Nagyon komoly meglepetést tartogat a Barbie-film
A Barbie című film valójában egy csapda, egy nagyon okosan felépített, rikító rózsaszín kelepce. Sokan lesznek, akik sosem számítottak volna arra, amit ad ez az elvileg egy gyermeteg játékbabáról szóló film – és ez benne a legjobb. Kritika.
Azért az sokatmondó, hogy a Barbie díszbemutatóján, miután kiderült, miről is szól valójában ez a film, két, női kísérő nélkül érkezett férfi felállt, és távozott a teremből. Aztán kicsivel később két, flitteres pink ruhába öltözött nő is. Ahogy az is sokatmondó, hogy az egyik nagymonológ után tapsvihar tört ki némi éljenzéssel a moziteremben, úgy tízezer kilométerre onnan, ahol amúgy bármilyen alkotó hallhatná is az üdvrivalgást.
Igen, mindezt a Mattel főleg kislányok számára gyártott játékbabájáról szóló film közben.
Persze ha még emlékszünk, hogy 7-8 éve még úgy volt, a Barbie-filmet Amy Schumer készíti majd a saját főszereplésével, máris egy kicsit közelebb kerülünk a dolgok megértéséhez: Schumer egy feminista komika, akinek testalkata nem felel meg a Hollywood, a szépségipar és pláne a Barbie-babák által sulykolt szépségideálnak, és aki persze szívesen építi is erre a poénjait. Ebből lett aztán néhány „kreatív véleménykülönbség” miatti változás révén az, hogy végül a mai szépségideált talán leges-legtökéletesebben megtestesítő Margot Robbie lett a fő- és címszereplő.
A rendező viszont a megváltozott körülmények között sem olyan hollywoodi iparos, akitől egy olyan sablonos, butácska limonádét lehetett volna várni, amit amúgy a cím ígért volna, na meg az, hogy a filmet részben az elsősorban a babák eladásában és népszerűsítésében érdekelt Mattel hozta létre: Greta Gerwig korábban olyan független lélektani drámákat, úgynevezett művészfilmeket készített, mint a Lady Bird vagy a legújabb Kisasszonyok, a forgatókönyvet vele író állandó alkotótársa és férje, Noah Baumbach pedig olyan, hangvételükben hasonló filmekről ismert, mint a Frances Ha, a Házassági történet vagy A tintahal és a bálna. Szóval azt, hogy majd valami olyasmi készül Barbie címen, ami a Transformers- vagy a G. I. Joe-filmek kislányoknak szánt párdarabja lenne, csak az várta, aki semmit nem tudott az alkotókról, és csak a rózsaszínbetűs, jól ismert logót használó címet látta, meg az álomlányt és álomfiút a plakátokon az álomautóban.
Azaz a potenciális nézők kábé 95 százaléka.
Sok más filmnél persze egyáltalán nem számít, mit is vártak vagy mit nem vártak a nézők, de a Barbie-nál nagyon is.
Mert a Barbie egy csapda, és az alkotók alig várták, hogy a nézők fent említett 95 százaléka belesétáljon.
Greta Gerwig Barbie című filmje ugyanis feminista gyorstalpaló kezdőknek. Simone de Beauvoir alapműveinek zanzája csillámló rózsaszín borítóban olyanoknak, akik soha le nem vennék a polcról A második nemet, Betty Friedan és Germaine Greer tanulmányai betűk helyett flitterekkel írva olyanoknak, akik soha nem is hallották még ezt a két nevet. Mindezt ráadásul úgy megvalósítva, hogy az alkotók érezhető reményei szerint pontosan az történik majd a nézővel, ami a filmben a szereplőkkel is: a felvilágosult Barbie-k elhadarják az itt most el nem árulandó esemény miatt agymosottá vált Barbie-knak, hogy miféle igazságtalan és megvalósíthatatlan elvárásokat támaszt a nők felé a patriarchális társadalom (ez az a monológ, ami után tapsvihar tört ki a moziban), mire a sorsukba addig beletörődő Barbie-knak felpattan a szemük, és változtatni akarnak az életükön.
A felvilágosult Barbie Greta Gerwig, a csillámporos plakát miatt a lehető legkönnyedebb szórakozásra vágyva a mozikba tóduló nézők pedig a felpattanó szemű Barbie-k.
