A nemrég bemutatott Fantomszál című film főhősét nagyrészt inspiráló Cristóbal Balenciaga kortársai szerint maga volt a Mester, aki modelljeiben páratlan ruhakölteményeinek földi megtestesítőjét látta.
Nem akart hinni a szemének Sara Mearns, a New York City Ballet vezető balerinája, amikor jó két éve a varrodában megpillantotta Daniel Day-Lewist. A háromszoros Oscar-díjas színész a külvilágról szinte tudomást sem véve a varrógépnél ült, és a munkájába belefeledkezve csak varrt. Day-Lewis a New York City Ballet jelmeztervezője, Marc Happel mellett gyakornokoskodva segédkezett Marc Chagall legendás jelmezeinek reprodukálásában Igor Stravinsky bemutatás előtt álló darabjához, A tűzmadárhoz. Megtanulta, hogyan kell kiválasztani az anyagokat, méretet venni a táncosokról, kiszabni, majd összeállítani a jelmezeket. Az alakításaiban a végkimerülésig perfekcionista Day-Lewis pályafutásának utolsó filmes megjelenésére, az ötvenes évek Angliájában játszódó Fantomszál főszerepére készült. A művészi divattervezés megszállottjaként, a világtól elzárkózott női szabó, Reynolds Woodcock különös személyének a megformálásához pedig elengedhetetlennek tartotta, hogy elsajátítsa a mesterséget.
A gyorstalpaló olyan jól sikerült, hogy Day-Lewis a forgatáskor már túl volt az első, nem akármilyen és nem akárkinek készített saját kreációján. Felesége, a drámaíró Arthur Miller lánya, az író-rendező Rebecca Miller volt a próbababa a divatvilág legendájának, a baszk származású Cristóbal Balenciagának az iskolai lányegyenruhák inspirálta, egyenes vonalú, rövid ujjú koktélruhájához. Paul Thomas Anderson amerikai rendező a Fantomszál főhősét nagyrészt Balenciagáról, Coco Chanel és Christian Dior kortársáról mintázta. Ő Woodcock, a magának való, kizárólag a textíliák nemességét értékelni képes, a nőket egyedül az utánozhatatlan kreációi földi megtestesítőjeként értelmező szabó, aki a fikciós történet szerint hiába próbál ellenállni: végül szerelembe esik. A hat Oscar-díjra jelölt Fantomszál szabójaként Day-Lewis lemaradt ugyan színészi pályafutása negyedik aranyszobráról, ám a film jelmeztervezője, Mark Bridges a második Oscarjával távozhatott a legutóbbi Los Angeles-i gáláról.
Mindannyiuk mesterének kiáltotta ki Chanel, a már befutott francia divattervező a nála 12 évvel fiatalabb, 1895-ben a baszkföldi halászfaluban, Getariában született Balenciagát. A divatot új alapokra helyező, a laza, fűzőmentes, sportos, kissé férfias, ám mégis elegáns női viseletet elterjesztő Chanel szerint egyedül Balenciaga volt a szó szoros értelmében vett szabómester, a többiek, beleértve saját magát is, csak a divattervezői szintre jutottak el. Balenciaga, amellett, hogy lerajzolta és kiszabta, saját kezűleg meg is varrta ruhakölteményeit. Nála minden a textíliával kezdődött: először az anyag ragadta meg, amit a modelljein addig formázott, alakított, míg a fejében összeállt a tökéletes forma.
A divat világába kisgyerekkorában vezette be varrónő édesanyja. Alig 12 évesen a szülőfalujához közeli San Sebastián egyik szabójánál lett tanuló, ahol egy arisztokrata hölgy felfigyelt a tehetségére, és állta annak a költségeit, hogy egy madridi divatszalonban fejlessze a tudását. Visszatérve a városba, 22 évesen női szabóságot nyitott, amelyet Barcelonában, majd Madridban két újabb követett. A finom vonású, szép bőrű, kellemes modorú fiatalember kreációiért versengtek a felső tízezer asszonyai, a kedvencüknek azonban hamarosan búcsút kellett inteniük. Balenciaga a spanyol polgárháború kitörésével bezárta spanyolországi szalonjait, Franciaországba menekült, és 1937-ben a divat fellegvárában, Párizsban, az előkelő V. György sugárúton nyitott szalont.
