Az evezős nagyi, akinek egyszerre volt nyugdíjas- és diákigazolványa
Köves Béláné, Anna elvált, felnőtté váló fiai leválását pedig nagyon nehezen élte meg. Aztán 60 évesen beiratkozott az egyetemre, evezni kezdett, de szívesen pattan rollerre is.
A lakásához közeli parkban találkozunk. Rózsaszín bringával érkezik, nekitámasztja egy padnak. Aztán mesél.
Például azt, hogy férje hobbija a könnyűbúvárkodás volt, ami 40-45 évvel ezelőtt még nem volt annyira általános. „Annyira elvakultan csinálta, hogy vagy dolgozott, hogy összegyűljön a pénz a búvártúrákra, vagy nem láttam, mert búvártúrán volt. Akkor szültem a két gyereket, és nem tudtam kimozdulni a lakásból. Előtte azt hittem, azért valahogy majd megoszlanak a dolgok, de a férjem nem nagyon segített. Nehezen tudok megküzdeni a rossz szituációkban létezéssel, ez pedig egy reménytelenül kiszolgáltatott helyzet volt. Külkereskedelmi főiskolát végeztem, az volt a tervem, hogy bejárom a világot, de aztán ott álltam, és azt láttam: egyedül nevelem a gyerekeket. Tudtam, előbb vagy utóbb felőrlődöm ebben. Nagyszülői háttér nem volt, mégis úgy éreztem, pontot kell tennem a házasságom végére.”
Mi marad az emberből, mikor kirepülnek a gyerekek?
Köves Béláné Anna így maradt hármasban a két fiával. Elképesztő energiával vetette bele magát az anyaságba: „Mindig autonóm voltam. Édesanyám korán meghalt, nem volt túl sok támaszom soha. Gimiben 24 ágyas koleszban laktam, valahol ezt az önállóságot mindig is megszoktam. A saját erőmben pedig mindig bíztam.”
A hármas viszonylagos harmóniában élt egész addig, míg a kisebbik fia el nem költözött egy vidéki orvosi egyetem kollégiumába, majd idővel a testvér is követte őt. Annát szinte sokkolta a felismerés, hogy a köztük lévő erős kötelék halványodni látszott.
Nagyon csalódott voltam, mivel nekem csak ők voltak. Én nem annyira léteztem.
"Nagyra becsülöm azokat, akik az anyaság mellett tudatosan fordítanak magukra is időt, de én átadtam magam ennek. És nem biztos, hogy ez nekik is jó volt" - vallja be most már.
A gyerekek tehát elmentek, és mivel az asszony "csak anyaként funkcionált" (mint mondja, a szakmájában nem volt módja kiteljesedni), megbántottnak, áldozatnak érezte magát. "Létezik ilyen, hogy áldozat-szindróma. Én ott voltam, és nagyon sajnáltam magam az egyedüllétben. Persze ez óriási teher a gyerekeken, bár ezt csak a mai eszemmel látom ilyen világosan. Felmerül bennük, hogy hú, akkor én most rossz vagyok, mert jól érzem magam, anyám meg ott van egyedül? Később jöttem rá, hogy ők nem azért vannak, hogy az én hiányaimat pótolják.”
Az anya nevű vegyi fegyver
A fiúkkal amúgy már a leválás kezdetén erőteljesen átalakult a kapcsolatuk. Anna nem tudta pontosan, hogyan is viszonyulhatna az új körülményekhez: „Nem vettem észre, hogy azzal, hogy én ilyen frankón, mindig mindent meg tudtam csinálni, kevés teret engedtem nekik az önálló megoldásokra. Azt hittem, ha én nem teszem a dolgomat, felborul a rendszer. Aztán a fiaim elég határozottan elkezdték a saját határaikat védeni. Mikor határsértő akartam lenni, akkor ők lehúzták a rolót. És tudod, az nagyon fáj, amikor az orrodon újra és újra koppan a roló.
Aztán mégis megbeszélték, hogy először megpróbálnak mindent ők megoldani, és csak a legvégső esetben engedik rá a problémára az anya nevű "vegyi fegyvert". Egyszer írni fogok arról, hogy mekkora galibákat csináltam az életükben merő jóindulatból. És persze ringattam is magam ebben, hogy 'csak jót akarok'. Pedig túlságosan belefolytam az életükbe.”
Anna ekkor talált rá a Terézanyu klubra. Miután elolvasta Rácz Zsuzsa Állítsátok meg Terézanyut! című könyvét, belefutott egy hirdetésbe: a következő klubfoglalkozás témája „gyökerek és szárnyak” volt.
„Korábban már írtam könyveket, azokban mertem kiengedni a fájdalmaimat, de az írásokat írói álnéven publikáltam. A klubban viszont kimondtuk egymásnak az érzelmeinket. Nem volt rossz gondolat, vagy hülyeség.
Néha bizony vadidegen embereknek sokkal könnyebb elmondani a dolgokat. Mikor ül veled szemben valaki, furcsa rácsodálkozni, hogy jé, neki is ugyanez a baja.”
