Wes Anderson: The Darjeeling Limited

Vannak filmrendezők, akiknek a teljes életműve elférne ezen a listán. Wes Anderson egészen biztosan ilyen, tulajdonképpen ő a keserédes vígjátékok feketeöves nagymestere. A filmjeit szinte mindig ugyanazzal az illusztris szereplőgárdával forgató Anderson a részletek megszállottja. Aprólékosan kidolgozott világát egy babaházába habarodott kisgyerek türelmével rendezi be. A filmjeiben felvonultatott karaktereivel kivétel nélkül van valami probléma: magányos csodabogarak mindannyian, akik sztoikusan sodródva keresik mások társaságát.

Anderson filmjeit áthatja egy olyan ellenálhatatlan melankólia, ami egyből, másodpercek alatt beszippantja az erre fogékony nézőket. A Darjeeling Limited talán a legkevésbé ismert opusz a 18. századi orosz hercegnek kinéző rendező pályáján, ezért is ajánljuk. A három különc testvér történetét elmesélő film biztosan ki fog mindenkit zökkenteni az őszi búskomorságból. Az Anderson-filmek legjobb pillanatai a zseniálisan összerakott zenékhez kötődnek: amikor pl. a Darjeelingben felcsendül a The Kinkstől a Strangers, és közben pereg a jellegzetes lassított felvétel, az a legtöbb nézőre igazi gyógyszerként fog hatni.

Nicole Holofcener: Exek és szeretők

A romantikus komédia műfaját érintő változások következményeként az elmúlt tíz évben egyre több olyan film született, ami el mert rugaszkodni a futószalagon gyártott, fősodorbeli romkomok unásig ismert kliséitől. Ennek az underground irányvonalnak a legújabb képviselői a Napos oldal (2012), a Holdfény királyság (2012) vagy a Szerelem útjai (2014), és ide sorolható Nicole Holofcener 2013-as filmje, az Exek és szeretők is.

Az idősödő James Gandolfini (Maffiózók) mackós alkatával, esetlenségével, tökéletesen testesíti meg az újfajta romantikus komédiák emberarcú hőstípusát, és hívja fel a figyelmet a megváltozott nézői igényekre.  A bikinimodellek és szuperhősök románcának ideje lejárt. Igazi jóérzéssel az olyan filmek tudnak eltölteni, amikben az első randi pont olyan kínosan sikerül, mint általában a való életben, amikben pluszkilók, ráncok és exfeleségek jelentik egy párkapcsolat kezdeti nehézségeit.

Az Exek és szeretők humoros hétköznapisága pont olyan keserédes, mint amilyennek a saját életünket látjuk, ha kellő öniróniával rendelkezünk.

George Roy Hill: Butch Cassidy és a Sundance kölyök

A hatvanas évek hollywoodi filmgyártását a klasszikus műfajok megújítása és újrafelfedezése fűtötte. Ezek közé tartozott a régen halottnak hitt western is: Leone olasz-amerikai spagettiwesternjeivel párhuzamosan Hollywood is előrukkolt néhány olyan darabbal – mint a McCabe és Miss Miller vagy Pat Garrett és Billy a kölyök –, ami a párbajhősmítosznak tartott görbe tükröt.

George Roy Hill klasszikus filmje a western zsánerének talán legkedvesebb, legmelegszívűbb leporolása. A két ellenállhatatlanul sármos bandita legendás barátságáról szóló Butch Cassidy és a Sundance kölyök tele van megmosolyogtató jelenetekkel. Robert Redford és Paul Newman között olyan kémiai reakciók játszódnak le, amik messze a szokványos westernek fölé emelik ezt a remekművet. A cimborája szerelmével egy régi biciklin tovagördülő, csibészes mosolyú Paul Newman képe vagy a katonaság által körbekerített, egy faházban sebesülten fekvő, de még mindig egymást heccelő hősök jelenete örökre beleég az ember filmemlékezetébe.

A Butch Cassidy és a Sundance kölyökben a tökéletesen eltalált szereposztás és a nosztalgikus, fanyar humor találkozik egy régivágású western kocsmaasztalánál.

