Mit is vártunk Lykke Litől? Nos, a legtöbben minden bizonnyal az I Follow Rivers című világslágert, a svéd énekes-dalszerző nagy-nagy rádiós sikerdalát, amit még az is ismer, akinek egyébként lövése se sincs arról, ki is a dal előadója. Azt meg is kapták, igaz, végig kellett nézniük egy korrekt, de inkább lapos koncertet a Nagyszínpadon, amely alatt az emberből végig csendesen üvöltött, hogy jó, de légyszi történjen már valami, vagy nem is kell, hogy történjen valami, de csinálj velem akármit, hogy érezzek valamit.

A képre kattintva galéria nyílik!

Túry Gergely

Hát, nem nagyon történt semmi. SAD, mondhatnánk Donald Trumpot idézve – főleg azért, mert a sok más 2000-es évekbeli dalszerző-énekesnőhöz (Marina and The Diamonds, Florence and The Machine, Bat For Lashes, stb.) hasonlóan az artpopos-boszorkás, Kate Bush-iskola felől érkező Lykke Li életműve azért ennél többet ér. Még akkor is, ha legutóbbi, a poposodás igényével született idei So Sad So Sexy azért enyhén mellément, és két szék (az artisztikus fogalmazás és a mainstream pop) között a földre pottyant. Mindenesetre ezen az estén leginkább az énekesnő – ebben a még este 7 után is 30 fok körüli időben sokkolóan kinéző – fekete (ha jól láttam) lakk outfitje (nadrág, top, kabát) hagyott nyomot az emberben.

Túry Gergely

Na jó, de majd Kendrick Lamar, gondolhatta az egyszeri fesztivállátogató – mégis csak a világ jelenleg egyik legfontosabb popszemélyiségét, a legmenőbb hiphoppert köszönthetjük Óbudán; a legkisebb királyfit, aki kitört onnan, ahonnan alig lehet kitörni (a Noisey két éve egyenesen mini-dokumentumfilmet forgatott a híres-hírhedt kaliforniai Comptonban, ahol Lamar felnőtt). No, de visszakapcsolunk a helyszínre.

Ahol teltek-múltak a percek, de a művésznek nyoma sem volt a színpadon (ami amúgy idén, a korszellemnek megfelelően úgy néz ki, hogy két oldalt a kivetítők majdnem olyan szélesek, mint maga a színpad; két kurva nagy plazmatévé, közötte a valóság). Néha egy-egy technikai munkatársnak látszó személy elemlámpával végigsétált a világot jelentőn, de amúgy nem történt semmi – 21.45-ig még amúgy simán belefér egy csúszás, de háromnegyed tíz után már mindenki idegesebben matatott a mobilja körül, sőt úgy tíz előtt, tíz magasságában némi füttyszó is felharsant.

Máté Péter

Aztán 22.10-kor elkezdődött a koncert – ez ugye egész pontosan azt jelenti, hogy majdnem a fél játékidő ment a levesbe. És, hogy miért? A hivatalos indoklás szerint (és itt leginkább csak Kendrick Lamarra hagyatkozhatunk, aki sűrű bazmegek közepette osztotta meg ezt az infót a közönséggel) technikai problémákkal küzdött a stáb, valamit helyre kellett hozniuk.

A képre kattintva galéria nyílik!

Túry Gergely

Na, de. A rajongók innentől megkaptak mindent, már amit ebben a korlátozott, szűk egyórás játékidőben megkaphattak. A karizmatikus Kendrick Lamar pedig mint (elnézést, sporthasonlat) egy jó irányító középpályás, bejátszotta az egész színpadot, amelyet meglehetősen sajátságosan alakítottak ki: a tér teljes középső része az est főhősének rendelkezésére állt, a zenészek pedig (egy komplett együttes) a két oldalra szorult, az egyiken a dob meg a basszus, a másikon a gitár, meg a billentyűs hangszerek). A nézők pedig, akik persze olyan gyorsan bocsátanak meg, amilyen gyorsan dühbe gurulnak, Lamar tenyeréből ettek, és ahogy a popkulturális közhelyszótár vonatkozó bekezdése mondja: a Sziget első esti főfellépője megtáncoltatta a Nagyszínpad közönségét.

Máté Péter

Folytatás ma, immár a becsatlakozó A38 sátorral és a Világzenei színpaddal.