Lassan 52 éves, azaz cseppet sem giovane Jovanotti, az egykori rapper, ma már összművészeti és stílusokon átívelő személyiség, legalább is, ha szigorúan a naptárt nézzük. De, ahogy az oly sok művész esetében lenni szokott, a színpadi teljesítménye alapján nem mondanánk rá, hogy vecchio. Nem mintha az öregedés vagy a kor ne jelenne meg zenéjében: az eggyel korábbi albuma, a Cc 2015 (azaz 2015 köbcenti) még az öregedésre adott tipikus férfiválasz, a túlkompenzálás nyomait viselte magán, míg az Oh vita! zeneileg csendesedett le, hangszerelt át bizonyos témákat öregesebbre, jó példa erre az Il Chiaro di Luna című szerelmes dal, amely egy régóta lángoló szerelem csendes, mégis erőteljes himnusza. 

Ezt is előadta Jovanotti, vagyis Lorenzo Cherubini a bécsi Stadthalléban kedden, ahol jó háromnegyed ház fogadta. Aki volt már Jovanotti-koncerten, tudja, a zenész mindent belead, ugyanolyan hévvel adja elő a nagy, 90-es évekbeli klasszikusait, mint a legújabb dalait, nem érződik rajta unalom, csömör vagy haknijelleg. Ezen a koncerten is a kissé tétova kezdés után, amikor is egymás váltogatták a régi és új dalok, és ez hullámzóvá tette valahogy a hangulatot, az L’ombelico del mondo húzta be először a közönség nagy részét. Persze ehhez kellett az is, hogy előtte Jovanotti egy nagy ívű színpadtechnikai gesztussal magasabbra tegye a lécet, és magát is, és 4-5 méter magasan egy DJ-pult mögött összemixeljen pár számot. Elképesztő lüktetést adott ez a koncertnek, amellett, hogy a zenész jóval közelebb is került a nézőkhöz, akik ezt értékelték. És még egy Smells Like a Teen Spirit-Verdi kombó is létrejött a mester kezei alatt.

És ez a lüktetés és merészség nemcsak zeneileg jelent meg. Jovanotti-koncerteken már régóta a show része a háttérvetítés, a számokhoz lényegében külön videók készülnek, és így lesz még erősebb a tininyarakat megidéző L'Estate addosso, vagy a provokatív Tutto amore che ho, amely alatt női és férfi mellek, valamint növényeket fenyegető forró láva látható a kivetítőn – a vizuális megoldásokban Jovanotti maga is megjelenik, és ötletgyárosként maga is jegyzi őket. Az Il più grande spettacolo dopo il Big Bang alatt pedig egy 50-es évek képi világát felidéző ufós videót láthatunk az emberi szaporodás főbb kellékeinek vázlatos rajzával, illetőleg spermiummal.

Nem valamiféle polgárpukkasztás a cél itt, Jovanotti hagyományosan pozitív üzenetei és koncertjei sosem kellemetlenül provokatívak, inkább valamiféle szabadság megjelenítése a cél, reflexió mondjuk arra, ahogy a Facebook, Instagram hisztérikusan irtja a mellbimbók látványát, itt pedig kétméteres átmérőben megjelennek a bécsi közönség előtt. Amely vevő a zenére is, a látványra is, láthatóan mindenkit elragad és átjár az energia. Jovanottit is persze, aki többször megpróbál németül beszélni, bár ezt ő sem gondolja igazán komolyan– egyébként a nem zenei üzeneteket most a minimálisra szorította le, ami jó ötletnek bizonyult. Nincs politika, nincs filozofálgatás, pedig az ilyesmi nem áll tőle távol, de most inkább csak a zenére összpontosít.

Igyekszik azért kommunikálni, lepacsizik a közönséggel, amikor csak lehet, nem tartja a távolságot. A hangja már egy ideje nem az igazi, olykor hamis, és a számokat is transzponálják, mélyebben szól minden. De ez cseppet sem zavar senkit, Jovanotti még mindig jól nyomja akkor is, ha egy szál gitárral kell előadni valamit, és akkor is, ha igazi dögös lézershow-t kell lenyomni, ahogy az a fergeteges Tensione evolutiva esetében történik, ami az este csúcspontja. A Ragazzo fortunato az utolsó szám, ami után már csak egy ráadás számra van idő, a Viva la libertára, amely összefoglalja az egész Jovanotti életérzést.

A koncertnek 22:30-kor ugyanis véget kell érnie, ez itt Bécs, ahol betartják a szabályokat (pár dal ki is marad a hivatalos dallistából). A Stadthalléból is hamar kiterelik az embereket. Az utolsó széles Jovanotti-vigyor azonban mindenkit elkísér: ennyire élvezi az életét, a munkáját ez az ember, és ezt az élvezetet átadja hallgatóságának is, elvégre egy olaszról van szó. Nincs benne mímelt szerénység sem, magát is ünnepli, de nem az önteltségről szól ez: tisztában van azzal, mennyire szeretik. A végén, mint egy filmben, bemutatja a közreműködőket, a vásznon megjelenik a zenészek neve, és persze kivel mással zárná a bemutatását, mint hűséges basszusgitárosával, Saturninóval, akivel a legeleje óta együtt nyomják.  

Szokás szerint megint kaptunk egy energiabombát, Jovanottinak köszönhetően egy ideig most megint van miből meríteni az élethez.