Legalább 20 éve nem készült ifjúsági tévésorozat Magyarországon, az Egynyári kaland pedig egész jó vállalkozás ahhoz képest, hogy könnyen arcátlan Balaton-promóba fulladhatott volna. Hiába az ezerszer újrahasznosított történet, a kellemes balatoni retró és az ismerős fiatalkori helyzetek miatt simán nézőbarátra sikerült az éppen a felénél járó széria.
Az ifjúsági tévésorozat – bármennyire is áramlik egyfajta szocreál hangulat ebből a szóból – tipikusan egy olyan elfeledett műfaj, aminek újjáélesztésével lehet, hogy nem a mai köztévét bíznánk meg, ha lenne valami beleszólásunk. Bár a kis-balatoni Tüskevár, a lakótelepi Utánam, srácok! vagy a Keménykalap és krumpliorr annak idején simán elérte a célközönséget, az újabb generációk már sokkal érzékenyebbek popkultúrailag.
A fiatalosnak tűnni akarás modorossága, vagy egy kis belföldi turizmus-propaganda könnyen keresztbe tehetett volna az Egynyári kalandnak.
Szerencsére ennél jobb a helyzet, hiszen a köztévés jelenlét kimerül annyiban, hogy a „nemzeti főadó” rangra emelt Duna nézettségét növeljük a sorozat nézésével, na meg hogy a tárgyalt generáció által ténylegesen használt kifejezések helyett olyanok hangzanak el benne, hogy „a kutya mindenit”.
Ellenben ott van a rendező, Dyga Zsombor személye, aki a Köntörfalakkal letette a kétezres évek egyik legjobb magyar filmjét, csak hogy aztán kijöjjön két gyengébb darabbal (Utolér, Couch Surf). Leginkább persze a 2004-es Tesó című filmjéhez hasonlítható ez a mostani vállalkozás, úgymint: fiatalos pörgés, csajozás, bromance (a szó a brother (báty) és a romance (románc) szavak összegsége. A kifejezés a fiúk egyre mélyülő, már-már intimmé váló barátságára utal, ahol a pasik elválaszthatatlanok, és mindent megosztanak egymással – a szerk.).
Ahogy az ígéretesen kezdő, de aztán hamar kifulladó Kossuthkifli, úgy az Egynyári kaland is hatrészes minisorozatként, egyenként 52 perces epizódokkal kerül képernyőre, pedig ehhez a hat fiatal menni Balaton témához talán jobban illett volna a pörgősebb húszperces-félórás, viszont többrészes formátum. A sorozat felénél járva egyvalamit már kijelenthetünk: a maga műfajában sokkal inkább működik Dyga szériája, mint a Rudolf-féle történet.
Természetesen a címhez hű módon kellően egyszerű, könnyed és újrahasznosított a sztori: öt frissen érettségizett fiatal lemegy a Balatonra – dolgozni, pihenni, bulizni, talán nem ebben a sorrendben –, egy hatodik srác pedig szállást ad nekik, így óhatatlanul is belekeveredik a hülyeségeikbe, pedig ő aztán tényleg nem szeretne.
Újdonságokkal egyáltalán nem tud szolgálni a történet, de ez nem baj, hiszen a helyszíni képek kellemes retrója vagy a fiatalkori botladozások nosztalgiája simán elviszi a hangulatot.
Egy sorozat első része nyilvánvalóan sorsdöntő – itt kötelező felvázolni az alapsztorit, bemutatni a fő karaktereket, és a sok vázolgatás mellett még egy kicsit érdekessé is tenni a cselekményt, hogy behúzza a nézőt a második részre. Az Egynyári kaland ezt tökéletesen, amerikai mintára oldja meg. Hamar megismerünk mindenkit: a két srácot (a béna és a bájgúnár) és a három lányt (a beképzelt, a félénk és a kavarós), majd a szülei nyaralóját felügyelő, teljesen életképtelen szállásadó fiút.
Innentől pedig sablonok és klisék váltják egymást, gyakorlatilag a Szerelmek Saint Tropez-ban riviérája cserélődik a Balcsira, és ugyanott vagyunk. Egymás munkájára pályázás, egymásnak megtetszés, majd egy elszólás miatt összeveszés, féltékennyé tevés, kínos helyzetekbe kerülés, így tovább. Enyhén komikus helyzetekkel, valószerű szituációkkal, retróskodással operál a forgatókönyv (ez jó), de az istenért sem tud szabadulni az olyan életidegen modorosságoktól, hogy „lemoslak, mint bálnazsírt a monszun” (ez nem jó).
