Manuel Kaminskihoz jöttem, én vagyok az életműírója. Manuel Kaminski! Nem ismeri, mondta a vendéglősnő, nyilván nem idevalósi. Huszonöt éve itt él, mondtam. Tehát nem idevalósi, felelte a vendéglősnő, mindjárt gondolta… - Igazán kár, hogy ez a poén valahogy kimaradt a Wolfgang Becker rendezte, több mint kétórás Én és Kaminskiből. A Daniel Kehlmann által írt vékonyka, alig 150 oldalas novellában, amelyet Becker lényegében szóról-szóra filmre vitt, ez az egyik csúcspont. Igaz, tucatnyi közül az egyik csupán.

A történet végtelenül egyszerűnek tűnik: Manuel Kaminski, a francia „klasszikus modernista” festő, aki az egykor ráaggatott "a vak festő" cimkéjének köszönhetően megkapta az élettől azt a bizonyos warholi 15 perc hírnevet, de már évtizedek óta visszavonultan él, halni készül. Erről és az aggastyánról, "Matisse és Picasso barátjáról" azonban a világon már senki nem tud; sőt, mint az egy ponton kiderül: senkit nem is érdekel a dolog, mivel a nekrológja is már csak leközlésre vár, azt már rég megírták.

Kaminski egyetlen ember fantáziáját mozgatja meg: a fiatal, gátlástalanságát egoizmusával és küldetéstudatával palástoló újságíróét, Sebastian Zöllnerét. Az övét is csak azért, mert a saját hírnévgenerátora beröffentéséhez egy, Kaminskit leleplező életrajzi könyv megírásán keresztül lát utat. Annak a szennyesnek a kiteregetésére, hogy Kaminski talán nem is vak, és átverte az egész világot. Annál pedig nincs is jobb időzítés, mint a festő halálát követő médiafelhajtás.

Kettejük találkozásáról és egymásra hatásáról szól a cselekmény. Csak éppen az Én és Kaminskit nem a cselekmény határozza meg. Mert bár a sztori olyan kiszámíthatóan megy előre mint az autók az egyirányú utcában, a megvalósítás miatt – értve ez alatt a színek játékát, a fesményekbe transzformált életképeket és animációkat, illetve a dialógusokba rendre be-becsempészett életigazság-monológokat - a filmet Becker (és az operatőr, Jürgen Jürges) többdimenzióssá, merengősen értelmezendővé tette.

kino.de

Összességében a rendező, és az író is ugyanoda jut, hiába, hogy különbözőbb utat ha akartak volna, se járhattak volna be egymásnál – Becker, aki szívós munkával lett rendező (a forgatókönyvíróból, operatőrből, vágóból) az elmúlt 12 évben szinte észrevétlenül háttérbe húzódott, hiába, hogy a Good Bye, Lenin! (2003) óriási sikert hozott neki. Kehlmann viszont e magyarul is megjelent kötetét azóta igazából csak felülmúlni tudta [lásd: A Beerholm-illúzió, Hírnév, A világ fölmérése stb.]. A kettejük közti fáziskésés és feszültségkülönbség azonban nem az egyedüli hajtóerő az Én és Kaminskiben.

A rendező egyetlen újabb játékfilmes munka nélkül jutott el a 2003-as Good Bye Lenintől a most a hazai mozikba került filmjéig, de időközben a zömmel a német piacra, (illetve: kooprodukcióban az európaira) gyártó X-Filme stúdióval meglehetősen sikeressé vált. E filmes cég jegyzi többek között a A sötétség völgye-t, a Mongol-t és a A fehér szalagot is. Becker kedvenc főszerelpője, Daniel Brühl is játszott pár X-Filme produkcióban, más rendező keze alatt, de belőle magasan jegyzett és nemzetközileg is keresett színész vált, -  úgy 40 mozifilmben szerepelt. Hollywood sem ismeretlen számára - A Bourne-ultimátum Martin Kreutz-én és a Becstelen brigantyk Fredrick Zollerén át Az üldözött Maximilianjéig rendre úgy volt képes kaméleonként a mindenkori közeghez alkalmazkodni az epizodista szerepei ellenére, hogy az alakítása mindig nyomot hagyott a nézőben. Sőt: a Forma-1 egyik hőskoráról szóló Rush (2013) Niki Laudájaként szimplán lejátszotta a vászonról Chris „Thor” Hemsworthot és Olivia „13” Wilde-ot.

