvanas évek vége, a főszereplő Bent pedig magáról mintázta. „A mondavilágoknak, néphagyományoknak már nincs meg az a tisztelete, mint korábban. Úgyhogy azon gondolkodtam, hogyan lehetne a folklór igazságait újra megerősíteni anélkül, hogy az emberek valóban hinnének benne.”