A szereplőgárdát szerencsére tök ismeretlen arcokkal töltötték fel, így egyrészt a „miben játszott ez a srác/csaj” idegesítő fejtörését a sokkal izgalmasabb „kire hasonlít ez a srác/csaj” játék váltja fel, de ami még fontosabb, így nem vonja el a figyelmet a színészek játékáról a korábbi szerepeikkel való azonosítás. Ennek megfelelően összességében természetesek az alakítások – amikor pedig nem, az a forgatókönyv hibája.
Essünk gyorsan túl a kevés kivételen: az igazi szerencsétlen üdülő-házigazdát játszó Héricz Patrik az életben valószínűleg normális fiú lehet, mert szerencsétlent nem tud játszani, az exét visszahódítani igyekvő különc figurát alakító Tasnádi Bence pedig túl színpadias ehhez a könnyed realista hangulathoz – őt sokkal szívesebben néztük a Gifszínházban. A többiek egytől egyig telitalálatok.
Mind közül talán a két legnagyobb magabiztossággal megáldott szereplőt játszó színésznek, Vecsei H. Miklósnak (Péter) és Dobos Evelinnek (Dóra) volt a legnehezebb dolga, de valahogy mindkettejüknek sikerül úgy-ahogy szerethető karaktert varázsolni a figurákból – hiába egy látszólag önző nőfaló a szőke fürtös Péter és hiába kényeskedik állandóan Dóra, drukkolunk nekik.
Rubóczki Márkó (Bence) és Schmidt Sára (Zsófi) közt talán még jobb a kémia, idáig maximálisan kihozták, amit az összejönnek/nem jönnek össze helyzetből 2015-ben ki lehet hozni, ráadásul a Jóbarátok-féle Ross–Rachel-románc 236 részes hullámvasútja helyett egyelőre 3 részben. A lakóközösség hatodik tagja, a főszereplők közül talán a legnagyobb színészi tehetséggel megáldott Döbrösi Laura (Fanni) pedig a szintén remek Mátyássy Bence karakterével (Máté) kerül egyre közelebbi viszonyba. Mellékszerepekben pedig olyan üdítő alakításokat láthatunk, mint a káromkodások nélkül idegeskedni kényszerülő pizzéria-tulaj Mucsi Zoltán vagy a Péterre ráizguló elvált doktornő Kerekes Vica.
Még jó, hogy a címbe nem került be a Balaton, mert annyira univerzális a sztori, hogy ugyanúgy játszódhatott volna a Tisza-tónál, Saint Tropez-ban, vagy akár Malibuban – de legalább a szálláshelyen kívül beszélgethettek a szereplők a lángososnál meg a vízibiciklin is, plusz van egy sokak számára ismerős kapcsolódási pont („ú, de jó volt, amikor gyerekként…”) és még a stáb is jól érezte magát. Ne gondoljuk, hogy a Lost véletlenül forgott Hawaiin.
A Kincskeresők című 4. rész promója:
A minőségi főcímhez kerekített dal (Intim Torna Illegál – Örökké) kellően fülbemászó (más szempont egy ifjúsági sorozatnál nincs, de legalábbis ne legyen), az epizódok jeleneteit kísérő hangulatzenék viszont hol pofátlan Arctic Monkeys-nyúlásokkal, hol Ákos-féle szignálokat idéző prüntyögéssel és horrorparódiákba illő művi feszültségkeltéssel operálnak.
Az biztos, hogy világmegváltást nem kell várni az Egynyári kalandtól, még csak a saját műfajában való hibátlanságot sem, viszont egy könnyed vasárnap esti levezető programot, egy nyári limonádé mellé instant előkapható ötvenperces lazulást annál inkább.
Az Egynyári kaland 4. részét május 17-én vasárnap, 20.45-től adja le a Duna, néhány órával utána pedig már megtekinthető a Médiaklikken, ahol a korábbi részeket is vissza lehet nézni.
Nem az Amazon-alapító Jeff Bezos múlt heti esküvője volt az első celebesemény Velencében, de még egyik sem váltott ki ekkora tiltakozást. A közel 50 millió dolláros nászünnep a mérhetetlen pazarláson túl a társadalmi érzéketlenség jelképévé is vált.
Magyar Péter sem hagyta szó nélkül.
