Nahalka István az érettségivel kapcsolatos problémákat a tani-tani.info-n megjelent írásában veszi végig. Az egyik legsúlyosabb ilyen, írja, valójában nem is az érettségié, hanem az egész oktatási rendszeré: magyar iskolarendszer még ma is nagyon erősen egy igen nagy tömegű, minden tanuló számára közös, akadémikus jellegű, erősen kanonizált műveltség úgymond átadását tartja a legfőbb feladatának.

Hogy jön mindez az érettségihez? Az érettségi a magyar oktatási rendszerben a mindenki számára közös, túlméretezett, akadémikus, kanonizált műveltség elsajátításának végső lemérésére szolgál, vagyis létével is mintegy legitimálja, illetve jelentős mértékben meghatározza oktatási rendszerünk e rendkívül problematikus sajátosságát.

Ezen az sem segített, hogy a kétszintű érettségivel történt némi elmozdulás a kompetenciaalapú tudás felé, ez azonban – mutat rá Nahalka – csak igen kevéssé érzékelhető. Mint írja, ma is rengeteg, az életben nem hasznosuló tudást sajátítunk el, ráadásul a döntő többség a nagy részét csak időlegesen. A tantervek nem igazodnak a tanulók igényeihez, képességeihez, így nem teszik lehetővé magas szintű motivációs rendszer formálódását. Ráadásul valójában a magas szintű akadémikus tudás elsajátítása sem válik valóra a gyerekek igen nagy hányada számára, mert egyszerre akarunk minden területen ilyen tudást kialakítani, ahelyett, hogy alkalmazkodnánk a tanulók valós igényeihez.

Nahalka szerint a „tanítsunk jó sokat, hogy abból valami megmaradjon” elv inkább megmosolyogtató, semmint bármilyen mértékben komolyan lehetne venni. A túlterhelés magoláshoz, értelmetlen rutinizáláshoz vezet, és nagyon rossz a hatékonysága.

A másik súlyos probléma az érettségivel – mutat rá Nahalka, és ezt is hosszasan bizonyítja írásában – hogy, mint mérés teljesen szakszerűtlen, semmit nem mutat a tanulók valódi tudásáról, képességeiről, készségeiről. Az írásbeli érettségik ugyanis tesztek, amik mindig nagy hibával mérnek. „Egyetlen teszt eredménye sem mond semmit a tanuló tudásáról, a tanulók közötti sorrend megállapítása a teszteredmények alapján alig hordoz reális információkat”.

Végül az oktatáskutató kitér arra, hogy „az érettségi a koronája a közoktatás esélyegyenlőtlenségeket kialakító és növelő hatásrendszere működésének is”. Az érettségit adó iskolákba járók közül a jobb tanulók, akik természetesen a magasabb társadalmi presztízzsel rendelkező családok gyermekei közül kerülnek ki elsősorban, az érettségin kamatoztatják mindazt a tőkét, amelyet az iskola esélyegyenlőtlenségeket növelő folyamataiban ragadhattak magukhoz. Sikeresebben szocializálódtak a verseny- és tesztszituációkra, a leírt közös, nagy tömegű, kanonizált műveltség elsajátításával kapcsolatos előnyeiket is elsősorban itt tudják hasznosítani, motivációikra pozitívan hat (bár ez is külső motiváció), hogy életkilátásaik már ekkor jól láthatóan jobbak, mint társaikéi.

Nahalka István úgy foglalja össze a tanulmányát, hogy „az érettségi egy össznépi, össznemzeti hazugság irtózatosan erős társadalmi adaptivitással. Színjátéknak is mondhatjuk, amelyben mintegy legitimitást nyer, méghozzá korrektnek hazudott méréssel egy már a kezdet kezdetén is nagyrészt jól bejósolható eredmény. Az érettséginek talán ez a legfőbb funkciója. Fügefalevél, amely eltakar olyasmit, amiről nem szívesen beszélnénk. Vagy másképpen a király új ruhája, amelyről eddig nem sokan merték kimondani, hogy nincs is.”