A propaganda működése, az erotikus álmok titka és Lucas háborúi: a HVG nagy nyári könyvajánlója 1. rész
Idén is összegyűjtöttük azokat a könyveket, amelyekkel szívesen eltöltenénk a nyarat.
Ha valakinek nem lett volna egyértelmű, hogy ki is lesz a fő fellépő vasárnap a VOLT fesztiválon, annak elég volt körbepillantania néhány másodperc erejéig a fesztivál területén: az egy négyzetméterre jutó Arctic Monkeys pólók számában aligha vetekedhetett aznap más város Sopronnal.
Már ebből is érezhető volt, hogy a VOLT szervezői most nagyon eltalálták az igényeket: lépett már fel Sopronban a Queens of The Stone Age, Marilyn Manson vagy a Limp Bizkit is, de egyik együttes sem a legjobb pillanatában, vagy már karrierje zenitjén bőven túl érkezett a fesztiválra. Ettől még persze egy koncert lehet nagyon emlékezetes vagy könnyen felejthető is. Volt már erre és arra is példa bőven. De Alex Turneréknél most elvileg minden stimmelt az előbbihez: először léptek fel Magyarországon, tavalyi albumukat imádta a kritika (nálunk is az év albuma lett az AM) és a közönség is, és ma már nem csak Európában, hanem az USA-ban is a legkedveltebb gitárzenekarnak számítanak. Szóval amikor a magyar, szlovák vagy egyéb szomszédos országokból érkező tinik lázasan keresték a legjobb helyet a küzdőtéren, még az is átérezhette a koncert fontosságát, akit egyébként hidegen hagyott az AM-hisztéria.
Polhodzik Ádám
Aztán a koncert végül semmit sem mutatott abból, hogy aznap valami fontos (halkan mondom, történelmi) dolog történt Sopronban: egy flegmázó, zavarba ejtően dekoncentrált frontembert, egy tisztességesen, de lélek nélkül játszó zenekart, és egy szép lassan belangyosodó setlistet kapott a kiéhezett, nagy elvárásokkal érkező közönség.
Egy ismerősöm mondta még a koncert előtt, hogy olyan rosszindulatú pletykát is hallott Alex Turnerről, hogy már sheffieldi akcentusát is elvesztette, annyira amerikaivá változott az elmúlt években. A zenekar nagy átalakulásával, amúgy nincs semmi baj, sőt jót is tett nekik a tengerentúli levegő és zenei közeg. A Humbug lemezzel megkezdett út a tavalyi AM-mel ért a csúcsra: a dühös, kamaszos indie zenekarból végérvényesen r'n'b és hip hop elemeket használó, nagybetűs pop-produkció lett.
Polhodzik Ádám
Így nem ért meglepetésként, hogy igazi szuperprodukcióvá érett koncerten is az Arctic Monkeys, de az ilyen finomra csiszolt gigakoncerteket néhány apró dolog könnyen elronthatja. Például az, ha a színpadra lépőkön az unalom, és az alázat hiánya látszódik. Hallottam a fellépés után sok mindent Turner koncert alatti állapotáról, de ez valószínűleg ma már senkit nem érdekelne, ha alázattal és szívvel lépett volna színpadra.
Persze a közönség soraiban a koncert első felében még inkább az eufória volt érezhető: az amúgy elég trükkös szövegeket is kívűlről fújták. Inkább a koncert második felében romlott el valami visszavonhatatlanul. A Knee Snocks-szal megkezdett rész szép lassan a lelkesebben ugrálókat is lecsendesítette, és nem csak a számok lassabb tempója miatt. Még az amúgy kiváló, Jonh Lennont idéző No. 1 Party Anthem is egy unalmas, "játszunk egy lassút, addig ki lehet menni sörért" típusú közjátéknak tűnt ebben a köntösben.
Kimaradtak nagy közönségkedvenc dalok is, de ez egy ötlemezes zenekarnál azért megbocsátható. Hozzá kell tenni, nem biztos, hogy jobb lett volna, ha ezeket a régi slágereket erőlteti a zenekar, mivel ennek a koncertnek a színvonala egyáltalán nem a számlistán múlott.
Nagyon kíváncsi lennék a Turner minden csípőmozgására vadul sikoltozó szlovák tinilányok és olyanok véleményére is, akik először látták élőben az Arctic Monkeyst, mert aki már látta korábban ezt a zenekart, az tudja, hogy ennél azért jóval nagyob katarzist is képes előidézni a főműsort záró 505. Persze így is a VOLT legemlékezetesebb pillanata volt, amikor a ráadás utolsó számaként felcsendült az R U Mine, hiszen túlzás nélkül állítható, mindenki arra az ominózus kezdő riffre várt egész nap, de még ez a kirobbanó sikerű vég sem feledtethette a korábbi lagymatag középrészt.
Polhodzik Ádám
Sokat elmond a koncertről, hogy a számok közti szünetekben a legnagyobb attrakció az volt, hogy a kivetítőn csodálhattuk meg közelről Turner – kétségkívül stílusos – csizmáit. Én elhiszem, hogy egy zenekar fáradt egy turné vége feléhez közeledve, de például az előttük fellépő, ír The Strypes nagyon jól prezentálta, hogy hogyan is kellene kinéznie egy rockkoncertnek 2014-ben. Sőt, jobb lett volna, ha az Arctic Monkeys tagjai is belekukkantanak a Strypes fellépésébe: néhány éve még ők is hasonló, megalkuvás nélküli koncerteket adtak.
