A szabadtéri Nova fesztivált a gázai-izraeli határ közelében fekvő területen rendezték, ahol több ezer fiatal ünnepelte volna a zsidó Szukkót ünnepet.

Egy magyar fellépője is volt a rendezvénynek, a DJ Wegha néven ismert Tóth András fellépése október 7-én hajnali 3:30-4:45 között volt, a fesztivált 6:30 körül támadták meg.

Facebook / DJ Wegha

Hétfőn a hvg.hu munkatársa is kereste a művészt, aki egyben az Ozora fesztivál főszervezője, de ő jelezte, nem kíván nyilatkozni a történtekről. Facebook-posztjában is csupán annyit írt:

Megvagyok.

Wegha hétfő este aztán egy újabb posztban a fesztivál által kirendelt segítőjének, Noa Beernek köszönte meg, hogy megmentette, majd Noa visszaemlékezését is közölte a történtekről. Ezt az alábbiakban változtatás nélkül közöljük:

„Először, amikor láttam a fejünk fölött repülő rakétákat, azt gondoltam, hogy micsoda szégyen. De amikor egy puskás terroristával álltam szemben 20 méterre tőlem, akit még hatan vettek körül, megértettem, hogy a szégyen nem a megfelelő szó, talán a rémület, vagy talán csak a hitetlenség, hogy ilyesmi valaha is megtörténhet az én országomban.

Hajnali 02:45-kor érkeztem a buliba, az volt a feladatom, hogy az egyik külföldi DJ-t elhozzam a szettjéhez, és a fellépése végéig minden olyan nagyszerűnek tűnt, az emberek boldogok voltak, buliztak, jól érezték magukat.

A fellépése után kimentem a táncparkettre, szeretem érezni a körülöttem lévő boldog emberek energiáját.

06:20-kor visszamentem a színpadra, hogy filmezzem egy jó barátomat a fellépése alatt. Az utolsó videó a telefonomon 06:28-kor készült, másodpercekkel azelőtt, hogy észrevettük, hogy rakéták vannak az égen. A helyzet szürreális volt, nem hallottunk semmit, mivel a zene hangos volt, de hirtelen elkezdtük látni a rakétákat az égen. A következő pillanatok ijesztőek voltak, lekapcsoltuk a zenét és kiabáltunk a tömegnek, hogy rakéták vannak és mindenki feküdjön le és fedezékbe.

Elmentem a színfalak mögé, körülbelül 20 ember ült ott, akik féltették az életüket, de fogalmuk sem volt arról, hogy mi jön. Néhány perc múlva valaki a mikrofonon azt mondta, hogy mindannyian kezdjük el elhagyni a buli területét, amilyen gyorsan csak lehet, így azt mondtam a DJ-nek, akivel voltam, hogy fussunk a kocsihoz.

Mi voltunk az egyik első autó, amelyik elhagyta a bulit, azt gondoltam, hogy ez szerencse, fogalmunk sem volt arról, hogy mi fog következni.

5 perccel később velünk együtt kb. 5 autó volt úton, én a harmadik autóban ültem, és a legtöbb ember megállt az úton, hogy menedékbe bújjon, én viszont próbáltam hazajutni, amilyen gyorsan csak tudtam.

A következő néhány percet nehéz megmagyarázni, az előttem lévő 2 autó hirtelen fékezett és egyenesen egymásnak mentek, és az út szélén pedig egy motorkerékpár, mellette egy ember feküdt, azt hittem, hogy elütötték a motorost és megálltak. Éppen kinyitottam az ajtót, hogy segítsek a sebesültnek, amikor megláttam az első terroristát, 20 méterre volt előttem, őrült módon tüzelt egyenesen rám, a szemembe nézett. Kiabáltam a DJ-nek, hogy szálljon ki a kocsiból és menjen fedezékbe, azt hittem, hogy katonák tüzelnek vissza rá, de rémületemre még több terrorista volt, körülöttünk voltak, sehova sem tudtunk menni. A többi autóból még életben maradt emberek felénk kúsztak, sebesülten és rémülten, öten voltunk, akik az autók között bújtunk el.

A másodperc tört része volt a döntés, kiáltottam, hogy "mindenki szálljon be az AUTÓBA!". Én beültem a vezetőülésbe, sokáig tartott, hogy feloldjam az autó parkolási módját, a sérültek pedig a hátsó ülésekre szálltak. Nagyon féltem, egy terrorista egyenesen előttem állt, őrült módon lőtt, gyilkos tűzzel a szemében.

Nem tudom, hogy a testem hogyan tudta meghozni a döntést, hogy megpróbáljak kihajtani onnan, de ez a döntés megmentette a saját és még 4 ember életét. Hátrafelé hajtottam és megfordultam, amikor láttam, hogy megtehetem, de még több terrorista várt, autók ütköztek össze, miközben a sofőröket a szemünk láttára lőtték le, emberek próbáltak elmenekülni, és a helyszínen lőtték őket agyon. Körülbelül 10 másodperc volt, ez alatt több halált láttam, mint valaha életemben. Láttam őt, ahogy a szemembe nézett, és felemelte a fegyvert, hogy lelőjön minket, abban a pillanatban, amikor elkezdtem felé hajtani, és akkor megtettem, nem néztem hátra, ráléptem a gázra és vezettem, ránk lőtt, talán 2 méterre volt tőlünk, és alig kerülte el az ablakot. Tovább vezettem, miközben a kocsi hátulját még mindig lőtték, és nem néztem hátra. A kocsiban 2 sérültem volt, az egyiket a lábán, a másikat a kezén lőtték meg. Először az egyik producer barátomat hívtam, el akartam mondani neki, hogy lövöldözés van az úton, és ne engedjenek senkit a mi irányunkba, mindez csak percekkel azelőtt történt, hogy a terroristák megérkeztek volna magához a bulihoz.

A következő 30 percben minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy biztonságos helyre jussunk, az autóban sérült emberekkel, miközben nem tudtuk, hogy mennyire súlyos a sérülésük, és a rakéták még mindig másodpercenként repültek a fejünk felett. Beértünk a kórházba, a sérültek orvosi segítséget kaptak, én pedig csak vártam ott, nem tudva, hogy mi legyen a következő lépés. És akkor kezdtek megérkezni a sérültek, a barátaim, a meglőtt és megsebesült, vérző és rémült emberek, síró emberek, akik látták, hogy megölték a szeretteiket, szülők, akik a gyerekeiket keresték, nem tudták, hol vannak. Négy órát töltöttem a sürgősségi osztályon, próbáltam segíteni és megnyugtatni a körülöttem lévő embereket.

A történet többi része nem egy boldog történet, én hazaértem, egy kis karcolással a lábamon, ami aznap reggel látott borzalmakról tanúskodik, a barátaim nem. Több száz embert tart fogva a Hamasz, több százan meghaltak és több százan eltűntek. Mindannyian azért jöttünk, hogy a szabadságunkat és a szeretetet ünnepeljük, és ott maradtunk vérző és gyötrelmes állapotban, nincsenek szavak, amelyekkel leírhatnánk a borzalmakat, amelyeknek mi, a szeretet és a transz gyermekei tanúi voltunk. Minden gyönyörű lélek jöjjön haza épségben.”