Nők egymás közt, egymásért
Azt meséli, hogy szép lassan megérezte a női csoport támogató erejét. Nem hitte, hogy ilyen létezik, de "elkezdte erősíteni azt a részemet, amit addig gyengének éltem meg". És itt nem volt szégyellendő gyengeség. Így jutott el odáig, hogy már a fiai szemszögéből is képes volt megvizsgálni a helyzetet. Rájött, hogy ha jót akar magának, egyszerűen nem megy el a határokig.
Egyszer aztán azt mondta Rácz Zsuzsa a csoportban, hogy gondolkodjanak, és két olyan dédelgetett, titkolt tervet mondjon el mindenki, ami a bakancslistáján pihent addig. "Nekem az El Camino volt az egyik, és a mentálhigiénés képzés elvégzése a másik.
Sokat habozok, de ha egyszer lerakok egy cölöpöt, akkor tuti, hogy végig fogom csinálni. Így is történt.
60 évesen iratkozott be az egyetemre. Neki ez nem volt furcsa. Az egyik tanára kérdezte a suli végén, hogy emlékszik-e, mit mondott a felvételin, miért jelentkezik? Mondta, hogy nem. „Én emlékszem. Azt mondtad, azért, mert ráérsz" - emlékeztette a tanár.
"Akkor ezt valószínűleg poénból mondtam, de tény, hogy nyugdíjas voltam, nem éltem együtt senkivel, hát miért ne?" Ráadásul valóban nagyon érdekelte a mentálhigiéné, már korábbi írásaiban is ilyen témákkal foglalkozott.
"Mikor jelentkeztem, három dolog volt bennem: ha a magam és a gyerekeim hibáit el tudom fogadni, és jobb lesz velük a kapcsolatom, akkor már nem volt hiába; ha jobb ember leszek, az bónusz; és ha még szakmailag is tudom használni, akkor aztán szuper. Gyakorlatilag még az utolsó is bejött. Önsegítő csoportot vezetek, leginkább gyerekeit egyedül nevelő anyáknak" - dől hátra elégedetten. Közben pedig azt meséli, hogy neki egyszerre volt nyugdíjas- és diákigazolványa. Utóbbit nem is kellett volna kiváltania, de az egyetemi könyvtár használatához szükség volt rá.
Erőre kapni idős korban
Számtalan középkorú férfi és nő küzd azzal, hogy valamelyik szülője depresszióban szenved – általában aggódva, vagy a tehetetlenségtől dühösen igyekszünk segíteni búslakodó hozzátartozónknak. Anna története a kiút meglétét igazolja. Ha azt kérdezzük, mi hajtotta, visszatér a családhoz: "Azt gondoltam, a férjem kész, elment, és gyakorlatilag ugyanaz történik a fiúkkal is. De nem akarom őket elveszíteni, ezért küzdeni akarok". Elkezdte hát a helyükbe képzelni magát, és megpróbált változtatni úgy, hogy ez a kapcsolat nekik is, és neki is jó legyen.
Az ember egyszer csak rájön, hogy az ideje véges.Nekem elvileg van még két évtizedem, abból egy jó. Sok halogatásnak nincs értelme. Rájöttem, hogy egész életemben hajtanom, dolgoznom kellett, de most élhetek a lehetőséggel – ennek nem örülni? Hát az vétek!"
Mint mondja, ő sem tudja, hogyan kell kijönni a bezárkózottságból. Ha valaki burokban van, barátokkal, beszélgetéssel, odafordulással talán lehet segíteni. A környezetnek is tanulnia kell a kommunikációt, mert csak ront a helyzeten, ha "megmondják a tutit". Össze kell kapcsolódni az érzéseivel, nem hárítani a problémáit - mondja.
"Nyilván, ha négy unokám lenne, vagy egy beteg férjem, valószínűleg nem tehetném meg mindezt. De én most is úgy érzem, hogy ki tudnám forgatni a Földet a sarkából. Mindig sportoltam, de mindegyiket magányosan végeztem. Aztán nemrég elgondolkodtam, hogy csatlakozni kéne valami egyesületbe. Végül is, itt van az utcánk végén a Duna, adja magát, hogy evezzek". És kiderült, nagyon helyes társaság fogadta őt ott is.
Most 65 éves és saját állítása szerint szívós, bár néha azért fáj a térde, fáj a háta. De ez nem gátolja meg újabb és újabb kihívások elfogadásában. Most lesz például a Népszigeti Regatta, az edző pedig szólt, hogy minden csapatba jelentkezhet egy kezdő. Ő pedig jelentkezett:
Gondoltam, egy életem, egy halálom, de meg kell próbálnom. Nem szeretnék nevetségessé válni - ezért a rollerrel is csak elvétve járok -, de amíg nem okoz nehézséget cipelni a hajót az edzéseken, addig teljes értékűnek érzem közöttük is magam.
Anna a Richter Gedeon Nyrt.-vel közösen meghirdetett 8. Terézanyu pályázatra elküldte személyes történetét, amiben leírta, mit jelent számára bátornak lenni. Írását Örökifjú díjjal jutalmazták.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
