Glass Animals
Nagyszínpad

Dave Bayley-ről eddig is lehetett tudni, hogy az izgágaság fogalmát bőven kimeríti azzal, amit a színpadon művel, de most, hogy igazán teret kapott ahhoz, hogy Thom Yorke elnyomott, csúfolt kistesójaként ugrálja végig a koncertet, csak még inkább uralta a teljes Glass Animals-koncertet. Persze zeneileg is kész helyzetet kapott, hiszen a legutóbbi albumuk (How to Be a Human Being) már szégyentelenül inkább hiphop és R'N'B, mintsem art pop volt, így aztán simán végigkántálhatta a koncertet, amely az egész idei nagyszínapdos program legönfeledtebb perceit hozta.

Glass Animals

Fülöp Máté

A Glass Animals ugyanis nem csak a zenekar mögött a háttérben forgó óriási arany ananászokkal, vagy a szimpátiát ébresztően idióta frontemberével, hanem a dalaival érdemelte ki jelenlegi státuszát (amit leginkább az egy négyzetméterre jutó ananászos-pólók, transzparensek jeleztek). A Glass Animals ezúttal is bizonyította, hogy voltaképp az alt-J lazább, izzadságmentes megfelelője, egy utóbbi komolykodásától, artisztikusságától mentes feelgood-projekt, amolyan suhancpop, ami végre kis életet és 2017-et lehelt az idén fájóan gyenge Nagyszínpad-programba.

Jagwar Ma
A38 Színpad

Egy igen kedvező fogadtatásban részesülő, a korszellembe alaposan beletrafáló lemezzel (Howlin') a háta mögött, amolyan kiszámíthatatlan ígéretként lépett fel még 2014-ben először a Szigeten a Jagwar Ma: akkor nem hozták enyhén szólva lázba a fesztiválközönséget, így az sem lett volna meglepő, ha a szép elmékű koncert után soha többé nem hallunk róluk. Aztán mégis úgy alakult, hogy a Jagwar Ma egyáltalán nem lett népszerűbb azóta, de a mostani koncerten simán igazolták, miért érdemelték meg az újrázást.

Jagwar ma

Fülöp Máté

Egyrészt az élőben háromtagú formáció nemcsak újra megmutatta mennyire klasszul működik, ha a Stones Roses tánczenei kattanásait ötvözik a Tame Impala pszichedéliájával, de a psychból az egyre nyíltabban klubzenei megoldások felé haladó koncerttel valójában a Sziget legjobb meglepetését okozta. Persze, lehetett sejteni, hogy a második, jóval táncosabb album (Every Now & Then) könnyebben célba találhat egy fesztiválon, de azért még így is jó volt figyelni, ahogy egy zenekar saját kreatív energiáit felfedezve, tényleg egy teljes koncertre felhúzott utazásra viszi az A38 Színpad mit sem sejtő közönségét.

Mac DeMarco
A38 Színpad

Egy olyan klubkoncert hangulatát, mint amilyet tavaly nyáron lenyomott az Akváriumban Mac DeMarco, a Szigeten leginkább az A38 Színpad este 10-es sávja tudja megközelíteni. A délutáni energia már elment a nagyszínpados indie-zenekarokra, de még odébb van az éjjeli beindulás. Kanada legszórakoztatóbb zenei exportját megtapasztalni pedig pont olyan, mintha másfél órára feltettek volna minket a töltőre.

Mivel a setlist nagy részét a legutóbbi lemez (This Old Dog) dalai tették ki, a megszokottnál is nagyobb hullámokban érkezett a zenéjét jellemző furcsa nosztalgia. A játékos gitártémák helyét egyre inkább átvették a chillwave-be hajló szintik, ami még egy jó nagy adag sziruppal megküldte az egyébként is édeskés életművet, és ezzel együtt a szigetes koncertet.

Szerencsére ezt már rögtön tudatta a közönséggel, az On the Level nyitánya után pontosan lehetett tudni, mire kell számítani: idézőjeles zenei megoldásokra, bohózatra, színjátékra, vagyis egy egész jó szórakozásra. A viszkit üvegből vedelő, éneklés közben levegővétel helyett cigit slukkoló DeMarco néha már szégyentelenül hozta a melodrámát, a One More Love Song például simán elmenne egy szomorúbb LGT-dalnak, és ennek megfelelően az a presseri fájdalom is ott volt a közben idióta-pózokba vágódó énekes arcán.

Fülöp Máté

De amennyire szembetűnően adja az egyszerű pirospólós, erősítőre mászkáló kanadai srácot, annyira ott van mögötte a profizmus is, amit egy percekig húzott gitárszólóval tett egyértelművé (igaz, közben ide-oda ugrált a színpad elemein). Kísérőbandájára sem lehet egy rossz szó sem, de megint kiderült, hogy felesleges hangszeren tanulni, amikor a közönség kedvence az az ember volt, aki amikor nem a dobos mellett heverve szívta a cigijét, akkor beállt egy darab tojásnak kinéző tárgyat rázni egy mikrofonba, perkusszió gyanánt.

Vince Staples
A38 Színpad

Így kell lecsapni a labdát. Danny Brown pénteki show-ja után egy íratlan kihívást láttunk lógni a levegőben, a hozzá hasonlóan minimális körítéssel turnézó Vince Staplesszel szemben – arra viszont talán még mi sem számítottunk, hogy a 23 éves Long Beach-i rapper még nagyobb bulit csinál az A38 sátrában, még szűkebb eszköztárral.

Az ő színpadképéből még a DJ is hiányzott (egy ponton úgy tűnt, volt is probléma a számok lekeverésével), helyette sírkőnek látszó tárgyak adtak furcsa mélységet a produkciónak, miközben a teljes kivetítő olyan vöröses-narancssárgán izzott, hogy sokszor csak a sziluettjét láttuk az előadónak. Aki azonban cserébe nem csak a színpad két széle közti tisztelettávot tette meg időnként, hanem amikor a show megkívánta, be is táncolta/ugrándozta az egész teret.

Fülöp Máté

A vizuálisan néha egy Mars-szimuláció és egy modern táncelőadás különösen kielégítő keresztezésének tűnő koncert abban mindenképp verte a Danny Brown show-t, hogy itt tényleg szépen dörmögtek a basszusok, és ez a hangerő kellett is ahhoz, hogy az albumverzióknál is lecsupaszítottabb alapok működjenek ekkora közönség előtt.

És persze az sem mindegy, hogy talán a lehető legjobbkor sikerült Magyarországra csábítani Staples-t, aki frissen válogathatott a Big Fish Theory elképesztően erős anyagából, és az előző album legnagyobbat szóló dalain (Señorita, Norf Norf) kívül innen kerültek ki a legjobb pillanatokért felelős trackek is. A Party People nem rossz kezdés, de igazán a BagBak basszusa durrantotta be a bulit, az egyszínű hátteret egy autós kisfilmmel megtörő, hipnotikus 745 alatt pedig felkészülhettünk a Yeah Right és a Big Fish finálé előtti skandálására. A leckét pedig akkor megtanultuk: ha Sziget és hiphop, akkor csakis az A38 Színpad.