Attól, hogy beleláttunk Marilyn Monroe méhébe, még nem kerültünk közelebb hozzá
Nagyon jó lett volna, ha valaki készít Marilyn Monroe ellentmondásokkal teli, tragikusan végződő életéről egy olyan filmet, amely ledönti a kétdimenziós ikon képét, és megmutatja, hogyan kapcsolódhatunk hozzá mint hús-vér emberhez. A Blonde, magyarul Szöszi, nem ilyen film lett, és az csak az egyik probléma vele, hogy beletettek egy abortusz ellen tiltakozó, beszélő magzatot.
Andrew Dominik filmrendező célja a Blonde-dal nyilvánvaló: azt az ellenmondást szeretné megmutatni, amely az egykor ragyogó filmsztár, vagyis Marilyn Monroe és a magánember, a privát életben önbizalomhiányos, komplexusokkal küzdő, súlyos gyerekkori traumákat cipelő másik énje, Norma Jeane között feszült. Ki volt a libbenő szoknyás címlaplány mögött, mit nem vett észre a korabeli, Monroe-ért megvesző nyilvánosság, ami aztán ahhoz vezetett, hogy a színész altatótúladagolásban, mindössze 36 évesen meghalt? Hogy Monroe a csillogó felszín alatt már hosszú ideje fuldokolt, az legkésőbb 1962-ben, a halálakor egyértelművé vált, viszont azóta sem nagyon készült olyan játékfilm, amely agóniájának történetét hitelesen elmesélte volna.
A Blonde rendezője erre tenne most egy kísérletet. Filmjében Monroe életének sötét oldalára, a vakuk villanó fénye mögötti árnyékra fókuszál, és szürreális, nyomasztóan rémálomszerű jeleneteket készítve a rendszer által kihasznált, sebzett nő legbensőbb, szégyentől szenvedő énjét próbálja meg feltárni előttünk. Csakhogy Andrew Dominik hiába igyekszik látszólag alapos lélektani drámát csinálni, a külcsín – a művészieskedő, hol fekete-fehér, hol színes jelenetek, a képi torzítások – nem elég ahhoz, hogy végre valaki értő, 21. századi interpretációját adja Marilyn Monroe életének,
márpedig a Blonde csak elsőre tűnik egy mélységgel rendelkező, analitikus filmnek, eggyel távolabbról nézve sekélyes, mint egy pocsolya.
A később a Marilyn Monroe művésznevet felvevő Norma Jeane-nek a társadalom perifériájáról kellett felküzdenie magát a legmagasabbra, a hollywoodi állócsillagok közé. Ha azt mondjuk, hogy nem volt kiegyensúlyozott gyerekkora, stabil családi háttere, akkor még finoman fogalmazunk. Apa nélkül nőtt fel, anyját pedig skizofréniával diagnosztizálták, ezáltal képtelen volt gondoskodni a gyerekről. Norma Jeane egészen kicsi korától kezdve hol árvaházban, hol nevelőszülőknél nevelkedett, senkihez sem tartozó lelenc volt, a filmgyártásban dolgozó édesanyja csak periodikusan fordult meg a gyerek életében, aki, amint lehetett, szabadult az idegen emberek gyámsága alól, így mindössze 16 éves volt, mikor először férjhez ment.
A karrierjét modellkedéssel kezdte, majd hamar bekerült az akkor még sokkal hímsovinisztább hollywoodi filmiparba, amelynek szexizmusáról sokat elárul, hogy az 50-es évek közepén a forgatókönyvíróknak mindössze az 5 százaléka volt nő. Ez az a rendszer, amely kitermelte a Harvey Weinstein-féle ragadozókat a szereposztó díványok között, amelyben az ügynökségekhez jelentkező nőket „reménykedő szépségeknek” nevezték, és ahol minden castingosnak és stúdiónak volt egy fekete listája azokról „a betört fiatal lányokról”, akiket meg lehetett fektetni – ahogy Al Rosen, Monroe egykori ügynöke fogalmaz a The Mystery of Marilyn Monroe: Unheard Tapes című dokumentumfilmben.
Nem meglepő, hogy egy ilyen közegben az elszánt és tehetséges, de ami ennél is fontosabb: a feltűnően vonzó kezdő színésznőknek sok mozgásterük nem maradt a szerepválasztásokat illetően, és Monroe-nak is valójában csak egy utat kínált fel a 20th Century Foxszal kötött szerződése: vagy behódol a heteroszexuális férfiak tekintetének, és vállalja, hogy szexuális vágytárggyá alacsonyítják, vagy tessék, el lehet menni az álomgyárból.
