Túl félénk voltam zenekarban játszani és színpadra állni. Írtam forgatókönyveket, de szarok voltak. Még egy rádiójátékot is írtam, de az is szar volt. Színdarabokat eleinte azért nem írtam, mert azt gondoltam, hogy a színház a legrosszabb művészeti ág az összes közül.

A színház- és művészetkedvelők valószínűleg egy legyintéssel elintéznék azt az embert, aki ilyeneket mond – nehéz is azzal mit kezdeni, amikor a kortárs dráma egyik legismertebb és -elismertebb figurája nyilatkozza ezt.

Martin McDonagh Londonban született ír családba, de kettős állampolgársága eleinte csak hátránnyal járt: az ír színikritikusok nem fogadták el, hogy az angol fővárosból próbálják megmagyarázni az írországi helyzetet, a britek pedig félve engedtek egy „kívülállót” William Shakespeare nyomdokaiba lépni. Mert a múlt hétvégén a 47-et betöltő McDonagh ezt tette: Shakespeare óta ő volt az első drámaíró, akinek egyszerre négy darabját is játszották a nagy londoni színházakban.

Martin McDonagh és egyik kedvelt színésze, Colin Farrell

AFP / Archives du 7eme Art / Photo12

Az iskolát 16 éves korában otthagyó, drámaképzésben egyáltalán nem részesült McDonagh-nak eddig nyolc bemutatott színdarab fűződik a nevéhez, amelyből hatot (plusz egy kiadatlan hetediket) egyhuzamban, tíz hónap alatt írt meg, amikor 1994-ben, bátyja (az azóta szintén elismert filmes, John Michael McDonagh) kaliforniai kiruccanása után egyedül maradt dél-londoni lakásukban. Az addig munkanélküli segélyekből élő, filmstúdióknak ötleteket küldözgető, de természetesen válaszra sem méltatott 24 éves férfi kreatív kirohanásának hamar meglett az eredménye: egy ír társulatnak megtetszett a Leenane szépe című darab, és 1996 februárjában már meg is tartották a premiert Galwayben, majd egy hónap múlva a londoni West Enden is bemutatkozhatott.

A tízhónapos maraton során megírt két komplett trilógiát és egy Grimm-meséken alapuló disztópiát (A párnaember). Előbbiek mind azon a nyugat-írországi területen játszódnak, ahol a McDonagh tesók gyerekkoruk nyarait töltötték a szülőknél, de témájukban – még ha a családi szál közös pont is – annál eltérőbbek voltak. Találunk köztük mérgezett anya-lánya kapcsolatot (Leenane szépe), apjuk halála után civakodó fivéreket (Vaknyugat), a felesége megölésével gyanúsított sírásót (Koponya Connemarában), a kitörés lehetőségét egy filmforgatásban meglátó szerencsétlent (A kripli) és egy macskáját gyászoló terroristát (Alhangya).

AFP / Archives du 7eme Art / Photo12

A nagyközönség persze nem feltétlenül a színházban találkozott először a nevével. 1996 őszén a legígéretesebb drámaíró díjára jelölték a London Evening Standard nevű újság színházi gáláján, de McDonagh kissé elragadtatta magát az ingyen pia láttán, és már jóval a díjkiosztó előtt vállalhatatlanra itta magát. Az egy dolog, hogy miután végül megkapta a díjat, csak annyit tudott kinyögni, hogy „Kösz!”, de a másnapi bulvárlapokba azzal került be, hogy kis híján összeverekedett a nála negyven évvel idősebb Sean Conneryvel. A Mirror kultúrtörténeti dokumentuma szerint például ez a beszélgetés is lezajlott közöttük:

Connery: Viselkedjen! Komplett hülyét csinál magából.
McDonagh: Miért nem húzol a p***ába? Fogd be a kib***ott pofád!

Egyébként hiába nevezik a britek Tarantinójának vagy Shakespeare ír örökösének, nemcsak a hasonlatokat veti meg, de még az említett legendákért sem rajong igazán. „A Ponyvaregény valószínűleg egy mestermű, de teljesen másképp közelítjük meg az erőszakot. Az én filmjeimben van egy olyan erkölcsi talány, amit Tarantino filmjeiben egy ideje nem láttam” – mondta a New York Timesnak 2012-ben, míg a reneszánsz ikont egyetlen mondattal elintézte: „Shakespeare-t mindig is kissé unalmasnak tartottam”.