Páratlan stílusa lenyűgözte a francia hölgyeket, hamarosan a nevét viselő szalon Párizs legdrágább divatháza lett, épp azzal, amit Chanel mondott róla: a szakmája az első lépéstől az utolsóig a kisujjában volt. A spanyol kulturális örökséget magán viselő, néhol a Velázquez festményein megjelenő buggyos ruhák modernizált változatai, vagy éppen flamencotáncosok jelmezeit idéző, vad színekben pompázó kreációi felkeltették francia riválisai figyelmét, és rendhagyó kollekcióinak híre ment a többi európai országban, majd a tengerentúlon is.
A második világháború előtti időszakban a női emancipációt a divatban elindító Chanel, majd a béke beköszöntével ismét a nőiességet hangsúlyozó, a derekat és a kebleket szűk, testhez simuló vonalvezetéssel kiemelő Dior után Balenciaga az ötvenes években teljesen új formát adott a női alaknak. Bár kollekciójában megőrizte a nőies formát, szinte sokkolóan hatottak a lufiszerűen felfújt bő kabátok, szoknyák, a derekat száműző, egyenes, zsákszerű, a térdet láttató ruhái, és a lefelé kissé bővülő, a csípő magasságában elvágott, baby-dollnak titulált estélyi ruhái. Szürreálisnak hatott a háromszög alakú ruha, amely válltól kezdődően fokozatosan szűkült, mígnem a bokánál záródott.
Balenciaga – a filmbeli Woodcockhoz hasonlóan – mindig a háttérben maradt, divatbemutatóin a színfalak mögött irányított, és elvégezte modelljein az utolsó simításokat. Megtiltotta nekik, hogy szemkontaktusba kerüljenek a közönséggel, mert azt gondolta, hogy az ilyen pillanat eltereli a figyelmet a ruháról. Balenciaga nem rajongott a csontsovány, babaarcú manökenekért, azt szerette, ha a hölgyeknek van egy kis hasuk, és öltözékeit is inkább a középkorú asszonyoknak szánta. Párizsi szalonja pedig a Fantomszálban mutatott londoni, György korabeli ház kísérteties mása volt.
Balenciaga az ügyfelei között tudhatta a kor leghíresebb művészeit, köztük Grace Kellyt, Ava Gardnert, Greta Garbót, Marlene Dietrichet, Ingrid Bergmant, Lauren Bacallt. Ruháit társasági dámák, politikusfeleségek viselték: mint például Wallis Simpson, akinek kezéért VIII. Edward lemondott a trónjáról, a harmincas években a világ legjobban öltözött nőjének kikiáltott Mona von Bismarck, akinek az öt közül a harmadik férje a Német Birodalom első kancellárjának az unokája volt, továbbá Jackie Kennedy amerikai first lady. Mona von Bismarck rendelte tőle a legtöbbet: két év alatt 220 ruhadarabot. Ami egy vagyon lehetett, hiszen 1954-ben az olcsóbb kategóriába tartozó, szimpla fekete Balenciaga estélyi annyiba került, mint amennyi egy férfi éves átlagfizetése volt. Akadt olyan ügyfele, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Balenciaga viseletben temessék el.
A másságát mindig is titkoló Balenciaga 1968-as visszavonulása után négy évvel meghalt; a divatház egészen 1987-ig kizárólag a japán piacon működött. Akkor egy üzletember megpróbálta újraéleszteni, de nem sok sikerrel. Végül 1997-ben Nicolas Ghesquiere, a 24 éves francia divattervező életet lehelt a nagy múltú divatházba, amely jelenleg a világ második legnagyobb luxusbirodalmához, a Kering-csoporthoz tartozik. Balenciaga emlékére 2011-ben nyílt múzeum a szülővárosában.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
