Nagyon ritkán, de akadnak olyan filmek, amelyekről tulajdonképpen tök mindegy, hogy miről is szólnak, akkor is leesett állal bámuljuk őket, és akár még épkézláb történet nélkül is élvezet lenne minden perce. Valahogy úgy, mint anno a Mad Max: A harag útja esetében, amikor a fél világot szögezte a moziszékbe, hogy emberek haladtak előre a sivatagban – de hogy haladtak! Ért is hat Oscar-díjat a válasz erre a hogyanra. A hollywoodi filmes költségvetések jobb esetben is ha egy századából gazdálkodó magyar filmekre eddig nemigen volt jellemző, hogy épp a lenyűgöző látványviláguk legyen az a faktor, amitől az ember elfelejt levegőt venni, de a Műanyag égbolt című magyar, a rangos Berlinale filmfesztiválon bemutatkozó filmmel ez most megváltozott:

ha levennék a hangot, és azt se tudnánk, mit látunk, akkor is öröm lenne nézni.

Ez az animációs film ugyanis úgynevezett rotoszkóp technikával készült: a színészek játszották el a jeleneteit, majd az alkotók képkockáról képkockára átrajzolták őket. Így hiába van szó „rajzfilmről”, azaz festményeket idéző látványvilágot alkotó számítógépes animációról, minden egyes színész felismerhető, de még az arcjátékuk is a sajátjuk. És a valóság és az animáció találkozása

olyan, mint a varázslat;

olyan, mint újra ráébredni a filmek csodájára; olyan, mint valami, ami eddig soha nem létezett, és mi ott lehetünk a születésénél. Persze aki sok ilyen animációt látott már, annak ez biztosan kevésbé izgalmas, de azért ilyen nézőből aligha akad túl sok. De pont Szamosi Zsófiát, Keresztes Tamást, Hegedűs D. Gézát, Patkós Mártont és a többieket még ők se láthatták soha így – az animált, mégis valóságos Szamosi Zsófia tényleg most születik meg a szemünk előtt, és aki szereti a filmet, annak ezt látnia kell, mert döbbenetes élmény.

Műanyag égbolt

És mint élményt, dicsérném a filmet akkor is, ha tényleg nem szólna semmiről, hiszen az illuzionisták varázslataiért sem azért fizetünk, hogy jó legyen a sztori, hanem mert jó érzés, ha lenyűgöznek. De Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor író-rendezők szerencsére nemhogy nem csak önmagáért használják a formát, hanem tökéletesen megtalálták, mi az a történet, amihez a leginkább ideális ez a technika. A Műanyag égbolt posztapokaliptikus, a száz évvel későbbi Budapesten játszódó sci-fi, így amennyire az emberábrázolásban izgalmas a reális és szürreális keveredése, épp annyira az a tárgyi világban is: azonnal beszippantana a különleges emberábrázoláson kívül a száz évvel későbbi, egyszerre felismerhető és vadidegen Budapest képe is.

Ebben a világban már kipusztult minden állat és növény, ami értelemszerűen azt jelenti, hogy alapesetben nem is lenne mivel táplálkozni sem. Azonban egy magyar tudós – őt játssza a rajzolt Hegedűs D. Géza – feltalál egy olyan növénymagot, amellyel a probléma drasztikusan, de megoldható: minden ötven éves embernek kötelező felajánlania a testét, hogy a beültetett mag révén fává változzon, a levelekből pedig a többieket tápláló étel készülhessen. A sztori pedig arról szól, hogy vajon sikerül-e a feleségét megmenteni próbáló férfinek az utolsó utáni pillanatban visszafordítani a folyamatot, ki lehet-e hozni a „fatelepről” valakit még időben ahhoz, hogy ember maradhasson.

Műanyag égbolt

A Műanyag égboltban az az igazán nagyszerű, hogy az alkotók messze nem elégszenek meg még ezzel sem, pedig adott a hihetetlen külcsín és adott az izgalmas, jól kitalált sztori, ami együtt már bőven kiadna egy jó filmet. De nekik több kell: a legutolsó képkockáig alig van olyan perc, amelyben ne lenne valami újabb meglepetés, az alapötlet mellé érkező valami újabb színes részlet vagy az alapot tovább árnyaló, a világot tovább tágító kifejtés; olyasvalami, mint amikor kiderül, hogy az emberekből létrejövő fák leveleinek erezete valójában ujjlenyomat – de ez egyetlen apró példa a sok százból.

