Heveny izgalommal tölthette el a gitárzenék rajongóit, amikor a szigetes programbeosztásban szembesültek az utolsó nap programjával, jelesül, hogy a nagyszínpados line-up utolsó két pozícióját két olyan zenekar foglalja el, mint a War On Drugs és az Arctic Monkeys. Kihagyhatatlan nap, gondolhatta az egyszeri zenebuzi. Hogy aztán mennyire gondolta ezt tegnap délután is, amikor az előzetes jelzéseknek megfelelően rettenetesen ronda fekete felhők kezdtek gyülekezni Budapest felett, az megint más kérdés. Ha elég elkötelezett volt, mint például e sorok szerzője, akkor nem sokat gondolkodott azon, hogy elinduljon-e a Hajógyári szigetre – más kérdés, hogy velem ellentétben minden bizonnyal nem volt akkora hülye, hogy ne vigyen magával esőkabátot.

A képre kattintva galéria nyílik!

Túry Gergely

De sebaj. A nem csak lemezen, hanem mint ez alkalommal kiderült, élőben is csodálatos és hibátlan, varázslatos hangtájképeket festő War On Drugsért még az egy szál pólós bőrig ázás is megérte. Az Adam Granduciel vezette zenekar ékes bizonyítéka annak, hogy a rock and rollban nincsenek szabályok, és hogy a könnyűzene a nagy misztériumok végtelen tárháza. Mert itt van például ez a philadelphiai zenekar, ami tulajdonképpen semmi olyat nem csinált/csinál, ami ne történt volna meg a poptörténelemben.

Nem, hogy kihalljuk belőle, hanem nyilvánvalóan ott van benne Bruce Springsteen, Neil Young, Tom Petty, Bob Dylan, itt-ott némi Dire Straits (sőt: Chris Rea!), szóval főleg az amerikai rock leckekönyve, ami alapján a War On Drugs unalmas leckefelmondás is lehetne – de nem az. Szóval, hogy ismét, ezredszerre is szembesülhetünk azzal, hogy már ismert elemekből is lehet izgalmasat főzni, meg persze azzal is, hogy ma már nem azt kell számon kérni egy zenei produkción, hogy újszerű-e (mert már minden hangot eljátszottak, minden stílust feltaláltak, satöbbi, satöbbi, satöbbi), hanem, hogy a már ismert elemeket milyen invencióval kapcsolja össze, és saját értelmezésébe mennyire tudja belerakni saját magát.

Túry Gergely

Nem mondom, hogy a War On Drugsnak nem áll jól az eső – de jól áll, sőt, kifejezetten megkapó az együttes evokatív hangtájékepeihez, de persze az is van, hogy ha nem zuhog, kétségtelenül többen gyűltek volna a Nagyszínpadhoz, és nem ez lett volna ennek az idősávnak a legkevésbé látogatott koncertje.

Amúgy meg egyszerűen nem lehetett otthagyni ezeket a hangokat, mindet össze kellett gyűjteni az esőben, Adam Granducielék hipnotikus zakatolása, a szétmálló hangerdő (copyright by Weöres Sándor) odaszögezett mindenkit a színpad elé.

Az Arctic Monkeysra már elállt az eső. Elvonult a vihar, bár fel nem sütött a nap, és nem szálltak el a felhők, viszont ismét sokan lettek a Nagyszínpad előtt. Alex Turnerék, ha úgy tetszik, jöttek nekünk eggyel, hiszen négy évvel ezelőtt a VOLT Fesztiválon egy rettenetesen lélektelen koncerttel törték össze rajongóik szívét. Azoknak, akik féltek a túl sok lassú számtól – lásd még a zenekar megosztó, elégikus új nagylemezét –, amúgy nem kellett aggódniuk, hogy mit kapnak majd ezen a koncerten, hiszen 2018-ban már rég nem titok, milyen számokat visz színpadra egy zenekar aktuális turnéján – direkt el kellene hajolnunk az együttesek turnétevékenységét dokumentáló mindenféle írásos és mozgóképes információk elől (YouTube, Setlist.fm és így tovább).

További képekért kattintson!

Túry Gergely

És úgy lett, ahogyan azt előre tudhattuk. Meg ahogyan az általában az ilyen fesztiválkoncerteken lenni szokott. Alex Turnerék pár dalt dobtak csak be a nagyszerű Tranqulity Base Hotel & Casinoról, amúgy korábbi életművüket metszették keresztbe, talán nagyjából mindenki kedvére (a pontos dallista itt). Ami magát a zenekart illeti, heten, sőt, ha jól láttam bizonyos pillanatokban nyolcan álltak a színpadon (vagy ha egyszerre nyolcan nem is, de összesen nyolc ember rotálódik a Majmok turnéfelállásában) – száz százalékig Alex Turner áll a középpontban, így aztán egy kicsit (vagy nem is kicsit) olyan az egész, mintha ő meg a kísérőzenekara lépne fel.

Túry Gergely

Olyan csalódás, mint 2014-ben Sopronban, kétségtelenül nem ért minket, de mégsem szabadulhatok az érzéstől, hogy létezik, kell, hogy létezzen ennél dinamikusabb, több érzéssel teli, átszellemültebb Arctic Monkeys-koncert. Vagy nem,

és akkor legközelebb nem is várok el majd többet korunk egyik legnagyszerűbb dalszerzőjétől.