Ismert, hogy Monroe később többször próbált kibújni a ráhúzott „naiv szőke” skatulyából, képezte magát, hogy komolyabb szerepeket is rábízzanak, de igazán sosem sikerült kitörnie. Az őt valamilyen módon meghatározó férfi tekintet mindig jelen volt az életében, a szakmai és a magánélet viszonylatában egyaránt. Szerencsétlenül megválasztott kapcsolatainál a férfiak sosem tekintettek rá teljesen egyenrangú félként: második férje, Joe DiMaggio, egykori baseball-játékos bántalmazta őt a házasságuk során (noha válásuk után jó viszonyt ápoltak egymással), Arthur Miller pedig hiába írta meg a Kallódó emberek forgatókönyvét direkt azzal a szándékkal, hogy Monroe a komolyabb színészi kvalitásait is megmutathassa a világnak, az a film végtére is megint csak egy interpretációja annak, ahogy egy férfi látta és láttatni akarta a múzsáját – egyébként a forgatás alatt vált el egymástól a házaspár.
Monroe életét nemcsak a gyerekkorból hozott lelki sérülések, abúzusok traumái kísérték végig, de felnőttként sem sikerült azzá válnia, aki szeretett volna lenni, ez pedig ugyancsak törést okozhatott benne. Nem tudott saját családot teremteni, kifeszíteni maga köré azt a védőhálót, amely mindig is hiányzott az életéből. Vetélések és abortuszok lelki és testi szövődményei, az endometriózis kínjai gyötörték, miközben kudarccal végződő kapcsolatok rombolták tovább az önbizalmát.
Egy olyan nő lett belőle az élete végére, aki sem a karrierjében, sem a magánéletében nem tartott ott, ahol szeretett volna.
Az endometriózisa miatt a méhét és az egyik petefészkét is eltávolíttató Lena Dunham rendező és forgatókönyvíró a Vogue vezércikkében értő szavakkal így fogalmazott a 36 éves Marilyn Monroe-ról: „A termékenység elvesztése a nőiességeddel kapcsolatos kérdéseket hívja elő – jó két évet töltöttem azzal, hogy próbáltam kitalálni, mi az én rendeltetésem, annak ellenére, hogy végig elfoglalt voltam a munkámban, és tudtam, ésszel felfogtam, hogy a családnak sokféle formája lehet. De képzeld el, hogy a világ leggyakrabban emlegetett nője vagy, egyszerre értékelt és átkozott a női kisugárzásodért – milyen lenne ennek a nőnek lenni úgy, hogy közben nem vagy arra képes, amire a nőknek szerintünk képeseknek kéne lenniük? (…) Ha ilyen korban még nincs gyereked, akkor vagy azért nincs, mert így döntöttél, vagy beléptél a reménykedésnek abba a fázisába, amelyben már ott a pánik keserű mellékíze is. Ha nem úgy látnak, amilyennek te magadat hiszed – azt érzed, hogy az emberek nem tudják, mennyire komoly vagy erős vagy szexi tudsz lenni –, felismered, hogy herkulesi küzdelem lenne változtatni már ezen. A harminchatodik életév már olyan, hogy megfelelő támogatói struktúrák és önbizalom nélkül könnyű befordulni, azt mondani, akkor »bassza meg«, és visszamenni aludni. Úgy tűnik azon fotók alapján, amelyek elérhetők az ő halálos ágyáról, hogy Marilyn is pontosan ezt csinálta.”
Marilyn Monroe korántsem tündérmesébe illő életéhez elképesztően sok szálon tudnának kapcsolódni az emberek. A csillogó szexszimbólum mögött ott lakozik egy igazi, hús-vér nő, valós küzdelmekkel, története 60 évvel a halála után is megéri, hogy foglalkozzanak vele. De a Brad Pitt produkciós cége, a Plan B által készített, Netflix-bombasikernek szánt filmben nem sikerült megmutatni azt a Marilynt, akivel akármelyik nő képes lenne azonosulni. Ugyanolyan sematikus, kétdimenziós lett a Blonde-ban is az ábrázolása, mint a korabeli plakátokon, és ezt még az őt megformáló Ana de Armas sem képes kompenzálni, aki megszólalásig hasonlít rá, a hanghordozása, a mimikája, a gesztusai, mindene pontosan ugyanolyan, mint elődjének.
