Vince Staples: Love Can Be

Mindössze 24 éves, de már bőven kilépett a tehetséges underground rapper státuszból cinikus, sötét, elemző szövegeinek és a klasszikus hiphopalapokat főleg elektronikus zenére cserélő számainak köszönhetően. Új lemezén ezt a számot egy Amy Winehouse-interjúrészlet vezeti fel az alkotás és szerelem bonyolult viszonyáról, hogy aztán elinduljon a Love Can Be, ami a közreműködők (Kilo Kish, Ray J, Damon Albarn) alapján egy Gorillaz-szám is simán lehetne. A súlyos, house-alapokkal megtámogatott Love Can Be már a fesztiválszínpadokra termett (ez hamarosan a Szigeten is tesztelhető), új generációs, nem csak a hiphopközösségnek szóló szám, amely a szerelem árnyoldalába nyújt némi betekintést.

Sampha: Like a Piano

Hosszasan sorolhatnánk azokat az előadókat, akik az elmúlt években friss vért pumpáltak a soulba/R&B-be (és azokat is, akik a hiphopba, meg persze azokat, akik ide is, oda is). Közülük az egyik legfontosabb a 28 éves angol énekes-dalszerző-producer, Sampha, aki a kétezres évek végén tűnt fel (még a Myspace-en/ről startolt el), a 2010-es évek eleje óta hallhattuk már többek közt Drake, Katy B, Frank Ocean és Solange dalaiban, ám bemutatkozó lemeze csak idén jött ki. A Process megérte a várakozást: a kritika egyöntetű ujjongással fogadta a lemezt, és meg is értjük a lelkesedést, mert mi is imádjuk Sampha introvertált, érzékeny, kísérletező, modern soulzenéjét. Ennek az amúgy is szívhez szóló lemeznek az egyik legintimebb pillanata ez a dal.

SZA: Drew Barrymore

A 26 éves SZA (ejtsd: Szizza) olyan, mintha egy Lauryn Hillen felnőtt harmadik Knowles-nővér lenne, akit történetesen ortodox muszlimként neveltek, és 11 éves koráig hidzsábot viselt, csak aztán jött 9/11, és elkezdték érte cikizni a suliban. Idén megjelent első nagylemezén (Ctrl) már szinte intim naplóként önti rá az életét a hallgatóra, a Drew Barrymore-ban például egy kapcsolatban érzett önbizalomhiányról, önértékelésről, magányról énekel. A videoklipben pár másodpercre feltűnik a címszereplő is, akinek kilencvenes évekbeli romantikus vígjátékai inspirálták a dalt.

Lorde: Green Light

Mint ahogy Lorde-profilunkban is írtuk, az énekes-dalszerző lemeze több ponton is olyan, mintha egy egzisztencialista diszkóba térnénk be. Ennek egyik minősített példája az új Lorde-album nyitódala, egyben felvezető száma, a Green Light, amely egyben a partnerkapcsolati poszttraumás lemez egyik programadó száma. Így táncol egy hedonista, összetört szív. Nem lehet ellenállni!

Spoon: I Ain’t The One

Amúgy is kiegyensúlyozott, lépésről lépésre haladó pályafutásának egyik legjobb lemezét készítette el a kortárs amerikai artpop egyik kirakatzenekara, a texasi Spoon. Kevés együttes tud egyszerre okos, dögös, érzékeny, szórakoztató és kísérletező lenni – ez általában a legjobb intellektuális popzenekarok sajátja; a Spoonnak ez mind egyszerre megy. Az egyik legjobb példa erre a billentyűs kísérettel indító, építkezős, laza, elszállós, pszichedelikus I Ain’t The One.

The xx: Say Something Loving

A The xx új, eddigieknél magabiztosabb, a hálószoba helyett egyre tágasabb tereknek szóló új lemezét, az I See You-t mi is dicsértük korábban, és az egész lemez egyszerre érzékeny és klubos hangzását remekül összegzi egy dal, az Alessi Brothers egyik szerzeményét hangmintázó, gyengéd, a vonzalom titokzatosságát körbetáncoló Say Something Loving, amire csak rátesz egy lapáttal a zenekar hazai terepét, Londont és annak fiatal arcait ünneplő klip.

Kendrick Lamar: ELEMENT.

