Banki csalás áldozata lett, és úgy érzi, nem hibázott? Varga Mihály öt csapása segít önnek. Vagy nem
Elkésett, tüneti, de látványos az MNB öt csapása, amelyekkel a bankok rovására ütne a kiberkalózokon. Az ügyfeleket továbbra is érheti kár.
A munkás- és katonaforradalom hőseinek heteken át eszükbe sem jutott, hogy munkásokat hívjanak. Végül mégis megjelentek a dolgos kezű lakatosok a szentpétervári külügyminisztérium páncélszobáinál, hogy kinyissák a zárakat. Ez volt az a pont, amikor Anatolij Nyeratov első miniszterhelyettes jobbnak látta, ha inkább önként átadja a kulcsokat. Így jutottak hozzá a bolsevikok 1917 novemberében azokhoz a titkos diplomáciai iratokhoz, amelyek közzétételével még jobban lejáratták a bukott cári rendszert.
A WikiLeaks vagy Edward Snowden leleplezéseihez hasonlatos világrengető botrány azonban elmaradt, hiszen akkor még gondolatban sem létezett internet. Pedig ami az iratokból kiderült, az igen rossz fényben tüntette fel a cárt. Egyértelművé vált, hogy a hatalmas veszteségek ellenére sem ő, sem pedig az őt követő ideiglenes polgári kormány nem akart véget vetni a világháborúnak. A titkos birodalmi osztozkodás ugyanis akár a győzelem, akár a kedvező békekötés esetén tekintélyes zsákmánnyal kecsegtetett. A legnagyobb falatot az jelentette volna, ha a britek, a franciák és az oroszok felosztják egymás közt az akkori Oszmán Birodalom jelentős részét, így orosz kézre került volna Konstantinápoly (a mai Isztambul) a Boszporusszal és a Dardanellákkal együtt. Ugyanennek az 1916-os paktumnak a terméke egyébként a Sykes–Picot-vonal. Ezzel az önkényesen meghúzott határral a névadó brit és francia diplomata máig megoldhatatlan zavart okozott a Közel-Keleten. A cári diplomáciát viszont az arab világ nem érdekelte, hanem csak az, ami azóta is hiányzik az orosz birodalomnak: a kijárat a Földközi-tengerre.
BOlsevik katonák parancselosztáson a Szmolnijban 1917 októberébe. Hiú remények
AFP
A bolsevikoknak mindez nem számított. Nekik és az egyszerű orosz embereknek csak az volt a fontos, hogy vége legyen a háborúnak. Oroszország „szegény nagyhatalom” volt – idézi fel Sz. Bíró Zoltán történész. Az ellenséges szövetség, az antant államaival ellentétben a cári kormány nem volt képes hosszan tartó háborút finanszírozni. A katonáknak meg – jórészt szegényparasztoknak és munkásoknak – semmi kedvük nem volt harcolni, inkább letették a fegyvert. Száz elesett orosz katonára 300 hadifogoly jutott, míg a németek, franciák esetében ez a szám 20-25 körüli volt.
Érthető tehát a bolsevikok – köztük az új külügyminiszter, Lev Trockij – nemes eszméje: azonnali béke, területfoglalások nélkül, az egész világon, de legalább Európában. Nem ez volt az egyetlen naivitásuk. Sz. Bíró szinte hihetetlen példája szerint azokban a hónapokban létezett olyan büntetés, hogy a vádlottat a világforradalom győzelméig zárják börtönbe. Ez nem súlyos, hanem csekély büntetés volt, arra a rövid időre, amit ők ennek a megvalósulására elképzeltek. Hasonlóan hiú remény volt a részükről, hogy az általuk leleplezett titkos birodalmi alkukon felháborodó angolok, franciák, németek és a többiek a háború befejezésére kényszerítik, netán még meg is buktatják saját kormányukat.
Az erkölcsi nyomás részeként a vezető orosz lapokban publikálni kezdték a dokumentumokat. Fájdalom, hogy a moszkvai és szentpétervári újságolvasó értelmiség körein túl a botrány nem keltett különösebb hullámokat. Noha a sorozat a legizgalmasabb titkokkal kezdődött, külföldön kevesen vették át a kiszivárogtatást. Közülük a brit The Guardian érdemel említést, már csak azért is, mert 2013-ban a Snowden-iratok egyik közlője is ez a napilap volt. A baloldali újság szentpétervári tudósítója, Morgan Philips Price olyan szerencsés volt, hogy egy éjszakára kölcsönkapta és lemásolhatta az iratok egy részét. Érdekes adalék, hogy egy utazó tudósítójától a konzervatív londoni The Times is hozzájutott egy összefoglalóhoz, de a brit és a szövetséges kormányok érdekeire tekintettel inkább nem közölte a sztorit.
