Amikor belecsöppenünk Sonita életébe, még csak annyit tudhatunk róla, amennyit a beharangozók elárulnak: egy afgán menekült lány, aki otthon és Iránban is elnyomást tapasztal. Semmi újdonság, ugye? Aztán a dokumentumfilm (ami az idei Verzió nyitódarabja volt) során szépen lassan megtörténik az, amely minden esetben, amikor egy névtelen, arctalan tömegből kiemelünk valakit: elhagyjuk a stigmákat, és megismerjük az embert, és történetét. Sonita története pedig lélegzetelállító.

Az első percekben nagyon szépen körvonalazódik, milyen életet él Teheránban: egy szobában lakik nővérével és annak fiával, de a tulaj már az utolsó utáni esély eljátszásáról magyaráz, miközben egy menekültközpontban dolgozik takarítóként, ahol minimális fizetség mellett oktatásban is részesül. A legárulkodóbb képsor viszont az, amikor egy Rihanna-koncertfotóra celluxszal ragasztja saját arcképét.

Sonita már Iránban, saját akaratából tanult meg írni és olvasni, később pedig helyzetéről rímekben mesélni. Utóbbit különösen kedvelte, mióta meghallotta az első hivatalosan elismert (vagyis a kormány által előadásra jogosított) iráni rapper, Yas zenéjét, de még nagyobb hatással volt rá Eminem. A reménytelenség és a pénztelenség mellett viszont még egy akadály állt Sonita zenei karrierje előtt: Iránban nők nem énekelhetnek.

Pontosabban az 1979-es iráni forradalom után vezették be azt a törvényt, ami minden nőnek megtiltott bármiféle publikus éneklést – ez a szigor azóta mérséklődött. Ma ott tartanak, hogy kórusban mehet minden, de nők szólóelőadóként kizárólag nők előtt hallathatják a hangjukat. A hivatalos magyarázat szerint ugyanis a női hang erkölcstelen érzéki izgatottságot eredményezhet.

A tálib irányítás alatt álló afgán faluban felnőtt Sonita először 10 évesen nézett szembe neveltetésével: édesanyja ekkor próbálta először férjhez adni, de ez végül a férfi eltűnése miatt nem jött össze – a lány persze ekkor még nem fogta fel teljesen, miről is van szó, csak annyit érzékelt belőle, hogy életében először szép ruhába öltöztették.

Másodjára már akkor próbálták kiházasítani, amikor Rokhsareh Ghaem Maghami rendező rátalált Sonitára. Bár a lány három testvérével együtt Iránban él, másik négy testvérük, és szüleik Afganisztánban maradtak. Onnan látogatja meg lányát meglepetésszerűen a nő, aki kertelés nélkül elárulja, miért érkezett: kapott egy kihagyhatatlan ajánlatot. 9 ezer dollárt ajánlott érte egy férfi, ami pont jól jönne a családnak, mert itt lenne az ideje egy rendes feleséget venni az egyik bátyjának.

„Megvennél?” – kérdezi váratlanul a rendezőtől Sonita. „Ha bármelyik afgán férfi megvehet, akkor te is, nem? Ha már úgy is eladó vagyok”. Még azt is megígéri, hogy amint pénzre tudja váltani a zenéjét, mindent visszafizet. Ghaem Maghami azonban ekkor még azt feleli: „Nem lenne helyes így beleavatkoznom az életedbe”. Aztán később mégis találkozót kezdeményez Sonita anyjával, akitől megkérdezi, boldog volt-e, amikor tizenéves korában férjhez adták. A válasz sokatmondó:

Boldog voltam vagy sem, ez a hagyomány.

És később is repkednek az olyan érvek, mint „Mit tehetnék? Valamiből meg kell etetnem a családot”, de a rendező úgy dönt, kilép a dokumentarista megfigyelő szerepéből, és aktívan közbenjár a lány sorsának alakításában. 2000 dollárral kiváltja a lány szabadságát, az anya pedig megígéri, hogy egy ideig békén hagyja őket, de majd visszatér Sonitáért.

És itt kezdődik a katarzis felé vezető út – a film szomorkás első felét ugyanis egy hihetetlenül felemelő második követi.

Sonita valódi zenei karrierjének lehetőségét még legmerészebb barátai, családtagjai sem vették túl komolyan, aztán egy YouTube-klip mindent megváltoztatott. A Brides for Sale című dalt egyik barátnője inspirálta, aki egyszer zúzódott arccal, menyasszonyi ruhában jelent meg előtte. A dal nemcsak az afgán nők körében aratott nagy sikert, de a híre Amerikáig jutott: egy nonprofit szervezetnek köszönhetően Sonita Alizadeh jelenleg a utah-i Wasatch Academy zeneszakos tanulója.

De a szavak a történet felét sem tudják elmesélni – szerencsére még kétszer el lehet kapni a filmet a Verzión: november 11-én, péntek este 20 órától a Kino Caféban, 12-én, szombaton pedig 18.15-től a Toldiban.

8 égetően fontos dokumentumfilm, amit látni kell a Verzión

Budapesti dizájnerdrog-függők, idősekről gondoskodó szociorobotok, országhatárokon felhúzott falak és akaratuk ellenére kiházasított nők - ez csak négy téma, amivel a jövő héten induló Verzió Filmfesztivál foglalkozik. Összesen nyolc dokumentumfilmet ajánlunk most a fesztivál gazdag programkínálatából.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!