Andrew Dominik filmje látszólag feminista megközelítéssel készült, de a rendező ugyanúgy visszaél Monroe testével, mint a korábbi kollégái. A majdnem háromórás filmben Monroe-ból nem látunk egyebet, csak egy folyton a sírás szélén álló nőt és egy szexuális ösztönlényt, akit egész Hollywood nagyjából egy szexbaba szintjén kezel. Ezért a filmidő jelentős százalékában, indokolatlanul sokszor mutatják félmeztelenül Monroe-t, és Dominik nem riad vissza az olyan hatásvadász megoldásoktól sem, mint amikor belelátunk a színész vaginájába (az abortuszokat a film Monroe hüvelyének perspektívájából mutatja), vagy amikor – a film legkínosabb mélypontjaként – egyszer csak hangosan tiltakozni kezd a művi vetélés ellen a nő méhében a magzat, mintegy megszólalva Monroe lelkiismereteként. Nem véletlenül akadt ki a reproduktív jogokért küzdő szakmai szervezet, a Planned Parenthood a filmen – ilyen jelenet maximum egy Citizen Go-s abortuszellenes konferencia videobejátszásában fordulhatna elő.
Az ízlésficamon túl a film történetként sem igazán élvezhető. Aki nincs tisztában Monroe életrajzával, annak zavaros lesz a sztori, főként az olyan kimaradt, de amúgy eléggé fontos részletek miatt, mint például a válás Arthur Millertől vagy a Joe DiMaggióval való szakítás jól dokumentált bejelentése a kamerák elviselhetetlen kereszttüzében. A sok pucér mell mutogatása helyett juthatott volna filmidő arra is, hogy megtudjuk, hogyan ismerkedett meg Monroe a világ egyik legbefolyásosabb emberével, Kennedy elnökkel, vagy hogyan dacolt a 20th Century Foxszal, hogy az elnök születésnapján énekelhessen, de ezeket a ziccereket is kihagyta a film.
Bár az élete vége felé jelentkező idegösszeomlások, a forgatásokról való krónikus késések, Monroe erős szerfüggősége kifejezetten érzékletesen van bemutatva a Blonde-ban, az viszont már csak nagyon halványan jelenik meg, hogy jóllehet a filmipar kizsákmányolta Monroe-t, abban az időben valószínűleg kevesen voltak a nők között olyanok, akik annyira jól ismerték volna a hollywoodi mechanizmusokat, mint ő, így idővel ő is megtanulta használni a rendszert. Nem egyszer kiharcolta magának a magasabb fizetést, egy musical forgatását pedig azért utasította vissza, mert egyrészt rossznak találta, másrészt Frank Sinatrának háromszor akkora gázsit ígértek, mint neki.
Monroe korántsem volt olyan gyámoltalan, mint ahogy azt a Blonde bemutatja: miután elege lett a ráosztott hollywoodi szerepekből, New Yorkban megalapította a saját produkciós cégét, amellyel már sokkal jobb feltételeket tudott kiharcolni magának a stúdiónál, és elkezdhette leforgatni azokat a filmeket, amelyekben ő is látott színészi kihívásokat. Hogy mennyire jól ismerte a hollywoodi logikát, jól érzékelteti, hogy maga találta ki az 1962-es Something’s Got to Give forgatásán a meztelen fotózást is a medence partján, mivel tudta, hogy a címlapokért a versenyt az akkor éppen óriási kasszasikernek számító Kleopátrával és annak főszereplőjével, Elizabeth Taylorral csak így veheti fel.
A Blonde alapjául szolgáló, azonos címet viselő Joyce Carol Oates-regény vállaltan nem életrajzi könyv, hanem fikció. Ennél fogva a film sem biográfia hivatalosan, mégis annak láttatja magát. A szereplők valós személyek, a helyszínek eredetiek – annyira, hogy Monroe halálos ágyánál vették fel az utolsó képkockákat –, sőt a híres Monroe-fotókat elevenítik meg az egyes jelenetek is. Magyarán nem lehet úgy nézni a produkciót, mint ami nem életrajzi mű. És éppen ezért problémás, hogy sok tényt félrevezetően eltorzít az alkotás. Jelenlegi ismereteink szerint például Monroe sosem ápolt egyszerre szexuális viszonyt Charlie Chaplin fiával, Cassel és Edward G. Robinson Jr.-ral, noha a Blonde azt sugallja, hogy a felszabadult együttlét az édeshármasban nagyban meghatározta Monroe későbbi viszonyát a saját szexualitásához. Ennél is nagyobb baj, hogy a film sajátos értelmezése szerint a színész függőségéhez, majd halálához az apafigura örökös hiánya, illetve ennek a ténynek a végleges felismerése vezetett el, holott Marilyn Monroe élete és problémája nyilvánvalóan sokkal komplexebb volt, mint hogy egy ilyen konkrét okra a tragédiáját vissza lehessen vezetni.
De hát éppen ez a komplexitás hiányzik a filmből. Valószínűleg jobban jártunk volna, ha inkább Lena Dunham írja a Blonde forgatókönyvét.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
