Felkérésre ritkán születik kiemelkedő mű egy rendező életében, de úgy tűnik, Frances McDormandnek érdemes volt egyszer bepróbálkoznia azzal egy rendezőnél, hogy „hé, nem akarsz nekem egy szerepet írni?”. Főleg attól a színésznőtől bátor húzás ez, aki Joel Coen feleségeként elég közelről figyelheti a kortárs mozi egyik legünnepeltebb író-rendező párosának munkáját.

Persze nem véletlenül lépett oda épp Martin McDonagh-hoz egyik színházi rendezése után a kérdéssel McDormand: a brit, eddigi karrierje során inkább színházban aktív (jelenleg is 3 darabját játsszák Budapesten) rendező legalább annyira egyéni látásmódot és stílust hozott a filmes világba a kétezres években, mint a Coen fivérek a kilencvenesekben. McDonagh a színházi világban edződött, ezért a filmjeiben a dramaturgiára, a karakterábrázolására, és főleg dialógusaira sosem lehetett panasz, a csúcsra pedig akkor ért, amikor az erőszakosnak, banálisnak tűnő történetének moralizáló mélységet is adott az In Bruges-ben.

Utálta a színházat, inkább az egyik legnagyobb alakja lett

Martin McDonagh 24 éves korában, tíz hónap alatt megírt hét színdarabot, ami egy évtizedre meghatározta karrierjét.

Következő filmrendezésében, A hét pszichopatában azonban nem sikerült megtalálnia az egyensúlyt, filmen túlságosan nyakatekert sztorit írt, így logikus volt a lépés, hogy következő rendezésében a lehető legegyszerűbb történetet bontsa ki, megőrizve eddigi munkássága védjegyeit. A McDormandnek írt szerep, az amerikai közeg és az egyszerűbb alaptörténet kombinációja abszolút bevált, sőt a két mellékszereplő közül Sam Rockwell még meg is ugrotta ez eddig tőle látott szintet (erről kicsit később).

Frances McDormand a filmben mint Mildred Hayes

Twentieth Century Fox

A már címében is a McDonagh-i humort sejtető Three Billboards Outside Ebbing, Missouri (a magyar fordítóknak nehéz dolga lesz) sztorija egy egyszerű konfliktussal nyit: a tizenéves lányát elvesztő anya, Mildred (Frances McDormand) kibérel három, Ebbing elhagyott részén található óriásplakáthelyet, hogy ott egy személyes üzenetben kérje számon a helyi rendőrségen és annak vezetőjén, hogy nem találták meg lánya gyilkosát/gyilkosait. A rendőrséget irányító Bill Willoughby-t (Woody Harrelson) és munkatársait, köztük főleg a paródiába hajlóan egyszerű Jason Dixont (Sam Rockwell) pedig érthetően felzaklatja a nem mindennapi számonkérés.

A plakát azonban csak katalizátora a kisvárosban elszabaduló indulatoknak, és mintha McDonagh saját vagy testvére (John Michael nevéhez fűződik a Kálvária vagy A guardista) filmjeinek besztofját csinálná, papot és törpét (a Trónok harcából ismerős Peter Dinklage) is felvonultat az ügybe belekeveredő mellékszereplők között. Mint ahogy nem marad el a rendőrség és az egyház piszkos ügyeinek felhánytorgatása, meg egy kis rasszizmusgúnyolás sem, de ezt is a McDonagh-éktól már megszokott provokatív, de kegyetlenül vicces módon adagolja a film; egy, a paphoz szegezett McDormand-monológ például vastapsot kapott az első velencei vetítésen.

Fox Searchlight

Amíg tehát a Three Billboards... második feléhez érünk, azt hihetnénk, McDonagh jó pénzért, az amerikai piacra importálta stílusát, az összes védjegyszerű témájával együtt, kasztingolt néhány nagy nevet, akik mind testhezálló szerepben brillírozhatnak, és kész, ennyi, úgyis mindenki az In Bruges-re fog majd inkább emlékezni.

De nem erről van szó, és ezt több dolog is világosan jelzi. Az egyik, hogy McDormand a Fargóhoz hasonlóan ügyesen, jó ritmusban kibontott szerepet kapott az egész kisvárossal szembeszálló, mosoly nélküli, belül a gyásszal küzdő anya szerepében. A jobbnál jobb szövegekkel (amiken állítása szerint néha szóról szóra, káromkodásról káromkodásra mentek végig a rendezővel) elhalmozott szerepért nem túlzás, simán megérdemelné az újabb Oscart. Ami pedig a Woody Harrelsonnal közös jeleneteit illeti, azok tényleg jutalomjátéknak tűnnek ennek a két, a színpadot is ismerő színésznek. Mellettük pedig Sam Rockwell a film nagy meglepetése, aki elsőre úgy tűnhet, csak egy kétdimenziós, bugyuta karaktert kapott, sok korábbi vígjátékbeli szerepéhez hasonlóan, ehelyett a film előrehaladtával egyre fontosabb szerepe lesz a történet hangulatváltásában.

Sam Rockwell a rendőr, Jason Dixon szerepében

YouTube

Ezzel pedig elérkeztünk a Three Billboards... másik, McDonagh-tól meglepőnek ható erényéig. Az eddigi filmjeit amolyan fatalista/anarchista módon író/rendező McDonagh tőle szokatlanul gyengéd érzelmeket emel a történetbe. A konfliktusban lévő felekről kiderül, hogy a feszültségek mögött valójában féltés és egymás iránti empátia lappang. Ez a hangnembeli váltás szerencsére egyáltalán nem válik zavaróvá vagy hamissá az amúgy egymással szinte csak bunkó viccekkel kommunikáló közegben.

McDonagh meg ki tudja, három évvel ezelőtt, a forgatókönyv írásakor lehet, hogy megérezte, hogy mire filmje a mozikba kerül, a közhangulat nem pont egy véres, abszurd, különösebb feloldozás nélküli drámára harap majd. Így furcsa leírni, de a Three Billboards Outside Ebbing, Missouri fekete humora és a végig fenntartott, súlyos egyéni drámák mellett McDonagh legoptimistább filmje. Olyan, mint amilyen Frances McDormand karaktere, Mildred, aki nem különösebben hisz az élet bármiféle értelmében, főleg lánya elvesztése után, de legalább közben beismeri magának, hogy néha azért megnyugvást ad szót érteni egymással, a véleménykülönbségek ellenére is.

A Three Billboards Outside Ebbing, Missourit a Velecei Filmfesztiválon mutatták be a versenyszekcióban, magyar bemutatója is lesz, de annak pontos dátuma még nem ismert.

A Velencei Filmfesztiválról írt cikkeinket itt találja egy helyen.