Idén februárban sajtótájékoztatót tartottak a kegyetlen gyilkosságsorozatról elhíresült Utoya szigetével szembeni partszakaszon. Hosszas társadalmi vita után a norvég kormány, a nemzeti emlékmű létrehozására felállított emlékbizottság és a támadást elszenvedő Munkáspárt Ifjúsági Szervezete (AUF) bejelentette: nem valósítják meg a 2013-as tervpályázaton győztesnek ítélt Memory Wound (Emlékseb) elnevezésű tájinstallációt – írja a friss Műértő.

A támadás utáni napokban a megrendülés és a szolidaritás kifejezéseként sokan a szigettel szembeni partszakaszon, tízezrek pedig az állami megemlékezésnek helyet adó oslói dóm kertjében helyeztek el virágcsokrokat, emléktárgyakat. Tehát már akkor elementáris társadalmi igény jelent meg, amely cáfolta is az emlékhely- vagy emlékműállítással szemben manapság sokszor kifejtett érvet: a közösségi emlékezés igénye a XIX. század attitűdjéből fakad, a XXI. század elején más formákat kellene erre találni.

Alig fél évvel később, 2011 decemberében a norvég kormány határozott arról, hogy két nemzeti emlékművet hoz létre: egyet az Utoya szigetéhez benyúló félszigeten, a másikat Oslo belvárosában, a kormányzati negyedet ért robbantás helyszínén. 2013 nyarán nemzetközi pályázatot írtak ki az első megvalósítására. A pályázatok közül a legjobb nyolcat hívták meg 2014 februárjában egy oslói kiállításra. A zsűri végül a svéd Jonas Dahlberg építészstúdiójának tervét ítélte a legjobbnak.

A győztes terv kihirdetése után azonnal megjelentek a nyilvánosságban az első kétkedő hangok. A legnagyobb ellenállás az Utoyával szemben fekvő község lakosai részéről érte a helyszínválasztást, illetve Dahlberg koncepcióját. A környékbeli, a mentésben csónakjaikkal is részt vevő lakosok erősen kifogásolták, hogy az ő beleegyezésük nélkül került sor a helyszín kijelölésére. A Norvégiában előírt közmeghallgatási szakaszra tehát már több ellenvélemény is megjelent, ám a diskurzus még mindig az emlékmű jellege és annak a társadalmi emlékezetre gyakorolt hatása miatt volt élénk. Az építés kezdete a meghallgatási szakasz elhúzódása miatt is eltolódott, és végül csak 2016 nyarára sikerült az összes előírt engedélyt beszerezni. Ekkorra azonban annyira elmérgesedett a helyzet a lakosok és a kivitelezést felügyelő minisztérium között, hogy a helyiek egy csoportja pert indított az állam ellen annak érdekében, hogy az emlékmű ne a félszigeten épüljön meg. A nemzeti emlékhely szükségességét ők sem vonták kétségbe.

Ezzel egy időben a szigeten tábort üzemeltető AUF Utoya félreeső részén, a fák között, egy drótok segítségével felfüggesztett, így a lebegés látszatát keltő, az áldozatok neveivel áttört fémgyűrűt felhasználva létrehoztak egy saját emlékhelyet, mely kizárólag hozzátartozók részére és időpont-egyeztetés után látogatható.

Végül az emlékbizottság, a norvég kormány és az AUF közösen úgy döntött, hogy nem építik meg a sorbrateni emlékművet. A minisztérium közleményében hangsúlyozta: azért született ez a döntés, mert nem sikerült megteremteni azt a nemzeti és helyi szintű konszenzust, amely elengedhetetlen egy ilyen morális súlyú ügy esetében. Továbbá azt sem akarták, hogy az elhelyezés végül bírósági úton dőljön el. A vita során több túlélő azt javasolta, hogy inkább azon a partszakaszon kellene emléket állítani, ahol a szigetről kimentett fiatalok az első csónakokkal partot értek. Lehet, hogy az állam végül majd ezt a javaslatot fogadja el.

A meg nem valósult emlékműről a Műértőben olvashat bővebben.