Allah a Szigeten járt, mi pedig tátott szájjal bámultunk

Metronomy
Dan Panaitescu Nagyszínpad

Ha valami passzolt a délutáni négyes, egy fesztiválon álmoskás, zsibbadt idősávhoz, meg a Nagyszínpad előtti sivataghoz, az a Metronomy melankolikus szintipopja volt, kár hogy az a lelkesnek tűnő keménymag, amely épphogy megtöltötte az első kordonig a küzdőteret, egy lefojtott koncertet kapott. A legjobb döntést akkor hozta volna a Joseph Mount által vezetett (a stúdióban ő az úr, de turnékra rendes banda formálódik a Metronomyból) zenekar, ha az ebbe a közegbe tökéletesen passzoló, a szegény ember tengerpartjáról erős iróniával mesélő The English Riviera dalait játssza el elejétől végéig, de érthetően a teljes életművet be akarta futni egy óra alatt a csapat.

AFP / Pedro Fiuza

(a kép nem a Szigeten készült)

A Metronomy lemezről lemezre változó hangzásvilága pedig a Nagyszínpad lázba hozásához túl agyasnak tűnt, túl sok utalással, túl sok kikacsintással, valószínűleg emiatt is lehet, hogy a szakma sem tudta őket igazán sem a mainstream pophoz sem az alternatív közeghez sorolni. Hiába hangzott el szinte az összes kulcsdal a zenekar repertoárjából a Robynnal közösen felvett Hang Me Out To Dry-tól a mókás Love Lettersen keresztül, az ebben a közegben talán legjobban működő The Lookig, Mounték valójában maguk is észlelhették koncert közben, hogy itt pont elég annyit mutatniuk, amennyi elég, és semmivel se többet.

Allah-Las
OTP Bank Színpad By A38

Ahogy egy társadalom stabilitását – más mérőszámok mellett – középosztálya életminősége mutatja meg valójában, úgy egy szabadon választott zenei fesztivál színvonalát nem kevéssé a középkategóriás kínálat határozza meg, nem kizárólag az, hogy milyen zenekarok állnak mutatóban a Nagyszínpadon.

Az idei Sziget nem halmoz el minket igazán ütős nagyszínpados zenekarokkal, talán a középkategóriás kínálat – ami általában az A38 sátorban, ami idén az OTP Bank Színpad By A38 nevet viseli, manifesztálódik – valamivel erősebb. Ennek a terítéknek az egyik legfontosabb és legtöbb izgalmat kínáló produkciója az amerikai Allah-Las, melyet nem rég láttuk Budapesten, klubkoncerten, nem meglepő módon az A38 Hajón, ettől függetlenül szívesen megnéztük őket most is, ők meg minden bizonnyal nem vették rossz néven, hogy ez alkalommal a Sziget nemzetközi közönsége, egy sokkal nagyobb létszámú publikum előtt zenélhettek.

Akik nem ismerik őket, úgy képzeljék el ezt a Los Angeles-i zenekart, mint akiket tényleg a hatvanas évek végéről, a hetvenesek elejéről katapultáltak. Minden olyan: zene, a dalok, a hangzás, a ruhák, a hangszerek, a fazonok, tényleg, minden. És, hát az van – és ez nem biztos, hogy jó hír a hasonlókban mesterkedő hazai zenészeknek –, hogy vannak dolgok, amik csak bizonyos típusú lakcímkártyákkal jönnek maguktól. Az Allah-Las tök lazán, mondhatni: séróból hozza az óceánparti, Venice Beach-i, bágyadt nyáresti szplínt. Hát persze: ott élnek.

A billentyűs bézbólsapkában, strandpapucsban, amit aztán az első néhány dal után lerúg a lábáról. A basszusgitáros nagyjából mintha egy Andreas Baader Vörös Hadsereg Frakció-hasonmásversenyről esett volna be, bajusz, középhosszú haj, svájcisapka, azzal a kis antennával, ami a házmestereknek volt itt Budapesten is a hetvenes években, plusz napszemüveg. A dobos egész biztosan Fidel Castróval szállt partra a Disznó-öbölben, a gitáros szerintünk az 1974-es argentin válogatott középhátvédje, míg az énekes bármilyen olyan castingon tuti befutó, ahol random elszállt/tüntető késő hatvanas évekbeli amerikai egyetemistát keresnek.