Woody Allen: Hannah és nővérei

Woody Allen ötven éve tartó pályáját leginkább a vegytiszta komédiákkal szokás azonosítani, ám filmjei között találhatunk egészen komorakat (Match Point, Belső terek, Férjek és feleségek) is. Allen talán akkor van leginkább elemében, amikor a jellegzetes New York-i értelmiségi vígjátékainak ad egy visszafogott, melankolikus ízt: a hetvenes-nyolcvanas években, rendezői csúcskorszakában egy trapézművész ügyességével tudott egyensúlyozni a térdcsapkodós röhögés és a fanyar, keserédes hangulat között.

Legtöbbünknek talán az Annie Hall vagy a Manhattan ugrik be a legjobbak közül, de érdemes borús napokon újranézni az Oscar-díjas Hannah és nővéreit is: ez a nagyon visszafogott, igazi őszi film tele van allenesen vicces és megkapóan lírai jelenetekkel.

Paul Thomas Anderson: Kótyagos szerelem

Paul Thomas Anderson filmje a legesélyesebb a „mindenidők legfurcsább szerelmesfilmje” címért folyó képzeletbeli versenyen. Nehéz elképzelni Adam Sandlert egy komolyan vehető szerepben, de Andersonnak, a színészvezetés egyik legnagyobb őstehetségének sikerült kihozni a fingós vígjátékok infantilis hülyegyerekéből a bergmani színészt. A Kótyagos szerelem olyan, mint egy pszichedelikus hullámvasutazás egy nagyon magányos és kissé hibbant szerelmes agyvelejében.

A hét (!) nővére által terrorizált vécépumpa-ügynök (!) Barry-t (Adam Sandler) egy szép napon Lena (Emily Watson) személyében megtalálja a szerelem. Ám Barrynek nem könnyű saját elfojtott gátlásain túllépnie, ráadásul egy szextelefonos cég maffiózó vezetője (Philip Seymour Hoffman) is keményen rászáll. De a kritikus pillanatban Barryből gejzírként tör elő az alfahím.

Anderson filmje egyszerre vicces és érzékien szürreális: Jon Brion filmzenéjének ismerős melankóliájába gyakran vegyülnek különös zajok és oda nem illő hangok, ráadásul a filmet többször megszakítják absztrakt színfoltok, mintha tényleg egy részeg delíriumos álmát látnánk. A Kótyagos szerelem az utóbbi évtizedek legeredetibb romantikus vígjátéka, minden elszállása ellenére (vagy éppen pont amiatt) remekül tudja nézőjét egy keserédes bódultságba ringatni.

Ujj Mészáros Károly: Liza, a rókatündér

Ujj Mészáros Károly filmje az első magyar képviselője annak a fajta underground romantikus komédiának, amiről az Exek és szeretők kapcsán beszéltünk. A műfajt uraló ötlettelenség az elmúlt húsz évben nálunk jóval hatványozottabban jelentkezett, mint a tengerentúlon, mivel a hazai filmszakma méretéből adódóan az itthon készült romkomokat tényleg ugyanazok a rendezők, ugyanazokkal a szereplőkkel forgatták.

A Liza eredetiségével, frissességével és humorával kiemelkedett ebből a magyar műfaji posványból. Ujj Mészáros Károly filmje egy elképzelt múltban játszódik, a kommunizmus fojtogató levegőjétől mentes Csudapesten, és ez a fiktív környezet már önmagában jóleső bizsergéssel tölti el a nézőt. Az igényesen kivitelezett vizuális megoldások, a két bájos főszereplő és a rendező hihetetlen fantáziával megalkotott mesevilága másfél órás vigyort ragaszt az arcunkra. (A filmről bővebben itt írtunk.)

Harold Ramis: Idétlen időkig

Bill Murray az a színész, aki a melankolikus bambaság és a pajkos humor ördögi keverékére építette egész karrierjét: egyetlen tekintetbe képes mélységes bánatot, sztoikus nemtörődömséget és cinikus genyóságot sűríteni. Ezt a képességét az ezredfordulón majdnem Oscar-díjra tudta váltani az Elveszett jelentéssel, ami nem volt más, mint a „murraységhez” írt szomorú himnusz.

