Kicsit sem volt szomorkás a hangulatunk

Egy zenekar, amely simán átveheti a stafétát a lassan ötvenes generációtól (Szabó Balázs Bandája). Egy másik, amely 20 évi masszív magyar popzenei jelenlét után idén végleg búcsúzik a közönségtől (HS7). És egy öt éve elvileg már elbúcsúzott zenekar, amely tavaly mégis úgy döntött, hogy – amolyan életműszakaszokat felidéző formában – évente egyszer (néhány határon túli bejátszó koncert után) újra színpadra lép Magyarországon (Kispál és a borz). Ez volt a menü a Fishing On Orfű (FOO) fesztivál nulladik napján a nagyszínpadon.

Erős kezdése ez egy olyan fesztiválnak, ami deklaráltan meg akarja tartani családias légkörét, mondjuk, hogy ne kelljen a vendégeknek 10 percnél többet sorba állni sörért. Ami tehát nem akarja túlnőni magát, és ettől is nagyon szerethető. A FOO területére maximum 7 ezren léphetnek be, a szervezők ezt a számot tehát nem is kívánják túllépni. Mivel minden napra elővételben elkeltek a jegyek idén is, könnyű dolga van a tudósítónak, amikor a tömeget kell megbecsülni: 7 ezer ember volt kíváncsi az előbb felsorolt menüre, és természetesen elsősorban a „fő fogásra”, a Kispál és a borz fellépésére.

Radnótit üvöltő fiatalok

Amikor odaértünk, az – egyik fő szponzor visszalépése miatt a közönség által az Esti Kornél zenekar egy száma után elnevezett – „Boldogság, te kurva” nagyszínpad előtt már ezrek énekelték Szabó Balázzsal a húszas-harmincas generáció életérzéseit frappánsan kifejező dalokat. Pont úgy, mint mondjuk a 90-es években (és most néhány óra múlva) a Kispál és a borz számait az akkori közönség. A fiatal előadó valamire nagyon ráérzett Cseh Tamás és Lovasi András örökségéből – és fordítja mindezt át a saját generációja nyelvére. Bármit mondjunk is erről a generációról, ha – akár egy ilyen előadó hatására – sok százan Radnóti Miklós versét üvöltik bele a Mecsekaljába, akkor van remény egy okosabb jövőre e hazában.

Szabó Balázsékat a Heaven Street Seven követte a nagyszínpadon. (A HS7, az Üllői út, a Pál utca mellett névadója lett a fesztivál egyik utcájának.) Az idén megszűnő zenekar e lapban kicsit hátrányos helyzetben van, mert a basszusgitárosa, Németh Róbert a munkatársunk, így elég hülyén venné ki magát, ha elkezdenénk szidni vagy éppen dicsérni. Pedig szívesen írnánk le, milyen jó koncertet adott, és mennyire fog hiányozni az együttes a szellemes, önironikus szövegeivel és frappáns refrénjeivel. (Mellesleg a HS7 kicsit csendesebben, észrevétlenebbül talán, de ugyanúgy meghatározta a 90-es évek végét és az új évezred elejét, mint az est főzenekara, a Kispál és a borz.)

„Némi alkoholt fogunk inni, hogy úgy legyen, mint régen”

A HS7 után kipróbáltuk, tényleg nem kell túl sokat sorban állni, bár néhány egyetemista három műanyag kannába kért fröccsöt épp előttünk – az azért némi idő volt, amíg elkészült. Egyébként a kisebb színpadok is ezerrel pörögtek már szerdán. A PTE színpadon például Ferenczy Gyuriék nyomták itt a HS7 után, a Pál Utcai Fiúk pedig akkor csapott bele itt, amikor a Kispál a másikon végzett. De belebotlottunk egy fúvószenekarba is, ami csak úgy a tömeg között emelte a hangulatot.

22 óra négy perckor vonult be a Boldogság, te kurva-színpadra Lovasi András és Dióssy Ákos. Az utóbbi – aki némileg borostás és egy talált napszemüveget viselt, s így az idősödő Ringo Starra hasonlított – valami cirkuszi bevonulót kezdett el pötyögni, amire mindenki elfoglalta helyét. Az 1994-es Pécsi szál című számmal kezdődött a buli. És a Kispál-varázs rögtön működött, a hangulat pont olyan volt, mint 10 vagy 20 éve: gyakorlatilag mindenki – a tiniktől a 40 pluszosokig – rögtön énekelni kezdett, táncolt, mosolygott. És ez a több mint két órás buli alatt végig így is maradt.

A zenészek generációjának a Kispál maga volt az öregedésmérő. Mindig pontosan tudták, hol tartanak ebben a folyamatban, hiszen Lovasi mindig az arcukba vágta. De valami láthatóan a jóval fiatalabbakat is megragadja e szövegekből, és ma már egy új gimis és egyetemista nemzedék is pont úgy üvölti, hogy „Nem mondjuk nőknek, hogy szép vagy/Ők a farkunkra azt, hogy de szép nagy”.

Lovasi és a dobos, Mihalik Ábel – mint azt a hvg.hu-nak nemrég Dióssy kifecsegte – valami szakáll-kihívás projekten vesznek részt, ezért elég favágósan néznek ki. Kispál András ellenben egy ritka ronda ingben állt ki a színpadra (ez a koncerten téma is volt – Lovasi szerint olyan „világzenés”-stílusú az inkriminált ruhadarab). Kispálról még annyit lehet megjegyezni, hogy jóval kevesebbet dohányzik, mint a zenekar aktív korszakában, viszont jóval többet szólózik. Mindkettő örvendetes változás.

A frontember és fesztiválalapító elemében van, végig bevonja a közönséget: „nyamanyama” énekléssel vezeti fel az És hogyha máshová kerül… című számot, különleges vokális bevezetőt vezényel le az Emese előtt. (Ekkor már megjelennek egyébként a „kezeken szörfölők” is az első sorokban.) Az Apa, anya és a kígyó alatt pedig Kispál és Dióssy egy elég suta, de vicces koreográfiát mutatnak be mindenki nagy örömére. Ha pedig lassabb számot játszottak, a végére mindig beszúrták a Kicsi szomorkás néhány másodperces punkos részét, hogy „oldják a drámát”.

Hát persze, hogy volt a Zsákmányállat is

Az egyik ráadás szám (Szeretkezni voltam) előtt a közönséget arra kéri a Kossuth-díjas frontember, hogy segítsenek neki a női orgazmust imitálni. El tudják képzelni, milyen az, amikor 7 ezer ember „á,á,á”, „ó,ó,ó” sikongatásba tör ki?

Éjfél körül előkerült a Kispál és a borz első dobosa is, Bräutigam Gábor is, akivel az első számú kedvenc koncertszámot, az amúgy nem a most feldolgozott második korszakból való Zsákmányállatot vezették elő. És persze, hogy a közönség teli torokból üvöltötte, hogy lőtt egyet a lánynak „finom utalásféleképpen”.

Végül a Dal elalváshozzal búcsúztak. Hátul a kivetítőn az ehhez még a kilencvenes évek közepén készült klipet láthattuk: fiatalemberek és akkoriban született gyermekeik hancúroztak a hóban. Ma már azok a kisgyermekek lassan felnőttek, a fiatalemberek pedig lassan öregurak.

Legalábbis azzal búcsúzott Lovasi, hogy jövőre kevésbé fognak meghajolni, mert elkezdtek kopaszodni.