Lehet, hogy mindez leírva valamiféle propagandának tűnik, és ha Orbán Viktort vagy a magyar kormány kizárólag férfi tagjait kérdeznék, ők alighanem azt is mondanák, erőszakos térítésről van szó a normális, magyar értékek ellen, amelyek szerint a nőnek a konyhában a helye, a férfinak meg a szotyihalomra épült focistadion VIP-páholyában. De Gerwig és Baumbach mindezt úgy valósítják meg, hogy az a lehető legorganikusabban működjön, és minden logikusan következzen a sztoriból, a cselekmény ne csak szolgálja az erősen tanító szándékú mondanivalót, de az egyes történések egyszerre segítsék az események előrehaladását és a gondolatok kifejtését is.
A film a két világ, a valóság és a tökéletes Barbieland közti különbségről szól. A Margot Robbie által alakított Barbie-nak egy pillanatra eszébe jut a halál, ami finoman szólva sem gyakori jelenség álomfalván, és innentől csupa szokatlan dolog történik vele, például megjelenik a combján a narancsbőr, és még a sarka is leér a földre, noha minden Barbie örök pipiskedésre született. („Ha ilyen talpam lenne, tuti, hogy soha nem vennék fel magassarkút!” – kiált fel a kiábrándult Barbie.) Hogy helyrehozza a dolgokat, át kell utaznia a való világba, és megtalálni a kislányt, aki játszik vele – de ahogy az már lenni szokott, az utazástól minden balul sül el, és persze, hogy nem megjavulnak a dolgok Barbielandben, hanem ott még rosszabbak lesznek, mint a valóságban. Vagy ugyanolyan rosszak, mint ott, ahol az egyik férfi vállalati középvezető úgy fogalmaz: bár ma már nem igazán jelent előnyt egy vezetői pozíció betöltésében, ha az ember férfi, de azért még mindig remekül működik a patriarchátus, „csak most jobban kell titkolnunk”.
„Láttad a Barbie-filmet?” „Azt a csillámpónis limonádét a játékbabákról?” „Nem, a jópofa tanmesét a patriarchátus működéséről!”
Miközben Gerwig külsőségeiben pontosan olyan filmet készített, amilyet a cím ígért sőt, még – nyilván szándékosan – tízszeresen túl is tolta azt: ennyi rikító szín, műanyag és giccs, giccs és giccs nemigen volt még egyszerre a vásznon a mozgókép feltalálása óta. Lehetne metaforikusan úgy fogalmazni, hogy Gerwig színes és csillogó díszpapírba csomagolta a mondanivalóját, hogy az ne legyen olyan feltűnő, de ebben az esetben ez tulajdonképpen nem is metafora: tényleg pont ez történt. És ez működik, ahogy a humor is: nincs az a „feminizmus zanzásítva, kezdőknek”-monológ, ami előtt, után vagy akár közben ne történne valami szándékosan bárgyú módon vicces, bizarr vagy abszurd. Mintha a bölcsességek nem szerencsesütiben lennének, hanem mangómousse-ban egy triplacsokis sütemény közepén, amit négy centi vastagon bevontak háromféle cukormázzal is. Finom is, az üzenet is átmegy, bár egy idő után azért a cukormáz néha kicsit gejl, kicsit a fogunkra tapad, de hát ez a minimum, mégiscsak Barbie a cím.
Miközben Gerwig láthatóan remekül szórakozik: a Barbie képileg telis-tele van filmes utalásokkal, kvízjátékot lehetne szervezni rá, annyira. Az alap persze a Mátrix, hiszen már a sztori is azt másolja: ébredj fel, és lásd meg a való világot, mert amiben élsz, csak illúzió! De hogy ne lopás legyen, hanem tisztelgés, Gerwig tele is pakolja a filmet Mátrix-hommage-okkal, a kék és piros kapszula választásától kezdve a Neóék által szétlőtt oszlopcsarnokon és Neo munkahelyén át az Orákulum konyhájáig. De itt van a Forrest Gump padja, a Ryan közlegény megmentése partraszállása, a Top Gun strandröpladája, a Gyalog galopp lovaglása, a Grease (vagy az összes hasonló film) táncjelenete, és még mennyi minden; komolyabb filmtörténeti ismeretekkel rendelkező nézők semmiképp se szervezzenek erre ivós játékot, mert gyomormosás lesz a vége. A szórakozás persze ránk is átragad, nem is feltétlenül a filmidézetek, hanem egyszerűen a remek humor miatt: olyan emlékezetes poénok vannak a filmben, amikből könnyen szállóige is válhat, például a falépítésről vagy a lovak szerepéről szólóak. De a viccek amúgy is kiválóan betöltik a szóda szerepét a vodka mellé, ahogy sok nagy művész is tudja, mennyit segít a keserű pirula lenyelésén az édesítés:
a Barbie egy Pintér Béla-előadás rózsaszín diszkógömbbe zárva.