Az, hogy a véletlen műve vagy éppen ellenkezőleg: szándékolt, keresett egybeesés-e, végül is mindegy, de Kehlmann kötete éppen akkor készült el, amikor Brühl és Becker a Good Bye Lenin! forgatásán először találkoztak. A furcsa inkább az ezzel kapcsolatban,  hogy a mostani "viszontlátásuk" épp, mintha az akkori német rendszerváltás-történet fonákját, inverzét mesélné – arisztokratástul, giccsestül, antiszociálisostul, gátlástalanságostul.

Az endékásból echte németté lett Alex anno ura volt a saját, sőt a családja és a környezete életének akkor is, amikor a világ(rendszer) kifordult a négy sarkából. A mostani film főszereplője, Sebastian viszont pontosan tudatában van annak, hogy ő csak egy vesztes pozőr, akivel mindig megtörténnek a dolgok. A Good Bye Lenin!-ben kevés szó esik arról, hogy Alexből mi lesz - az Én és Kaminskiben viszont egyértelmű az alapállás: Zöllnerből nem lett senki akkor sem, ha öt percenként megjegyzi, hogy ő egy tehetséges, sikerre predesztinált újságró. Azért nem, mert eközben azt látjuk, hogy olyan figura, akinek a legkínosabb szituációban is megvan a magát felmentő magyarázata. Az, hogy a világ – benne a kalauz, a recepciósnő, a kurva, a saját barátnője, Kaminski, de legfőképp: maga az élet – mindig rohadtul kibabrál vele.

Az egykori lelkes, fifikás, endékás srácból mára tehát egy, az életét rossz vágányra vivő, sumák lúzer lett. Egy médiaribanc, aki azonban ki akar törni, és aki azért mégiscsak egyre inkább szerethető, mert az útjába kerülő akadályokat komoly veszteségek és áldozatok árán is, de legyűri. Úgy-ahogy.

kino.de

Becker és Brühl szimbiózisa olyan erős, hogy a film nagy részében csak a "Zöllner szerint a világ" című előadás látható, így elnyomja a Kaminskit egyébként az első pillanattól teljesen hitelesen hozó Jesper Christensen is (őt legutóbb egészen más körülmények között láttunk Mr. Whiteként meghalni a 007 Spectre-ben). Az eredeti tervét hol megvalósíthatónak, hol lehetetlennek látó újságírót azonban egy ponton a rendező teljesen kiveszi a képből:  Manuel és Therese gyanúsan Alzheimer-kóros légkörben zajló, groteszk és tragikomikus beszélgetésének idejére. Az elmúlásról és az egykor fontosnak gondolt, írt és mondott dolgok értékéről, illetve a  Legyen Ön is milliomos!-ról is szóló dialógus másik fele Geraldine Chapliné lett, így szinte felülírták Hanecke Amourjának (2012) egy, Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva közt lejátszódó jelenetét. (Nota bene: a nálunk is bemutatott Szerelem c. koprodukciós film egyik cége az X-Filme volt.)

Talán ez a sok magán, a történeten kívül eső, de abba menthetetlenül beszivárgó plusz felszültség is oka, hogy miközben a vizualitásnak és az aprócska, de végletekig kidolgozott humoros szituációknak köszöhetően a film végig képes lekötni a figyelmet, egyetlen pillanatra sem válik az komikussá vagy viccelődővé.

„A valóság nem olyan, mint egy fénykép” – hangzik el a film második felében, ahol egymást érik a Kaminski kinyilatkoztatások. Becker ezt megtámasztva arra vállalkozott, hogy megmutassa: az inkább olyan, mint egy végtelen variációban elkészítendő absztrakt festmény. Nehéz eldönteni utólag is, hogy mindez a tévében nézve lenne túl sok, vagy inkább a moziban tűnt picit kevésnek az üdvösséghez. Ez a döntés azonban sokkal nehezebb, mint a film végén megválaszolni a kérdést, hogy végül Sebastian megírta-e azt a bizonyos Kaminski könyvet vagy sem? Utóbbira ugyanis a választ már az első jelenetben elrejtette a rendező, és ez akkor is könnyebbséget jelent, ha annak értelmezhetőségéhez el kell jutni a film végére.