Vannak rapperek, akik karriereket tudnak felépíteni csak a dissekre, vagyis a „rivális” előadóknak címzett beszólásokra épített dalokra, de Kendrick Lamar – vagy legújabb alteregójaként Kung Fu Kenny – ritkán nyúl ehhez az eszközhöz, és persze még ezt is elegánsan teszi. Az ELEMENT.-ben saját felemelkedéstörténetébe ágyazza a szakma szerint leginkább Drake-nek és Big Seannak szóló üzeneteket, vagyis hogy hiába törnek ők is a slágerlisták élére, amíg ők pénzről, nőkről és csillogásról rappelnek, addig Kendrick valóban fontos témákkal próbálja felemelni a fekete közösséget: „Last LP I tried to lift the black artists / But it’s a difference between black artists and wack artists”.

Future: Mask Off

Azért valljuk be, az ritka, hogy a magyar stream-listán is előkelő helyet érjen el egy Future-szám, de a Mask Off szó szerint végigsöpört a világon. A rendkívül termékeny, idén eddig 2 albumot (HNDRX; FUTURE) megjelentető atlantai rapper eddigi legsikeresebb kislemeze Tommy Butler és Carlton Williams Prison Songjának hangmintázásával csak aláhúzta a saját felemelkedéstörténetét elbeszélő narratívát, amelynek népszerűségét jól jelzi, hogy még külön #maskofchallenge is indult a közösségi oldalakon, ahol a számot adták elő profik és amatőrök különböző hangszereken.

Father John Misty: Pure Comedy

Egy kegyetlen troll vagy éleslátó szatirikus: valószínűleg mindkét szerepben szívesen tetszeleg Josh Tillman, az egykori Fleet Foxes-dobos, aki azok után, hogy megírta a gyönyörű lemezt arról, amikor valaki végül úgy lép házasságra valakivel, hogy előzetesen minden porcikájával elutasítja a szerelmet, ezúttal egy monumentális, saját mitológiával rendelkező konceptalbummal rukkolt elő. A Pure Comedy a néha tényleg hihetetlenül abszurd, YouTube-zajjal, hiteltelen vezetőkkel, katasztrófákkal, paranoiával tarkított mindennapjaink elé állít tükröt, és már a lemez programadó száma is egy albumra való témát dolgoz fel. De ahogy egyre magabiztosabban tájékozódunk Tillman vicces horrorsztorijában, annál nehezebb elengedni ezt a dalt.

Laura Marling: Soothing

Az Amerikában élő angol énekes-dalszerző pályafutása egészen elképesztő, egyszerűen hibátlan, egyik lemeze jobb, mint a másik, sőt, szinte mindegyik lemeze jobb, mint a következő. Az évek alatt, miközben Marling dalairól eszünkbe juthat Suzanne Vega és Leonard Cohen, Joni Mitchell vagy Patti Smith, lett egy sajátos és jellegzetes Laura Marling-világ. Legújabb lemeze, a Semper Femina az idei év egyik csúcsteljesítménye, a fretless basszussal és vonósokkal megbolondított, finoman erotikus Soothing pedig ismét új árnyalatokat hozott a már ismert Marling-pantone skálába.

A legjobb negyvenben szerintünk még mindenképp helye van az olyan visszatérő nagyágyúknak, mint az újra összeálló LCD Soundsystem, a lassan korunk ABBA-szerepére törekvő Arcade Fire, az extravagáns St. Vincent, a 1234 c. számával a mainstream popban is ismertté váló Feist, a Budapesten idén duplán koncertező Gorillaz, vagy az olasz slágerpopban megmerítkező Phoenix.

Szintúgy kiemelkedik a mezőnyből a megkomolyodó, hamarosan a Szigetre érkező Mac DeMarco, a folktól egyre izgalmasabb területekre tévedő Fleet Foxes, vagy az identitáskeresését magából kiöntő Perfume Genius egy-egy száma. A nyugisabb elektronikus zenékben idén Bonobo és a Washed Out, míg a kísérletezőbb vonalon Jlin is kitett magárt, gitárzenében az izgága Priests, a grunge-dzsal kacérkodó Cloud Nothings, vagy a zajos Pile futamaira kaptuk fel a fejünket. Thundercat és Joey Badass pedig a fekete zenei kultúra határai feszegette ügyesen. De akad a listán bátor feldolgozás (Matthew E. White és Flo Morrissey közös Grease-átirata), újrakiadott és a Twin Peaksben debütáló szám (Chromatics: Shadow) és még rengeteg akár még nagyobb dobás előtt álló előadó.