És csodás, hogy Szabó és Bánóczki milyen élvezettel lubickol ebben a világban: korántsem csak azokat a részleteket színezik izgalmassá, amelyeket muszáj a sztori miatt, de rengeteg plusz ötletet is hozzátesznek; olyanokat, mint a műanyag kupola alatti, a kiszáradt Dunától határolt Budapesten mégis nyaralni kívánó emberek sajátos problémamegoldása: ők kiszuperált, rozsdás hajókban élnek át szimulált vakációkat. Vagy hogy az egész posztapokaliptikus világon egyetlen egy kövér ember él: a „fatelep” vezetője, aki annyi levelet tép le magának, amennyit akar.

Tényleg a Mad Max hatásmechanizmusa ez:

ahogy minden percben újabb részletet ismerünk meg ebből a precízen felépített világból, észre se vesszük, mióta van tátva a szánk.

Pláne, mert az alkotók korántsem lövik el minden patronjukat a világépítéssel. Ahogy halad előre a sztori, és ahogy a szereplők, a menekülő pár (Szamosi Zsófia és Keresztes Tamás) fizikailag is haladnak előbb Miskolcra, onnan pedig még tovább, úgy bontakoznak ki mindig az újabb részletek, mintha az oszló ködből: mozaikdarabok az apokalipszis utáni világról, az „emberfák” tulajdonságairól. Közben pedig az alkotók végig életben tartják a néző legegyszerűbb, szinte gyermeki tulajdonságát is: hogy látni akarjuk, hogy néz ki például rajzolva és apokaliptikusan a miskolci Tiszai pályaudvar meg előtte a villamosforduló.

Műanyag égbolt

Hasonlóan élvezetesen építkezik a sztori is, a remek forgatókönyv mindig épp annyit adagol, amennyi az adott pillanat kíváncsiságát kielégíti, de újabb és újabb felmerülő kérdésekkel fenn is tartja az érdeklődést. Ezek után csalódás egy kicsit, hogy a film legvége elnagyolt: bár ha alaposan elgondolkodunk a film – egyébként meglehetősen pesszimista – felvetésein, végül is meg tudjuk magyarázni, mi miért történik úgy, ahogy, de azért nem fájt volna, ha egy kicsivel jobban kifejtik a szereplők motivációt és érzéseit a végső döntéseik előtt, hogy a film lélektana is ugyanannyira jól működjön, mint az összes többi része.

Ennek, animációs filmtől merőben szokatlan módon, része a színészi játék is. Egyrészt, mert az animátorok képesek annyira finoman ábrázolni a figurákat, hogy a szubtilisebb jelzések is átjöjjenek, így Szamosi Zsófia melankóliája már ott legyen a néma arcán, a testtartásában vagy akár abban is, ahogyan a kezét tartja, ahogy Keresztes Tamás izgatottsága, elszántsága is süt a vászonról. Másrészt azért, mert a színészek fantasztikusan tudják a hangjukba, a beszédükbe sűríteni az érzéseiket: ha korábban azt írtam, a film lekapcsolt hanggal is magával ragadó lenne, akkor az is igaz, hogy képek nélkül is átjönne belőle a lényeg lélektani értelemben.

Műanyag égbolt

Miközben a valósághűség korántsem jelent fotorealizmust, mert persze a mai technikákkal biztosan egyszerűen kivitelezhető lenne az is, hogy attól váljanak felismerhetővé az alakok, hogy a számítógép szinte csak rádob egy rajzfilmes filtert, ahogy az a mobilos appokkal is szokás egy-egy vicces képmegosztáshoz. De a látvány épp attól izgalmas, hogy ez a valósághűség valóban festményszerűséggel párosul. Sőt, az alkotóknak az a döntése, hogy minden képkocka önálló kép – tehát látszólag nem sablonokat használtak –, egy különös vibrálást is ad az egésznek, mert így semmi sem állandó a képeken, azaz például nem arról van szó, hogy amíg egy figura beszél, addig a képen kizárólag a szája és az arca néhány része mozog, de például a haja vagy a ruhájának öve mozdulatlan maradna. Sokkal inkább

olyan a kép, mint a fodrozódó tenger: mindig ugyanazt látjuk, de kétszer sosem ugyanúgy.

Lenyűgöző, és tényleg nincs rá jobb szó: varázslatos bravúr, egészen újszerű élmény a Műanyag égbolt, amely ráadásul mert nagyot álmodni ezen az aprócska pályán, amit úgy hívnak, hogy magyar film, és mert olyat húzni, amit a világon bárhol megirigyelnének a filmesek. És amire a világon bárhol büszkének lehet lenni – vagy egyszerűen csak örülni, hogy ott lehettünk, amikor egy ilyen filmet lehetett megnézni a mozi nagy vásznán.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: