Épp 140 éve, 1883-ban Pierre-Auguste Renoir meghívta jóbarátját, Claude Monet-t egy, mint később kiderült, az életüket és munkásságukat alapjaiban felforgató utazásra a Földközi-tenger partjára. Az 1880-as években egyre több művész érkezett az álmos tengerparti halászfalvakba és a provence-i dombok között megbújó településekre, részben a párizsi hideg telek elől menekülve, részben inspirációt keresve. A Riviéra néhány év alatt távoli, ismeretlen és vad vidékből a kreativitás katalizátora lett.
A Cote d’Azurt, még mielőtt a celebek turisztikai epicentrummá változtatták, a művészek tették fel a térképre, és ebben elévülhetetlen érdemei voltak Monet-nak, akit, akárcsak a kollégáit, lenyűgözték az itt uralkodó fényviszonyok. Monet, az impresszionizmus névadója, nem győzte megörökíteni az impresszióit a folyton változó, kirobbanó színekben pompázó természetben.
Akiknek tényleg a Côte d'Azur a Riviéra
A Côte d'Azur viszonyítási pont, elképzelése (vagy élménye) mindenkinek van róla, de ahhoz, hogy fogalommá lényegüljön át, kisebb forradalomra volt szükség. Ezt a drasztikus rekreációs átalakulást művészek indították be, és aztán celebek pörgették fel.
Monet és Renoir terve az volt, hogy Genovától Marseille-ig bejárják az olasz és a francia Riviérát.
Roquebrune-Cap-Martinben a két festő egymás mellett állította fel a festőállványát a Pointe de la Veille-n, a mai Monte-Carlo Beach szálloda helyén. Innen látványos kilátás nyílt Monacóra és a fölé magasodó Tête de Chien sziklára – a táj tökéletes modellnek bizonyult a két művész számára.
A táj Monet életművében központi téma, de őt sohasem a képek tárgya érdekelte, hanem a pillanat, amelyben a táj megmutatja magát, a folyton változó hangulat. „Számomra a tárgy másodlagos, azt akarom ábrázolni, ami köztem és a tárgy között van. A levegőt akarom megfesteni, amelyben a híd, a ház, a hajó áll. A levegő szépségét ott, ahol ezek állnak, és ez tulajdonképpen lehetetlen” – mondta a művészettörténeti jelentőségű munkamódszeréről.
Grimaldi Forum
Monet összesen négy képet festett Monacóról, mert a kirándulása ekkor még sokkal inkább a turistáskodásról szólt. De már tudta, hogy vissza fog térni, mert elég hamar kiderült, hogy egy látogatással nem lehet betelni a környékkel. Igaz, másodszor már nem Monacóba ment – mint mondta, bár a világ egyik legszebb helye, de már akkor is zsúfolt volt –, hanem a pár kilométerrel távolabb fekvő olaszországi Bordigherába. Három hétig tervezett maradni, végül három hónapig maradt, és ez alatt az idő alatt 46 képet festett. (Csak összehasonlításképpen: a legtermékenyebb évében, 1872-ben összesen 64 alkotás került ki a kezei alól.)
Ezek a munkalátogatások innentől részei lettek a festő gyakorlatának, 1888-ban ismét hátra hagyta az északi otthonát, Givernyt a mediterrán térség kedvéért, és ezúttal egy másik dél-francia város, Antibes lett a tengerparti állomása. Antibes levette Monet-t a lábáról, és nagyon komoly feladatot adott neki: többször is nekifutott, hogy megörökítse a napfényben aranyló várost, amelyet a tenger kékje és a távoli hegyek rózsaszínes sziluettje vett körül. „Küzdök és harcolok a nappal. És micsoda nap van itt! Arannyal és drágakövekkel kellene festenem. Ez gyönyörű” – írta a barátjának, Rodinnek. Hogy mennyire hatott rá a környezet vibrálása, azt jól jelzi egy másik megállapítása:
Ha megfesteném azt, amit látok, az emberek nem hinnének a szemüknek.
©GRIMALDI FORUM MONACO 2023-Julie Biancardini
A mediterrán alkotói turnék során Monet több verzióban is megfestette ugyanonnan ugyanazt a tájat, rögzített nézőpontból szemlélve próbálta megragadni a fény múló változékonyságát egy stabil formai kompozíción belül. Legszívesebben hajnalban, délben és naplementekor festett, amikor a színek és a fények a legdrámaibbak.
A 140 évvel ezelőtt kezdődött művészettörténeti kaland előtt most egy nagyszabású, mintegy száz festményt felvonultató kiállítás tiszteleg a monacói Grimaldi Forumban. Még Monet életében sem mutattak be egyszerre ennyi délen készült festményt Franciaországban, ráadásul ilyen közel azokhoz a helyekhez, ahol az impresszionista művész annak idején felállította a festőállványát. A Monet en Pleine Lumière című kiállításon most először látható egymás mellett például az a két impresszió, amelyet Monet Monacóról és a fölé magasodó Tête de Chien szikláról készített az első útján.
A francia Riviérát tehát most úgy lehet felkeresni, hogy a kultúrafogyasztó utazó egyszerre turistáskodhat néhány legendás mediterrán helyszínen, majd megnézheti, hogy 130-140 évvel ezelőtt miként látta Monet ugyanazt a helyet.
©2023 Museum of Fine Arts, Boston
Monaco és Tête de Chien szikla 140 évvel később
Grimaldi Forum
A párizsi Marmottan Monet Múzeummal együttműködésben létrejött monacói kiállítás a művész 60 éves pályafutását követi nyomon az 1860-as évek Le Havre környéki tájképeinek bemutatásától a Giverny-i kertben az 1920-as években festett tavirózsákig, nagyrészt azonban azt a meghatározó időszakot öleli fel a tárlat, amelynek során az impresszionizmus úttörője a mediterrán tájat és az ott megtapasztalt pillanatokat próbálta megragadni a vásznon. A monacói Monet-kiállítást csaknem négy éven át készítették elő, a Grimaldi Forumban látható tárlat közel 100 festményt vonultat fel, köztük 44-et a Marmottanból, emellett pedig több mint 30 európai, amerikai és brazil magángyűjteményből és múzeumból kölcsönzött festményt.
A kiállítás egyik különlegessége – nyilván az ott kiállított képeken, és a rajtuk keresztül felsejlő alkotói íven kívül – az impozáns tér, amellyel a Grimaldi Forum 2500 négyzetmétere megtiszteli Monet festményeit. Ilyen szellős kiállítói teret kevés helyen lehet adottnak venni, itt viszont az elrendezés maximálisan kiszolgálja a festményeket és a látogatókat is: mindegyik kép megkapja a lehetőséget, hogy feltárja magát a néző előtt.
©GRIMALDI FORUM MONACO 2023-Julie Biancardini
©GRIMALDI FORUM MONACO 2023-Julie Biancardini
És tényleg lenyűgöző végig követni, ahogy Monet fáradhatatlanul keresi a módját annak, hogy visszaadja a fényben fürdő pillanatot, és valóban nincs könnyű dolga. A 19. század végén, 20. század elején a legnagyobb festők fordultak meg a Riviérán, de mindegyiküknek meggyűlt a baja a gyönyörű tájjal, amely nem adta könnyen magát a folyamatosan változó fényviszonyok között, a művészek pedig lázasan keresték, hogyan adhatnák vissza valahogyan a színek intenzitását, azt a vibrálást, amelyet északon nem tapasztalhattak.
Nem mintha Monet északon ne talált volna inspirációt a normandiai felhőkben, a Szajna jegében, a párizsi ködben, vagy a tavaszi virágzásban. De a déli táj másképp hatott az érzékszerveire, és a természetet itt nehezebben lehetett alárendelni a festői céloknak.
Grimaldi Forum
A kiállítás kurátora, Marianne Mathieu szerint a Riviérán töltött időszak volt az, amikor Monet végre kiteljesedett. Ez a periódus kulcsfontosságú volt a festő életében és a művészi fejlődésében is, a monacói kiállítás pedig betekintést enged abba, hogy mennyire komplex és precíz volt az a kreatív gyakorlat, amelynek itt átadta magát. Lehengerlő az a művészi eltökéltség, amellyel Monet újra meg újra oda áll ugyanarra a pontra, és ugyanabból a szögből megpróbálja elkapni a pillanatot, amelyben az előtte elterülő táj megmutatkozik.
Monet nem sokkal a dél-francia útja előtt, 1880-ban – már 40 évesen – tarthatta meg az első önálló kiállítását, egy finoman szólva is döcögősen induló karrierkezdet után. A karrierje előmozdításában sokáig nem segített, hogy Monet impresszionista volt, ez ugyanis szinte szitokszónak számított a korabeli véleményformáló művészeti közegben. Az impresszionista a pontatlanság, a befejezetlenség, az inkompetencia szinonimája volt, más szóval a környezete úgy gondolta, hogy Monet nem tudott rendesen festeni.
©GRIMALDI FORUM MONACO 2023-Julie Biancardini
Az első önálló kiállításával párhuzamosan készült vele az első interjú, amelyben az újságíró felvetését, hogy mutassa meg neki a stúdióját, Monet felháborodottan utasította vissza: „Nekem soha nem volt stúdióm, és nem értem, hogy zárhatja be magát az ember egy szobába. Rajzoláshoz igen, de festéshez kizárt.” Ez meg is alapozta a mítoszát:
a művész, akinek a természet a stúdiója.
Monet már nem festő volt, hanem vadász, az elillanó látvány vadásza – fogalmazta meg mindezt a barátja, Guy de Maupassant. Maga Monet pedig így próbálta meg átadni az ars poeticája lényegét:
Úgy szeretnék festeni, ahogy a madár énekel.
Monet az impressziót sohasem társította érzésekkel, mint a romantikusok, ez a szó sokkal inkább arra utalt nála, ahogy a légkör sűrűsége elrejti, szinte felismerhetetlenné teszi a témát. Szerinte festés közben el kell felejteni az előtte álló tárgyakat, a táj alkotóelemeit, és nem kell másra gondolni, csak egy kék négyzetre, egy rózsaszín foltra, egy sárga vonalra, és annak megfelelően megfesteni, ahogy látja őket: a színt és a formát.
Bár akkor sokan még nem különösebben értékelték ezt a törekvését, Monet rajongása a fény iránt forradalmat indított el a festészetben, és ennek a forradalomnak a küzdelmei visszaköszönnek a dél-francia tájban. Az itt született festmények szeptember 3-ig láthatók a monacói Grimaldi Forumban, jövő hónaptól viszont már a Szépművészeti Múzeumban láthatók annak a művésznek a képei, aki Monet-t a Riviérára csábította. A budapesti Renoir-tárlat szeptember 22-én nyílik.
