Irán visszalőtt: Az amerikaiak katari bázisát érte rakétatámadás
Teherán kommunikációjából az olvasható ki, hogy szeretnék az ellenségeskedést ennyiben hagyni.
Az idei Sziget eddigi legérdekesebb koncertjei közül hármat idehaza kevéssé ismert zenekarok, egy Los Angeles-i, egy San Franciscó-i, és egy délnyugat-angliai adta. Elmeséljük, hogy mit és miért szerettünk bennük.
Metronomy
Dan Panaitescu Nagyszínpad
Ha valami passzolt a délutáni négyes, egy fesztiválon álmoskás, zsibbadt idősávhoz, meg a Nagyszínpad előtti sivataghoz, az a Metronomy melankolikus szintipopja volt, kár hogy az a lelkesnek tűnő keménymag, amely épphogy megtöltötte az első kordonig a küzdőteret, egy lefojtott koncertet kapott. A legjobb döntést akkor hozta volna a Joseph Mount által vezetett (a stúdióban ő az úr, de turnékra rendes banda formálódik a Metronomyból) zenekar, ha az ebbe a közegbe tökéletesen passzoló, a szegény ember tengerpartjáról erős iróniával mesélő The English Riviera dalait játssza el elejétől végéig, de érthetően a teljes életművet be akarta futni egy óra alatt a csapat.
(a kép nem a Szigeten készült)
A Metronomy lemezről lemezre változó hangzásvilága pedig a Nagyszínpad lázba hozásához túl agyasnak tűnt, túl sok utalással, túl sok kikacsintással, valószínűleg emiatt is lehet, hogy a szakma sem tudta őket igazán sem a mainstream pophoz sem az alternatív közeghez sorolni. Hiába hangzott el szinte az összes kulcsdal a zenekar repertoárjából a Robynnal közösen felvett Hang Me Out To Dry-tól a mókás Love Lettersen keresztül, az ebben a közegben talán legjobban működő The Lookig, Mounték valójában maguk is észlelhették koncert közben, hogy itt pont elég annyit mutatniuk, amennyi elég, és semmivel se többet.
Allah-Las
OTP Bank Színpad By A38
Ahogy egy társadalom stabilitását – más mérőszámok mellett – középosztálya életminősége mutatja meg valójában, úgy egy szabadon választott zenei fesztivál színvonalát nem kevéssé a középkategóriás kínálat határozza meg, nem kizárólag az, hogy milyen zenekarok állnak mutatóban a Nagyszínpadon.
Az idei Sziget nem halmoz el minket igazán ütős nagyszínpados zenekarokkal, talán a középkategóriás kínálat – ami általában az A38 sátorban, ami idén az OTP Bank Színpad By A38 nevet viseli, manifesztálódik – valamivel erősebb. Ennek a terítéknek az egyik legfontosabb és legtöbb izgalmat kínáló produkciója az amerikai Allah-Las, melyet nem rég láttuk Budapesten, klubkoncerten, nem meglepő módon az A38 Hajón, ettől függetlenül szívesen megnéztük őket most is, ők meg minden bizonnyal nem vették rossz néven, hogy ez alkalommal a Sziget nemzetközi közönsége, egy sokkal nagyobb létszámú publikum előtt zenélhettek.
Akik nem ismerik őket, úgy képzeljék el ezt a Los Angeles-i zenekart, mint akiket tényleg a hatvanas évek végéről, a hetvenesek elejéről katapultáltak. Minden olyan: zene, a dalok, a hangzás, a ruhák, a hangszerek, a fazonok, tényleg, minden. És, hát az van – és ez nem biztos, hogy jó hír a hasonlókban mesterkedő hazai zenészeknek –, hogy vannak dolgok, amik csak bizonyos típusú lakcímkártyákkal jönnek maguktól. Az Allah-Las tök lazán, mondhatni: séróból hozza az óceánparti, Venice Beach-i, bágyadt nyáresti szplínt. Hát persze: ott élnek.
A billentyűs bézbólsapkában, strandpapucsban, amit aztán az első néhány dal után lerúg a lábáról. A basszusgitáros nagyjából mintha egy Andreas Baader Vörös Hadsereg Frakció-hasonmásversenyről esett volna be, bajusz, középhosszú haj, svájcisapka, azzal a kis antennával, ami a házmestereknek volt itt Budapesten is a hetvenes években, plusz napszemüveg. A dobos egész biztosan Fidel Castróval szállt partra a Disznó-öbölben, a gitáros szerintünk az 1974-es argentin válogatott középhátvédje, míg az énekes bármilyen olyan castingon tuti befutó, ahol random elszállt/tüntető késő hatvanas évekbeli amerikai egyetemistát keresnek.