| Az úttörő 14 pont |
Woodrow Wilson amerikai elnök is ellenezte a titkos diplomáciát. 1918 januárjában közzétett nevezetes 14 pontjának egyikében azt javasolta, hogy ne legyen több bizalmas megállapodás, legyen nyilvános az egész diplomácia. Ez a 14 pont lett aztán a Párizs környéki békeszerződések és a világháború utáni Népszövetség (az ENSZ elődje) alapja. Wilson ezért 1919-ben Nobel-békedíjat kapott. Más kérdés, hogy elnök létére éppen odahaza, a kongresszusban nem tudta elfogadtatni a békeszerződéseket és az USA népszövetségi tagságát. Wilson ötlete annyiban megvalósult, hogy a Népszövetség egyezségokmányának 18. cikke a titkos diplomácia trónfosztásáról szólt. Kimondta, hogy a tagállamok minden nemzetközi szerződését be kell jegyezni a szervezet titkárságán. Ha ez nem történik meg, a szerződés nem érvényes. Ez többé-kevésbé működött is, ám az amúgy sem túl hatékony Népszövetség egyik nagy, mára elfeledett botrányát épp egy titkos paktum okozta. Miután a fasiszta Olaszország 1935-ben megtámadta Abesszíniát (a későbbi Etiópiát), Hailé Szelasszié császár a Népszövetséghez fordult védelemért. A segítség elmaradt, de a brit külügyminiszter és a francia miniszterelnök titokban megállapodott (ez volt a Hoare–Laval-paktum), hogy az olaszok megkaphatják az afrikai ország elég nagy részét. Hoare belebukott abba, hogy a brit sajtó kiszivárogtatta az ügyet, a paktumnak pedig ezzel befellegzett. A Népszövetség szokásos tétlenségét látva viszont 1936-ban Mussolini Olaszországa teljes egészében bekebelezte Abesszíniát. |
Az orosz kiszivárogtatások közé tartozott annak ismertetése is, hogyan hagyták faképnél az olaszok 1915-ben német és osztrák–magyar szövetségeseiket. A részben titkos londoni szerződésben az átállásért cserébe az antanthatalmak – a britek, a franciák és az oroszok – szép darabokat ígértek Rómának a cserben hagyott szövetségesek területéből. Az ígéretek közé tartozott Dél-Tirol (ez volt az egyetlen, amit a háború után meg is kaptak), a horvát tengerpart jelentős része, Albánia és néhány akkori német gyarmat Afrikában. Utólag visszatekintve vészjósló a titkos 1916-os bukaresti szerződés is. Az antant a románokat is területi ígéretekkel nyerte meg szövetségesül. Erdély, Máramaros és a Körös-vidék (ráadásul a Tiszáig tartó határral), valamint a Bánát és Bukovina egy része volt a csalétek.
Trockij (elöl jobbra) útban a breszt-litovszki békeegyezmény aláírására. Kényszerlépések
AFP / Archiv Neumann
Ezek nem csak mai szemmel nézve érzékeny ügyek, 1917–1918 fordulóján mégsem kavartak vihart. A háborúból az oroszokon kívül más nem is szállt ki. Trockijék nem gondolták végig, hogy a kiszivárogtatással diplomáciailag, a pacifizmussal pedig katonailag lehetetlen helyzetbe hozzák magukat – és későn ébredtek. Nagyjából 150 dokumentum publikálása után, január közepén hagyták abba a cikksorozatot. A keleti fronton a németek – miután túltették magukat az átmeneti tanácstalanságon – kihasználták az egyoldalú orosz fegyverszünetet, 1918 februárjában támadásba lendültek, és a száz évvel ezelőtti márciusban igen kedvező helyzetből kényszerítették rá a bolsevik kormányra a breszt-litovszki békét. Oroszország elvesztette a lengyel többségű nyugati területeit (bár ez valószínűleg amúgy is elkerülhetetlen volt), továbbá a három balti államot, és le kellett mondania ukrán, belorusz területekről is.
Az utókor történészeinek örömére a szovjet szakemberek később mindmáig használható forráskiadványként tették közzé a titkos iratokat. „Az imperializmus korának nemzetközi kapcsolatairól” szóló komoly sorozat azonban hét év elteltével, 1938-ban váratlanul megszakadt. Az egyik szerkesztőt, Nyikolaj Lukin akadémikust hamar le is tartóztatták. Utólag sejthető, miért vált kínossá a téma. A titkos diplomácia egyik legszégyenletesebb példájaként, 1939 augusztusában a szovjet és a német külügyminiszter aláírta a Molotov–Ribbentrop-paktumhoz (a hamar füstbe ment megnemtámadási egyezményhez) tartozó titkos jegyzőkönyvet, amely egyebek mellett Lengyelország felosztásáról szólt.
A kegyvesztett Trockij ezt már csak távolról szemlélhette. Ekkor ő már Mexikóban élt száműzetésben, amíg 1940-ben meg nem gyilkolta őt a nevezetes jégcsákánnyal a Sztálinék által felbérelt spanyol kommunista.
