85 másodperc alatt nem tudták megszerettetni, sem elfogadtatni magukat a finnek, és, ha valaki nézte a kedd esti Eurovíziós Dalfesztivál első elődöntőjét, talán nem is csodálkozik, hogy a Pertti Kurikan Nimipäivätra nem szavaztak elegen a továbbjutáshoz. A punkzene ugyanis nagyon távol áll az Eurovíziótól, a finn csapat pedig nem is törekedett arra, hogy kicsit beilleszkedjen, esetleg dallamosabban adja elő a nyers dalt. Ők az elejétől fogva megmondták, hogy ugyanazt fogják nyújtani, mint a finn kocsmákban, vagy a német fesztiválokon, ahol vérbeli, őspunkok tombolnak a zenéjükre. Aki pedig nem foglalkozott a történetükkel, és esetleg kedd este látta őket először a színpadon, inkább megrökönyödött, mint kinyitotta a szívét a fogyatékkal élők fellépésére és Kari, a frontember kissé ijesztő színpadi jelenlétére.

A Building bridges, azaz a hídépítés mottója tehát ezen a ponton megakadt, de igazságtalan lenne azt állítani, hogy nem elég érzékeny az eurovíziós közönség. A román Voltaj például bejutott, dala (De La Capat/All Over Again) azokról a gyerekekről szól, akiket szüleik hátrahagytak, mert Nyugaton dolgoznak. Boggie világbéke iránti vágyát (Wars For Nothing) is osztották, a szerb túlsúlyos lány üzenetére (Beauty Never Lies) is nyitottak voltak és az örmények önsegítő, önszembesítő dalát is továbbjuttatták.

Bejutottunk az Eurovízió döntőjébe – Olvassa el tudósításunkat a kedd esti Eurovízióról

A favoritok az ujjongás, és a sajtószemlék alapján mégis az észt duó és az orosz énekesnő. A baltikumi páros Goodbye To Yesterday című száma egy szimpla szerelmi sztori, nagyon jól megkomponálva, és nem csak zeneileg. A híres észt szövegíró, Stig állítólag évek óta tartogatta a szekrényében a dalt, a hangot pedig véletlenül talált hozzá: a Youtube-on hallotta meg Elina Born egyik felvételét. Tökéletes kiegészítői egymásnak, de állítólag a norvégok a második elődöntőben is valami hasonlóval készülnek, az észtek azzal szerezhetnek előnyt, hogy az ő számuk viszont dinamikusabb.

Az orosz Polina Gagarinát látva viszont úgy tűnik, nekünk is érdemes lett volna kiküldeni a másik Bogit, az A Million Voices ugyanis hasonló, mint a tavalyi We All. A globalizációs romantika még úgy is megfogja az eurovíziós rajongókat, hogy közben utálni kellene az oroszokat Ukrajna-politikájuk miatt.

Boggie ebben a mezőnyben egy erős négyes az ötös skálán, ezzel pedig rácáfolunk előzetes esélylatolgatásunkra, az élő produkciók ugyanis egészen más fényben tüntetik fel az egyes előadókat. Boggie viszont hozta, amit vártunk tőle: határozott és elhivatott volt a színpadon, és egy pillanatara sem fért kétség a hangbéli tudásához, de a többi előadó dinamizmusát tekintve tényleg kissé lassú a Wars For Nothing. A libabőrözésre és a könnyekre apellálhatunk, sokaknál ugyanis kiváltja a kellő érzelmi hatást a magyar dal.

Ám, ha jön még néhány erős előadás a második elődöntőn, és a fix bejutók – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Ausztria, Ausztrália, Olaszország és Spanyolország – között is lesznek hatásosabbak, félő, hogy Boggie hátrább csúszik a pontlistán, és nem tud elhozni jobb helyezést, mint az előző két év magyar küldöttjei, Byealex és Kállay-Saunders András.