Ahogy jól szórakoznak a színészek is, de a komolyan vehetőség határain minidig innen maradva, ami ebben a filmben nem kis teljesítmény, és nagyon fontos: ha még a színészek is elhülyeskednék, ami egyszer már el lett hülyesékedve, azonnal borulna az egész. A vártnál sokkal összetettebb és fontosabb szerepet játszó Ken, Ryan Gosling kapta a legnagyobb lehetőséget, és tökéletesen él is vele: üresfejű szépfiúként is van a játékában valami izgalmas, mintha nem is Kent játszaná, hanem a Madárijesztőt az Ózból, aki tisztában van vele, hogy szalmával van tele a feje. Viszont amikor bonyolódik a szerepe, akkor jó csak igazán, ahogy ezzel az üresfejűséggel vegyíteni tudja a legkülönfélébb érzelmeket (amelyeket spoiler nélkül felsorolni sem lehet). Ehhez képest az amúgy zseniális színész Margot Robbie egy picit csalódás, nem a színésznő miatt, hanem mert a szerep nem ad neki akkora lehetőséget a játékra, mint mondjuk nemrég a Babylon, de azt az amplitúdót, amire lehetősége van, persze gond nélkül bejárja.
Gerwig eleinte nagyon a határán táncol, hogy át ne essen a ló másik oldalára, és ne épp olyan bárgyú leegyszerűsítéssel ábrázolja a férfiakat, ahogyan a Mattel a Barbie révén – és amúgy a filmipar nyolcvan százaléka – ábrázolta eddig a nőket, de végül sikerül megtalálnia a tökéletes lezárást, amely részben épp erről az ellentmondásról szól, és arról az amúgy nem túl bonyolult, sokszor mégis félresöpört gondolatról, hogy a legjobb az lenne, ha mindenkinek jó lenne.
Ha bejön Gerwig és Baumbach csapdás terve, és a gyanútlan nézők százezrei, sőt milliói a Barbie-khoz hasonló felpattanó szemmel döbbennek rá a patriarchátus elnyomó mintáira és a női önmegvalósítás lehetőségeire, akkor ez a film egészen konkrétan a világ megváltoztatásához is hozzátehet valamit.
A legjobb vicc az egészben, hogy a Barbie-ról még csak nem is teljesen lehetetlen elhinni, hogy ez így lesz.
| Etikai aggályok |
Egyetlen olyan vonulata van a Barbie-nak, ami igazán problémás: a művészet és a reklám összefonódása. Persze nincs szó semmiféle szabálysértésről vagy hasonlóról, kapitalizmusban természetesen úgy száll be bármilyen cég bármilyen filmbe, ahogy akar, és ahogy meg tudnak egyezni az ügyvédek, mégis elég visszatetsző, hogy a feminista üzenet mellett a film egy gigantikus reklám is. Nem metaforikus értelemben: nem egy olyan jelenet van a filmben, amit minden változtatás nélkül ki lehetne vágni, hogy a Barbie-babákat gyártó Mattel cég reklámként használja a terméke eladásának növelése érdekében; és végeredményben az egész film is ilyen. Mivel Gerwigre jellemző az önironikus, szarkasztikus hangvétel (vagy ki tudja, talán szerződéses kötelezettségek miatt), a filmben fontos szerepe van a konkrétan a Mattelnek is, és bár nem egy poén elhangzik a cég kárára, összességében mégis abszolút pozitív színben kerülnek ki a sztoriból, és ha vannak is hibái a vezérigazgató karakterének, végeredményben ő is a pozitív hősök közé tartozik. És miközben a 21. század egyik, vagy talán konkrétan a legnagyobb társadalmi problémáját jelenti, hogy egyre kevesebb ember képes világosan elkülöníteni az információkat azok forrása, hitelessége alapján, legyen szó tényekről és fake newsról, független és valamilyen nem közölt érdekek által motivált közlésekről, nem kellemes érzés nézni, ahogyan ilyen szinten összefonódik a külső, a filmen kívüli anyagi érdek, a színtiszta reklámtevékenység a műalkotással (ahogy készült egyébként játékfilm nemrég a Nike egyik cipőjéről is, és még sok példát lehetne sorolni). Szóval miközben a Barbie mondanivalójától egy picivel jobb hely lesz a világ – aközben emiatt egy hangyabokányival rosszabb is lesz tőle. |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