A színházhoz való hozzáállása egyébként is kíméletlenül őszinte a sálba burkolózó, érzékeny művészlelkek világában. „Sosem tetszett, hogy az enyhén szólva túlárazott jegyek miatt csak bizonyos emberek jutnak el Broadway-darabokra. A legtöbben közülük nagyon balliberális típusok, akik általában sértőnek találják ezt a nyelvezetet” – válaszolta a Times azon kérdésére, ami A nagy kézrablás című művének szóhasználatát kóstolgatja. Első amerikai darabjában egy félkezű rasszista 27 éve keresi az elveszített balkezét, és egy fekete drogdílert gyanúsít a rejtegetésével – így a történetbe kódoltan sűrűn elhangzik a „nigger” szó. A politikai korrektségről alkotott véleménye egyértelmű: a karakter bármit kimondhat, amit a személyisége megkövetel – és ennek semmi köze McDonagh saját nézeteihez.

Martin McDonagh, Colin Farrell és Brendan Gleeson

AFP / Archives du 7eme Art / Photo12

Aki a többszörös díjnyertes színpadi történeteit (az Alhangya, A párnaember és a Hóhérok Laurence Olivier-díjat nyert, előbbi kettő mellett pedig a Leenane szépe és a Vaknyugat is Tony-jelölést kapott) látni szeretné, annak muszáj betévednie a színházba, ugyanis ahhoz a kezdetektől fogva tartja magát, hogy nem filmesíti meg a darabjait. Hogy miként dönti el, milyen médiumra illeszti az ötleteit? Nagyon egyszerű: „Ha egy rakás férfi és nő beszélget egy szobában, abból színdarab lesz. Ha időben ugrálunk Afrikából egy indiai vonaton át New Yorkig, abból film lesz”.

És darabjai sem tartózkodnak ugyan a minimalista színházi eszközökön túlmutató elemektől (legfrissebb művében, a Hóhérokban akasztást, zenés betéteket és még egy izgalmasan megjelenített tengerparti jelenetet is láthatunk), valóban kihasználta a mozi adta lehetőségeket McDonagh. Oscar-díjat nyert 2004-es rövidfilmje, a Six Shooter (itt magyar felirattal is megnézhető) még nagyrészt egy vonaton játszódottu ugyan, de a bérgyilkosok varázslatos purgatóriumát bemutató In Bruges (2008) és a nagyon meta, egy erőszakmentes pszichopata-film írásával próbálkozó alkoholista szerzőről, valamint a kutyarablás utáni megtalálói díjak felmarkolásából élő haverjáról szóló A hét pszichopata és a si-cu már igazi filmre való anyag volt.

A turisztikai szakértők szerint a belgiumi Brugge-nek csak jót tett, hogy McDonagh az álomszerű, középkori hangulatú városba küldte Colin Farrellt, Brendan Gleesont és Ralph Fiennes-t (a város honlapján még a film helyszínei közt kalauzoló térképet is találni), de a következő mozijának fő színhelye már nem számíthat ilyesféle katasztrófaturizmusra.

Az első előzetesét napokkal ezelőtt felfedő Three Billboards Outside Ebbing, Missouri címbeli városa ugyanis nem létezik – még ha a sztoriból következtetni is lehet néhány környékbeli megtörtént esetre a közelmúltból. A filmben egy ötvenes nő (Frances McDormand) a lánya meggyilkolását követően háborúba indul a rendőrség ellen, akiket állítása szerint „jobban foglalkoztat a feketék kínzása, mint az igazságszolgáltatás”.

Zseniálisnak ígérkezik az In Bruges rendezőjének új filmje - előzetes

Martin McDonagh új darabja épp a Katonában hódít, de idén a moziba is visszatér: a Coen-hangulatra hajazó új filmje egy nőről szól, aki a saját kezébe veszi az irányítást, miután a rendőrség nem igazán foglalkozik lánya gyilkosságának ügyével.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!