Túry Gergely

Allahék 2008-ban alakultak, négy évvel később jelent meg az első nagylemezük, azóta még készítettek kettőt. Egész szép pályát futottak be, a zenei sajtó kifejezetten bírja őket, a közönség pedig kultuszzenekart csinált belőlük. A zenéjük sok mindenre hasonlít abból a korból, amibe visszautaztatnak minket, mégis, ügyesen gyúrják össze és formálják saját képükre a hatásokat: miközben játszanak, itt-ott felkapjuk a fejünket, hogy ez tiszta Velvet Underground, Doors, Byrds, korai Pink Floyd, korabeli soul-zene, Love, ilyenek, de ez pont úgy bájos, ahogy van. Még az is eszünkbe jut, hogy ilyen dalokat írna Víg Mihály, ha Budapest helyett Malibun, netán San Franciscóban dobta volna le az a nyomorult gólya.

Amit csinálnak, az egyszerű, de nagyszerű: a dobos könnyedén, lötyögősen játszik, a többi hangszeren sincsenek nagy okosságok. Miért is volnának? Közben meg mégis vannak, de még mennyire: nagyszerűen beszélik a saját maguk kialakította zenei nyelvet, csupa apró finomsággal díszítik fel a dalokat, mindenki énekel, mármint majd mindegyik tag énekel szólót, és majd mindenki vokálozik. Erre mondják, hogy nagyon egyben vannak.

Szinte látjuk a lenyugvó napot a Csendes óceánon, nézzük a hazafelé tartó szörfösöket, és lassan elguruló fagyiskocsit, valaki felolvas, talán Sartre-tól vagy valamelyik beatköltőtől, közben finoman elmosódik a láthatár. A legtöbb, amit egy rockzenekar tehet, hogy egy olyan filmbe visz el minket, ahonnan nem akarunk visszajönni. Amikor nem akarjuk, hogy a koncertnek vége legyen.

Tycho
OTP Bank Színpad By A38

Idén tovább folytatódott az a most már évekre visszatekintő tendencia is, hogy az igazán fontos, izgalmas, érdekes koncerteket nemcsak hogy nem a Nagyszínpadon, de sokszor nem épp a legkonvencionálisabb idősávokban találjuk. Például hajnalban. Van úgy, hogy a hajnal fél 2 az új este 10.

Szombaton egy darabig úgy tűnt, a közönséghergelésben, a make some f*ckin’ noise-ozolásban csúcsosodó koncerteké lesz végleg a nap, amíg az itthon már visszajárónak számító izlandi GusGus egy a kései időpont miatt közel sem telt házas sátornak mutatta meg, milyen is az, amikor egy produkció többet akar közönségénekeltetésnél.

Vasárnap ugyanezt a szerepet töltötte be a GusGus szigorú elektropopjától merőben eltérő Tycho, amely már harmadjára játszott Budapesten, és először fesztiválközegben. Előzetesen a valahol a psych-pop, a chillwave, és az ambient-elektronika határvidékén munkálkodó (pont emiatt több közeg számára is hiteles és népszerű) Tycho fél 2-kor nem tűnt a legjobb választásnak, mondván a nyúlós, lassan építkező, éteri dalaira már senki nem lesz vevő ekkor, de az élőben négytagú, amúgy egyszemélyes, Scott Hansen által futtatott projekt alaposan rácáfolt erre a prekoncepcióra.

Hansenék kifejezetten besztof-műsorral érkeztek, amelyben már jóval inkább értelmet nyertek az új lemez dalai, főleg mivel legutóbbi pesti látogatásukkor, februárban még érthetően egy másmilyen, az Epoch számaira építő műsorral  érkeztek Budapestre.

A GusGus és a Tycho szigetes fellépése azt is bebizonyította, hogy érdemes a hazai koncertszervezőknek népszerűséget, gázsit tekintve középkategóriás előadókkal hosszabb távon terveznie, hiszen mindkét csapat sikeres budapesti klubkoncertek után játszott ezúttal a Szigeten, amellyel várhatóan újabb hazai fellépéseknek ágyaztak meg. Kár, hogy pont ez a kategória van eltűnőben a Szigeten.