Hanem jövő tavasszal. Akkor jön ugyanis a következő, negyedik Bosszúállók-film, amely teljesen egyértelműen ennek a történetnek lesz a második fele – bár minden bizonnyal az idén nyáron érkező A Hangya és a Darázs, de leginkább a Bosszúállók 4. előtt néhány hónappal bemutatkozó Marvel Kapitány is hozzátesz majd valamit az építkezéshez.

A Marvel moziverzumban tehát a helyzet mégiscsak változatlan. Bár az tagadhatatlan, hogy tényleg a Végtelen háború a legmerészebb darabja az idén 10 éves franchise-nak. Sőt, a rendező Russo-testvérek kicsit túl is feszítik a húrt – ami egyfelől rendkívül hatásos húzás, másrészt viszont félő, hogy a negyedét sem merik majd teljesíteni annak, amivel a stáblista előtt földhöz csapkodják híveiket.

Marvel / Disney

2008 óta ide tartottunk, ehhez a filmhez kellett megérkeznünk, ezért terelték egymás társaságába Vasembert, Thort, Amerika Kapitányt, Hulkot, A galaxis őrzőit, a Pókembert, a Fekete Párducot és a többieket is. Hogy itt belenézzenek Thanos gonosz szemébe, s megpróbálják megakadályozni, hogy a pszichopata titán összegyűjtse a Végtelen Köveket, beillessze a Végtelen Kesztyűbe, és szó szerint egyetlen csettintéssel eltüntesse az ismert világok felét. Itt vagyunk hát, s a Marvel Stúdió vezető producere, Kevin Feige valóban betartotta, amit ígért. Szinte mindent. És mondom, kicsit túl is vállalta magát. Ezzel pedig, tulajdonképpen teljesen feleslegesen, blöff-illattal szórta be a franchise legszívszorítóbb pillanatait.

Mindig mondják, de most tartották be először, hogy a főgonosz nem egy nagyszájú balfácán lesz, hanem olyan ellenfél, akin tényleg nehezen találnak fogást a jók. Azt is szokták ígérni, hogy a felvonuló szuperhősök mindegyikének jut majd feladat, egy-két poén, megjegyezhető, látványos momentum. De annyira még sosem tudták megtartani a szavukat a Marvelnél, mint most. S ez mindenképpen megér egy pezsgőbontást. Egy kisebb üvegnyit.

Marvel / Disney

Thanos (Josh Brolin CGI-jelmezben) nem csak fenyegetőzik, hanem gyakorlatilag a játékidő egészében uralja a filmet: egészen konkrétan átveszi az irányítást. A korábban kettészakadt Bosszúállók (s azok a szuperhősök, akik csak most találkoznak velük) folyamatosan fogást keresnek rajta (a szó szoros és átvitt értelmében is persze), ki innen, ki onnan közelítene, és mindahány próbálkozásnak köszönhetünk egy-egy szokásosan impozáns akciójelenetet. Amitől ezek is többet tudnak most lenni, az a szokatlan elkeseredettség, amely a vicces közjátékok ellenére mindvégig meghatározza a Végtelen háború hangulatát.

Thanost elvileg nem lehet megállítani. És ez az a feszültség, amire már nagy szüksége volt a Marvel moziverzumnak.

A másik probléma, amit sikeresen megoldottak Russóék, hogy remekül helyezik el ezt a 18 filmre elegendő szuperhőst: Vasemberék több szálon indítják a támadást Thanos ellen, így aztán olyan csapatkombinációk alakulnak ki, amelyek gond nélkül működtetik a filmet, mindenféle felesleges kanyarok és helybenjárások nélkül megyünk előre. Minden és mindenki egyfelé tart: a film utolsó 15 percének ügyesen kiszámolt meglepetéséhez, ami szinte biztos, hogy rengeteg nézőt elkap majd érzelmileg, és a hatáson a stáblista utáni jelenet sem akar most tompítani.

Marvel / Disney

Bátor, igen bátor film lehet a Végtelen háborúból – de mivel Russóék még a megjósolhatóhoz képest is erősebb cliffhangerrel zárnak, nem tudhatjuk, hogy mennyire az. Nem tudhatjuk, mennyit gondolnak komolyan abból, amivel magukra hagyják nézőiket. Nyilván arra az érzelmi kötődésre hat a befejezés, amely egy étvized alatt ilyen-olyan mértékben kialakult rengeteg nézőben. Azokban is, akik nem ismerik a képregényeket. És nagyon nem lenne szép dolog visszaélni ezzel.

Félő, hogy Russóéknak nehéz elegánsan kilépni saját csapdájukból, szinte lehetetlen, de ha már így kezdték el, reménykedjünk benne, hogy be is fejezik rendesen, s nem elégednek meg annyival, hogy volt egy hosszú pillanat, amikor nézők sokmilliói meredtek maguk elé némán. Egy Marvel-film után.

Jó lenne, ha a folytatás is méltó tudna maradni a Végtelen háború feledhetetlen fináléjához.