Allahék 2008-ban alakultak, négy évvel később jelent meg az első nagylemezük, azóta még készítettek kettőt. Egész szép pályát futottak be, a zenei sajtó kifejezetten bírja őket, a közönség pedig kultuszzenekart csinált belőlük. A zenéjük sok mindenre hasonlít abból a korból, amibe visszautaztatnak minket, mégis, ügyesen gyúrják össze és formálják saját képükre a hatásokat: miközben játszanak, itt-ott felkapjuk a fejünket, hogy ez tiszta Velvet Underground, Doors, Byrds, korai Pink Floyd, korabeli soul-zene, Love, ilyenek, de ez pont úgy bájos, ahogy van. Még az is eszünkbe jut, hogy ilyen dalokat írna Víg Mihály, ha Budapest helyett Malibun, netán San Franciscóban dobta volna le az a nyomorult gólya.
Amit csinálnak, az egyszerű, de nagyszerű: a dobos könnyedén, lötyögősen játszik, a többi hangszeren sincsenek nagy okosságok. Miért is volnának? Közben meg mégis vannak, de még mennyire: nagyszerűen beszélik a saját maguk kialakította zenei nyelvet, csupa apró finomsággal díszítik fel a dalokat, mindenki énekel, mármint majd mindegyik tag énekel szólót, és majd mindenki vokálozik. Erre mondják, hogy nagyon egyben vannak.
Szinte látjuk a lenyugvó napot a Csendes óceánon, nézzük a hazafelé tartó szörfösöket, és lassan elguruló fagyiskocsit, valaki felolvas, talán Sartre-tól vagy valamelyik beatköltőtől, közben finoman elmosódik a láthatár. A legtöbb, amit egy rockzenekar tehet, hogy egy olyan filmbe visz el minket, ahonnan nem akarunk visszajönni. Amikor nem akarjuk, hogy a koncertnek vége legyen.
Tycho
OTP Bank Színpad By A38
Idén tovább folytatódott az a most már évekre visszatekintő tendencia is, hogy az igazán fontos, izgalmas, érdekes koncerteket nemcsak hogy nem a Nagyszínpadon, de sokszor nem épp a legkonvencionálisabb idősávokban találjuk. Például hajnalban. Van úgy, hogy a hajnal fél 2 az új este 10.
Szombaton egy darabig úgy tűnt, a közönséghergelésben, a make some f*ckin’ noise-ozolásban csúcsosodó koncerteké lesz végleg a nap, amíg az itthon már visszajárónak számító izlandi GusGus egy a kései időpont miatt közel sem telt házas sátornak mutatta meg, milyen is az, amikor egy produkció többet akar közönségénekeltetésnél.
Vasárnap ugyanezt a szerepet töltötte be a GusGus szigorú elektropopjától merőben eltérő Tycho, amely már harmadjára játszott Budapesten, és először fesztiválközegben. Előzetesen a valahol a psych-pop, a chillwave, és az ambient-elektronika határvidékén munkálkodó (pont emiatt több közeg számára is hiteles és népszerű) Tycho fél 2-kor nem tűnt a legjobb választásnak, mondván a nyúlós, lassan építkező, éteri dalaira már senki nem lesz vevő ekkor, de az élőben négytagú, amúgy egyszemélyes, Scott Hansen által futtatott projekt alaposan rácáfolt erre a prekoncepcióra.
Hansenék kifejezetten besztof-műsorral érkeztek, amelyben már jóval inkább értelmet nyertek az új lemez dalai, főleg mivel legutóbbi pesti látogatásukkor, februárban még érthetően egy másmilyen, az Epoch számaira építő műsorral érkeztek Budapestre.
A GusGus és a Tycho szigetes fellépése azt is bebizonyította, hogy érdemes a hazai koncertszervezőknek népszerűséget, gázsit tekintve középkategóriás előadókkal hosszabb távon terveznie, hiszen mindkét csapat sikeres budapesti klubkoncertek után játszott ezúttal a Szigeten, amellyel várhatóan újabb hazai fellépéseknek ágyaztak meg. Kár, hogy pont ez a kategória van eltűnőben a Szigeten.
Teherán kommunikációjából az olvasható ki, hogy szeretnék az ellenségeskedést ennyiben hagyni.
Bár a támadás meglepte a világot, voltak jól látható előjelei annak, hogy mire készül az Egyesült Államok.
Korábban Lázár János azzal vádolta meg őket, hogy túlterheléses támadást indítottak az EMMA rendszere ellen.
Lázár János tiszás hőbörgésről és hobbivasutas dünnyögésről írt a Facebookon.
Az elnökkel egyszer az irodájában, egyszer pedig Lengyelországban próbáltak végezni.
Karácsony Gergely ismét felhívta a figyelmet arra: önkormányzati rendezvényről van szó.