szerző:
cz.t.
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A szülőföld determinál – Kóbor János szerint csupán politikai rövidlátósága miatt nem lett zenekarával együtt emigráns világsztár. Amúgy nehezen dolgozta fel, hogy Nyugat és Kelet között hezitálva végül az élet döntött helyette. Az Omega frontemberével élhető cenzúráról, felcsatolható vörös csillagról, Orbán Viktorról és a Schmitt Pál közbenjárására megkapott Kossuth-díjról beszélgettünk.

hvg.hu: Hogyan viszonyul a vadkapitalista rockzenész karakteréhez?

Kóbor János: Esetemben az, hogy zenész, már eleve nem nagyon stimmel. Zenész az, aki annak tanul, azt tekinti hivatásának, járt konzervatóriumba, akadémiára, de legalábbis szeret egy hangszeren játszani. Rám egyik sem igaz.

A családomban zenész az ősközösségig visszamenőleg nem mutatható ki, ez azonban nem jelenti, hogy ne neveltek volna zeneszeretőnek. A legnagyobb engem ért hatás az volt, mikor kiskoromban a szüleim elvittek az Állami Operaházba. A Trubadúrt láttam először és emlékszem, lenyűgözött az operában rejlő tragédia és monumentalitás. Általános iskolában már folyamatosan operába kellett cipelni, Verdi lett a number one.

Kóbor János
©

Sok rokonom élt Nyugat-Németországban, talán ‘55 karácsonyára kaptam onnan egy Elvis Presley-lemezt, amely megingatta az opera mindenek felett állóságát. Akkoriban a magyar rádióban még tánczenét se nagyon adtak, úgy hittem, Amerika talán nem is a Földön van.

Harmadikosok voltunk, a gimnázium urai, a gimnáziumi suli bulikon meg rendre jazz vagy valami teljesen értékelhetetlen zenekar játszott, magától értetődő volt, hogy rakjuk össze a saját kis csapatunk. Mikor a harmadik B-ben a Laux Józsival belecsaptunk a zenekarosdiba, szerintem egyikünk se hitte, hogy ez valaha is pénzt fog termelni.

hvg.hu: Az Omega az évtizedek során valóságos branddé, illetőleg cégcsoporttá változott. Mennyiben tekinthető ez természetesnek?

K. J.: Ez az egész ott dőlt el, mikor az egyetem alatt beindult az Omega, végzősként pedig válaszút elé kerültünk: folytatjuk a zenekart vagy elkezdjük élni az olyan sokszor és szépen elgondolt életünket.

Sokáig úgy gondoltam, hagyom a zenét és beállok egy tervezőintézethez építésznek. Ám, ahogy egyre nagyobb tömegeknek és egyre többet koncerteztünk, egyre kevésbé tűnt vonzó alternatívának a kor lehetőségeinek megfelelően szocreál házakat sablonok alapján, futószalagon gyártani.

A végső lökést az első, 1968-as angliai turnénk adta. London olyan volt, mintha folyton színpadi díszletek közt sétáltam volna. Az angolok valósága akkor az egész világ előtt járt. Az első percben rájöttünk, hogy mindaz, amit otthon csináltunk, köszönőviszonyban sincs azzal, amit odakint megkövetel a szakma.

Szinte mindenkivel összefutottunk – fesztiválok öltözőiben vagy az autópályák menti éttermekben –, aki akkortájt számított, a Beatles-tagoktól kezdve a Creamen és az Animalson át egyenest a Who-ig. Emlékszem, a londoni bulinkra Eric Clapton és Ginger Baker is lejött – gondolom csajozni –, és Clapton rá is kérdezett, hogy az ördögbe lehet egy szocialista országban ilyen zenét csinálni. Válaszoltam is: nem lehet.

hvg.hu: A magyar és külföldi piacot régen és ma is szeparáltan kezelték. Miért nem változott ez az idők során?

K. J.: Miközben a hetvenes években már külföldön is futott az Omega, itthon nem támogatták. Minden egyes útért meg kellett harcolnunk, ráadásul gyakran szinte az indulás pillanatáig nem tudtuk, kiengednek-e bennünket. Az útleveleinket csak a repülőtéren vehettük át, ha pedig valaki bal lábbal kelt fel a Belügyminisztériumban, nyugodtan megtehette, hogy valamit nem ír alá, mi pedig teljes menetfelszerelésben ott maradunk a kifutópályán.

hvg.hu: Soha még csak meg sem fordult a fejükben az emigráció gondolata?

K. J.: Dehogynem, csak azt akkoriban úgy hívták, disszidálás, és a gyilkosság utáni legsúlyosabb bűnténynek számított. Ha úgy döntünk, kint maradunk, az életben nem jöhettünk volna vissza, az itthon maradt hozzátartozók, barátok pedig bizton számíthattak vegzálásra. Azt akkor még sejteni sem lehetett, hogy itt valaha is lesz rendszerváltás.