Harold Ramis nyolcvanas években forgatott abszurd vígjátékát szinte mindig a világ legjobb komédiái közé sorolják, nem érdemtelenül, mi is odavagyunk érte. Az Idétlen időkig-ben Murray egy totálisan kiégett időjárás-jelentőt alakít, akinek egy unalmas kisvárosban kell riportot készítenie arról, ahogy a város kabalamormotája megjósolja-e a tavaszt, vagy sem.

A konfliktus akkor kezdődik, amikor Murray karaktere minden reggel ugyanarra a reggelre ébred: folyamatosan újra kell élnie azt a bizonyos dögunalmas munkanapot. A fergeteges, szinte az ókori görög filozófia mélységeit súroló alapötletet Murray kiábrándult, majd ledöbbent és cinikus játéka repíti a mennyekbe. Azok a jelenetek, amikor a reggeli rádióadásban folyton ugyanaz a bárgyú dallam csendül fel újra meg újra, egyszerűen fergetegesek, garantált örömkapszulák.

Mike Leigh: Hajrá, boldogság!

A brit rendező munkásságát leginkább az a depressziót és kilátástalanságot sugárzó hangulat fémjelzi, amivel az angol munkásosztály társadalmi problémáktól terhes életét ábrázolja. A Hajrá, boldogság főszereplője Poppy (akit a csodálatos Sally Hawkins alakít) az a fajta idegesítően optimista figura, akire az eredeti címben található kifejezés is utal.

A lényéből fakadó pozitív szemlélet minden élethelyzetben megnyilvánul, a belőle áradó vidámság és jókedv nem ismer akadályt. Ha Poppy a boldogság megtestesítője, akkor Scott, az autóvezetés-oktató a gyűlöleté. Úgy vannak ők egymással, mint a megállíthatatlan golyó az áthatolhatatlan fallal. Kettejük kontrasztja kimeríthetetlen humorforrásként szolgál, az endorfintúladagolás garantált.

Jean-Luc Godard: Bolond Pierrot

Godard-ról, a francia újhullám nyolcvanöt éves mesteréről talán nem a „feelgood filmek” ugranak be először az embernek. Az 1959-es Kifulladásig-gal a filmtörténetbe robbant francia rendező legtöbb korai filmje a bűnügyi műfajok és a vígjátékok vagány kiforgatásai voltak. A francia új hullám alkotói istenítették a hollywoodi zsánerfilmeket, nem véletlen, hogy a legtöbben kipróbálták magukat egy-egy műfajban, leginkább persze a bűnügyi filmben.

A Bolond Pierrot egy anarhisztikus road movie-nak és egy vicces gengszterfilmnek az egyvelege. Jean-Paul Belmondo és Anna Karina a világra magasról fütyülő szerelmespárt alakítanak, akik pofátlan rabláson, autós üldözésen keresztül menekülnek a tengerpartra.

Godard szokásához híven nem egy fordulatos történet elmesélésére koncentrált, hanem beszélgetések, hangulatokat, teóriákat és improvizációkat halmozott hanyagul, a filmnyelv lehetőségeit a végsőkig feszítve. A Bolond Pierrot a totális szabadság filmje: olyan lazaságot sugároz magából, hogy Tarantinótól Scorsese-ig mindenki rá volt kattanva. Godard idén ötvenéves filmje egyszerre vicces, elgondolkodtató, provokatív és szexi: prímán ki tud zökkenteni a fásultságból.

+1: High Maintenance

A High Maintenance című websorozat, bár a filmes listából kilóg, de pár perces epizódjai a feelgood életérzésre vágyókat hiánytalanul kielégíthetik. A sorozat egy New York-i biciklis drogfutár mindennapjait mutatja be, aki minden részben különböző kuncsafthoz látogat. A megrendelők egytől egyig átlagos amerikaiak: találunk közöttük stresszes személyi asszisztenst, idősödő hobbiornitológust, megszállott fitneszgurut.

A tűpontos forgatókönyvek pillanatok alatt ismerőssé teszik az új szereplőket, és a néző átveszi azt a főhősből áradó laza és elfogadó hozzáállást, amivel ügyfelei különböző furcsaságaihoz viszonyul. A High Maintenance epizódjai instant jóérzés-löketekkel pumpálják tele a fárasztó munkanap után ellazulni vágyó lelkeket. Természetesen addiktív.

A szerzők a Prizma munkatársai.