A folytatások, remake-ek, rebootok és a többi hülyeség világában, a mai franchise-őrületben kifejezetten szimpatikus az a vonal, amit a Disney méltán híres stúdiója, a Pixar képvisel. Ahogy Andrew Stanton, a Szenilla nyomában író-rendezője mondta:

A folytatások szükségesek abból a szempontból, hogy a Pixar sikeresen tudjon működni, de nem akarjuk kizárólag ezért csinálni őket. Ezekhez is kreatívan kell hozzáállnunk.

Ezért történhetett meg az, hogy a 2003-ban megjelent Némó nyomában hatalmas sikere ellenére csak most, tizenhárom évvel később jelent meg az óceánbeli franchise második része – pedig a Disney természetesen az első adandó alkalommal felkérte Stantont a folytatásra.

Fórum Hungary

És ha nem is sikerül minden Pixar-folytatás úgy, ahogy azt szeretnék – khm, Verdák 2 –, még így is becsúszik egy-egy zseniális Toy Story-epizód, vagy mondjuk a nem túl eredeti, de tökéletesen élvezhető Szörny egyetem. A stúdió 2013-ban bevezetett stratégiájaként pedig innentől felváltva érkeznek az eredeti filmek és a folytatások: a következő évekre egyelőre egy új alkotás van betervezve (a mexikói témájú Coco, a Toy Story 3 rendezőjétől), három folytatás (Verdák 3, Toy Story 4, A hihetetlen család 2) mellett.

A kétszeres Oscar-díjas Andrew Stanton egy óriási bukás után tért vissza az animációhoz. Miután megrendezte a második Pixar-filmet, az Egy bogár életét, két olyan mozit tett le az animációs filmek nagy asztalára (az Oscarjaiért felelős Némó nyomában-t és a WALL-E-t), amelyek révén elnyerte a Disney bizalmát egy gigaköltségvetésű élőszereplős filmre. Ez volt a 2012-es John Carter, amely egyrészt kritikai bukás volt, másrészt pedig a 263 millió dolláros, brutális büdzsét épphogy vissza tudta hozni – de a marketingre szánt, biztosan több mint 100 milliós összeggel együtt ezen a téren is negatív volt a mérleg.

Hogy miért érezte úgy Stanton, hogy a bevallottan személyes, a saját fiával való kapcsolatát kiveséző Némó nyomában után a film egyik legszerethetőbb – de olykor kissé egypoén-jellegű – karakterének külön filmet kell szentelni? Ahogy az egy hozzá hasonló hatalmas agytól elvárható, megvolt rá az oka:

Amikor megnéztem a Némó nyomában 10 éves újra kiadott változatát, elkezdtem gondolkodni, hogy milyen könnyen elvesztheti újra Pizsit és Némót. És nem tudtam honnan származik, csak annyit, hogy fiatalkorát az óceánban bolyongva töltötte. Előjött belőlem a szülő, és féltettem.

Hát megnyugtatásul megrendezte a Szenilla nyomában-t.

Fórum Hungary

Egy évvel járunk az előző film után, bár a film egy szívszorító flashbackkel kezdődik. A bébi Szenilla – aki tényleg annyira cuki, hogy már most mémek keringenek róla – a szülei segítségével próbálja megtanulni, hogyan lehet együtt élni a rövid távú memóriazavarral: ne hibáztassa önmagát, ne kérjen bocsánatot, és ha eltéved, kövesse a kagylókat. De aztán egyszer csak elkóborol, és nem látja többé anyukát és apukát.

Persze ez már jó régen történt, hogy emlékszik minderre pont Szenilla? Ezt nézzük el a készítőknek. Bizonyos, a gyerekkori esethez történések megidéznek egy-két emlékképet a doktorhal szemei előtt, és onnantól nincs megállás: meg kell találni a szülőket. Ha azt hinnénk, hogy innentől vár a nagy óceánkaland, és újra bejárhatjuk a mélyvízi világ legizgalmasabb bugyrait, csalódnunk kell – hőseink (Pizsivel és Némóval együtt) egyetlen rövid menekülési jelenet után máris a felszínen találják magukat: egy kaliforniai vízi élménypark/tengeri kutatóintézetben, a Marine Life Institute-ban.

Bár sokak szerint ez a húzás önmagában felér egy vizuális tökönrúgással, legalább nem próbálták ugyanazt az utat bejárni a készítők, és különben is, az emberek nyüzsgésében sokkal érdekesebb akciókba keverednek így a karakterek, szökőkutakban, csatornákban vagy akváriumokban pattognak ide-oda a küldetés során.

Fórum Hungary

Itt találkozunk az új szereplőkkel is, akik nem tartoznak a Pixar legkomplexebb kreálmányai közé, de a célnak megfelelnek: viszik előre – vagy ha kell, hátráltatják – a cselekményt, viccesek, szerethetőek és jól mutatnak. Közéjük tartozik Szenilla új sidekickje, a színváltoztató, hétkarú polip, Hank (Dörner Györgyre tényleg akármit lehet mondani, de szinkronszínészként továbbra is zseni), a cet-delfin duó, Sors és Béni, valamint a két idióta oroszlánfóka, Csúzli és Mázli. Hogy Kautzky Armandról ne is beszéljünk – igen, igen.

Aztán a remek, minden ízében szórakoztató kaland a végén valahol kisiklik. Az elkerülhetetlen Nagy Momentum és a vele járó pátosz kicsit el lett húzva, a végső hajtást pedig durván eltúlozták – talán még nem is volt ennyire a saját világából kilépően hihetetlen egy Pixar-film.

De mindennél fontosabb, hogy az úgynevezett üzenet egyáltalán nem volt szájbarágós. Elsőre csak igazán kedves, szerethető karaktereket láttam, és bele sem gondoltam, hogy tulajdonképpen az összes szereplő valamilyen betegségben szenved, vagy fogyatékkal él. A neurotikus Pizsiről és a memóriazavaros Szenilláról ezt eddig is tudni lehetett, de az egyik karját elvesztő Hank, a rövidlátó Sors, a tájékozódási képességével küzdő Béni is a különlegesek táborát erősíti.

Nem véletlen tehát, hogy Szenilla sztorija történelmi rekordokat döntöget a mozipénztáraknál: az eredeti film elemeit újrahasznosítva egy hasonlóan izgalmas, de a technikai fejlődésnek köszönhetően még látványosabb élményt nyújt, ami nemcsak cukiságban és mondanivalóban veszi fel a versenyt az év eddigi legjobb animációjával (Zootropolis), de valószínűleg az Oscar is kettejük közt fog eldőlni.

Persze a bevételi rekordokkal még várjunk, A kis kedvencek titkos élete még csak most jön.

20 éves a Toy Story - rangsoroltuk a Pixar-meséket

Az első 100 százalékig digitális technikával készült animációs film 1995 novemberében került a mozikba, és a Pixar azóta is ontja magából az eredetibbnél eredetibb alkotásokat - a stúdió védjegye, hogy a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt élvezhető meséket készítenek. Ezeket raktuk most sorrendbe.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!