©

A hetvenes évek végén azonban már itthon sem lehetett megfékezni a rockzene térhódítását, átvedlett, egykori beatzenekarok törtek be a köztudatba, a Gesarol, P-Mobil pedig már semmilyen szempontból sem felelt meg a szocialista szórakozás eszményének. A mezőnyből persze volt, aki besimult, nekik az itthoni ügyeik rendben voltak, aztán voltak a dafke lázadók, és voltunk mi, akiket végül is nem támogattak, de nem is akadályoztak.

hvg.hu: Mit takar ez a fajta egyensúlyozás?

K. J.: Aczél a kultúrában – mint akkortájt bármilyen politikus a maga területén – élet és halál ura volt, aki érvényt szerzett azoknak a szabályoknak, melyeket a Nagy Testvér megkívánt. Szerintem a Kádár a Rákosi-szlogen megfordításával, miszerint aki nincs ellenünk, velünk van, ügyesen lavírozott a kulturális engedékenység érdekében.

Rajtunk nem lehetett érezni, hogy a rendszer ellen lettünk volna, így többnyire hagyták, hadd tegyük a dolgunkat: forradalmat nem akarunk, veszélyt nem jelentünk, hátha egyszer kint maradunk, és soha többé nem térünk vissza.

hvg.hu: A brit karriernek fontos része volt a keleti-blokk imázs. Milyen érzés volt vörös csillag alatt zenélni (Omega Red Star from Hungary címmel jelent meg a zenekar első – angol nyelvű – nagylemeze, később itthon nagyjából ugyanaz Trombitás Frédi és a rettenetes emberek címen jött ki – a szerk.)?

K. J.: Az egész ügy az angol menedzserünk ötlete volt, elvégre egy britnek vagy amerikainak fogalma sincs, Magyarországot eszik vagy isszák, de a szocialista blokkot, a nagy vörös csillagot tudták mihez társítani. Ez azonban önmagában mit sem ért volna, ha nem hozzuk a kinti színvonalat.

hvg.hu: Azért a szovjet marketingnek kétségtelenül megvolt a maga romantikája.

K. J.: Mi voltunk a Red Star, a zenekar a vasfüggönyön túlról. Ám az angolok ezzel kapcsolatban hosszú távon túl konzervatívnak bizonyultak, a nyugat-európai turnék során pedig sok országban – történelmi okokból – már nem volt túl jó csengése ennek a névnek.

A szocialista blokk országaiban ellenben úgy tekintettek ránk, mint egy valódi, nyugati rockzenekarra. Igaz, nem angolul énekeltünk, de hát egy becsületes kelet-európai úgysem beszél angolul. A Szovjetunió viszont szóba sem jöhetett. Még ha egy angol együttest be is engedtek, nekünk, egy közéjük tartozónak, mégis csak arcpirító lett volna demonstrálni azt a bűnös nyugati rebellizmust. Persze azok a magyar együttesek, akik bevállalták, hogy levágatják a hajukat és szépen mosolyognak – mint például a Hungária –, átmehettek muzsikálni az orosz esztrádműsorokba.

hvg.hu: Egy 2011-es interjúban úgy fogalmazott, örül, hogy nincs Kossuth-díjuk, hiszen azt "nem kapják, hanem adják", így a hiánya a politikai függetlenség bizonyítéka. 2013-ban mégis kitüntették az Omegát.

K. J.: Mikor a Kossuth-díjat a rockzenében szinte mindenki megkapta és már olyanoknak ítélték oda, mint Hobo vagy Lovasi, akkor kezdtük vakarni a fejünket, hogy biztosan rosszul csinálunk valamit. Pedig valójában csak az újgenerációs politikai elit hitte, hogy az Omegának már biztosan réges-rég van Kossuth-díja.

Ez valahogy szóba is került egy beszélgetés során a Schmitt Palival, és szerintem ő szólt a Viktornak – mert még egy ilyen apróság is őrajta múlik –, aki aztán rögtön kiadta, intézkedni kell.

hvg.hu: Akkor ezt a díjat hogyan célszerű értelmezni?

K. J.: Mi soha nem ekéztük a politikát, sem az előző rendszerben, sem most. Persze arra volt példa, hogy egy-egy dalszövegünk elbizonytalanította az amúgy rokonszenvező cenzorokat, de ilyenkor módosítottunk valamicskét a refrénen, és már meg is volt oldva a probléma.

©

A hetvenes évek közepén például már külföldön vettük fel a lemezünket, amelyre a Russian Winter című számunk is felkerült. Mikor az anyagot bevittem Erdős Péterhez, volt nagy öröm, boldogság, aztán másnap kaptam a telefont, hogy ezt így biztosan nem adják ki. Hogy képzeljük, hogy orosz tél: olyan nincs.

Szomorkodtunk is, hogy milyen jó slágergyanús dal, kár lenne, ha lemaradna az albumról. Pár hónappal később egy külföldi turnéról visszatérve Péter örvendezve azzal fogadott, hogy képzeld, megjelent a lemez, csak kicseréltem a dal címét, most már úgy hívják, Léna.

hvg.hu: Soha nem volt ellenérzésük ezzel kapcsolatban?

K. J.: Hazugság, hogy Magyarországon valaha is vad cenzúra lett volna: aki akart és ismerte a játékszabályokat, vígan élhetett anélkül, hogy odadörgölődzött volna bárkihez is. Sőt, szerintem odafent még jobban is szerették azokat, akikről nem sütött, hogy a párthoz tartoznak.

Az emblémaként használt vörös csillag minket nem zavart, de mindig tudtunk alkalmazkodni: emlékszem, Markó Iván felesége tervezett nekem egy szárnyas lebernyeget, amelynek a közepére került egy nagy vörös csillag, persze tépőzárral. Egyébként csupán egyetlen országban tiltották meg, hogy viseljem: Magyarországon.

Azt pedig, hogy itt valaha bármi is változni fog – bárki bármit mond –, még a nyolcvanas évek közepén sem lehetett sejteni. Pedig talán már nem lett volna akkora bűntény a székhelyünket áttenni mondjuk Münchenbe.

hvg.hu: Utólag hogyan értékeli ezt a kihagyást?

K. J.: Szentül hittük, hogy ha kint maradunk, örökre elszakítjuk magunkat az országtól. Nekem nem azok a szavak jelentenek sokat, mint haza vagy hazafi, hanem a szülőföld. Hiszem, hogy ahova születtél, az valamilyen szinten determinál, legyen bár szó a megszokott miliőről, kultúráról, történelemről. A röghöz kötés elvét nem szeretem, igenis fontos világot látni, de az tény, hogy elszakadni soha, semmilyen körülmények között nem jó.

Az már politikai rövidlátóság volt részünkről, hogy a nyolcvanas évek közepén nem tettük meg azt az utolsó lépcsőfokot, amely a világhírű ismertséget elválasztja a világsztárságtól.

hvg.hu: Mennyiben nevezhető feladásnak Magyarországon maradni?

K. J.: A hatvanas évek végétől kezdve állandóan egymás mellett láttuk, tapasztaltuk, éltük a Keletet és a Nyugatot, egyértelmű volt, hogy a proletárdiktatúra, a szocializmus építgetése egy ilyen kis ország számára horgony. Ugyanakkor azt is be kellett látnunk, külföldön sincs minden rendben.

©

Magyarországon az emberek alatt nagyon alacsonyan, de ott feszült egy háló. Olyan nem volt, hogy valaki éhen hal vagy megfagy az utcán: ez a háló felfogta az esésed, egy másik – talán csak egy arasznyival felette – viszont meggátolta, hogy túl magasra juss. Kint érezted, hogy alattad nincs más, csak a csupasz föld, nincs szociális védelem, nincs második esély, feletted a határ azonban a csillagos ég. Mely sajnos a hétköznapi ember számára elérhetetlen.

Kóbor–Omega–Beatmise
Kóbor János 1943-ban, Budapesten született Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes, az Omega együttes frontembere. Kóbor az Omega tagjaként sokáig a volt szovjet blokk színeiben játszott rock zenét. A közel húsz album és megannyi külföldi turné után kissé ferdítve csak a magyar Rolling Stonesként emlegetett, nemzetközi hírnévnek örvendő zenekar 2012-ben ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját.

 

Az Omega május 30-án a Budapest Parkban celebrál nagyszabású beatmisét, melyen az együttes vallásos témájú Omega Oratórium név alá rendezett szerzeményeit szimfonikus zenekarral kiegészülve hallhatja majd a közönség.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Pécsi önkormányzat: Egyszerű trükkel több tízmillió közpénzt nyúltak le a POSZT szervezői

Pécsi önkormányzat: Egyszerű trükkel több tízmillió közpénzt nyúltak le a POSZT szervezői

Népszava: Egy iskolát már be kellett zárni a tanárok tesztelése nyomán

Népszava: Egy iskolát már be kellett zárni a tanárok tesztelése nyomán

Marad a köd, ónos szitálás bárhol lehet, hó csak a hegyekben várható

Marad a köd, ónos szitálás bárhol lehet, hó csak a hegyekben várható