Az iskolai életről szóló alkotások külön filmes alműfajt alkotnak. Általában azt vizsgálják, hogy egy merev, hierarchikus rendszerben van-e esélye egy, a megszokott módszerektől, szemlélettől eltérő pedagógusnak vagy a keretek ellen lázadó diákoknak a sikerre, vagy egyáltalán, a rendszeren belüli túlélésre. Tulajdonképpen a börtönfilmekhez is hasonlíthatók, hiszen, még ha más-más céllal is, de mindkettőben zárt közegbe került emberek – az egyiknél bírósági ítélet, a másiknál az általános tankötelezettség a kényszerítő erő – próbálnak megfelelni az előírt követelményeknek.
Az szokott kiderülni, hogy addig működik stabilan egy ilyen rendszer, amíg a megszokott kereteket meg sem kérdőjelezi senki.
Másrészt, közhely, de olyan az iskola, mint amilyen az azt körülvevő társadalom. És hozzátehetjük gyorsan, hogy ennek fordítottja is igaz: olyan lesz a jövőben a társadalom, amilyen ma az iskola. Az pedig keserű mindennapi tapasztalat, hogy – az elsősorban a gyárak munkaerő-piaci igényeit kielégítendő tömegoktatásra kitalált – XIX. századi iskola mára abszolút elavult forma, amely nem volt képes igazodni a megváltozott világhoz. Ez így van Magyarországon, de így van a világ számos más pontján is.
A közoktatás mindenütt válságban van, az eltérés csak annyi, hogy jobb helyeken keresik a megoldást, a kivezető utakat ebből, a kevésbé szerencsés országokban pedig annak örülnek, hogy másutt is végre hozzájuk romlott az iskola színvonala.
Talán ez a globális válság az oka annak, hogy az utóbbi időben feltűnően sok alkotó nyúl újra az iskolás filmekhez, így mesél széthulló közösségekről, beteg társadalmakról. Itthon az utóbbi időben a Magyarázat mindenre és az Elfogy a levegő című remek filmek szóltak erről, de előállt a belga Laura Wandel (Játszótér) és a szintén belga Lukas Dhont (Közel) is ilyennel, ahogy az osztrák Jessica Hausner (Club Zero), vagy a japán Hirokazu Koreeda (Szörnyeteg) friss alkotása is erről az iskolai közegről mutat be nem túl szívderítő képet. A tanári szoba szerint
Németországban sincs kolbászból a katedra.
Bár sokkal jobban felszerelt, modernebb termekben zajlik az oktatás, és – mint azt korábban írtuk –, a demokratikus procedúrák alapból részei az iskolai klímának (ezt azért alább picit árnyaljuk), a problémák ott is súlyosbodnak.
Judith Kaufmann/Alamode Film
Az Ilker Çatak filmjében megismert iskolában például sorozatos lopások történnek, az ügy kivizsgálása során a pedagógusokból álló bizottság tagjai erősen építenek a tekintélyelvűségre, a diákokat megfélemlítik, besúgásra is rábírják. „Nem muszáj elmondani, de akinek nincs félnivalója, nem is lehet baja, nem igaz?” – ugye ismerősen hangzanak az efféle „bátorító mondatok”? Ráadásul a filmbeli vizsgálat utat enged rasszista előítéleteknek is, hiszen ki más lehetne a gyanúsított, mint egy migráns gyerek?
Az iskolába nemrég érkezett tanárnőnek mindez nem tetszik, és megpróbálja jelezni, hogy nem tartja tisztességesnek az eljárást, sőt igyekszik maga is nyomozni az ügyben – nem épp teljesen tisztességes módszerrel. Bár kiderül, hogy igaza volt, amikor megvédte a megrágalmazott fiút, az is világossá válik, hogy az iskola megszokott rendjének, tekintélyének árt a kiállása. Így végül nem a lopási ügy lezárása jön ki az egészből, hanem a jóhiszemű, empatikus, a diákokért élő tanárnő lesz az, akit a szülők is számokérnek, a kollégák is vegzálnak, és még a saját, szeretett diákjai is fellázadnak ellene.
A nyomasztó helyzet addig fokozódik, hogy amikor már borsónyira összeugrott gyomorral nézzük az egyre reménytelenebbül kavargó eseményeket, amikor a tanár már az összeomlás szélén, és a megszokott, rendhagyó tanórakezdési procedúráját óriási közös ordításra változtatja, legszívesebben mi, nézők is kiabálnánk a tanárral és a gyerekekkel.
A fájdalmas, de felszabadító tantermi közös ordítás akár olyan szimbolikus jelenetté is válhat, mint Alan Parker A fal című filmjében a gyerekeket húsdarálóval megdolgozó pedagógus, vagy a Holt költők társaságának padra felállós zárójelenete. Amikor már nincs más lehetőség, más kommunikációs eszköz a tanárok és a gyerekek kapcsolatának helyreállítására, csak az ordítás marad.
A filmben kizárólag az iskolaépületen belül vagyunk, a bezártságra a 4:3-as képarány is ráerősít (lásd börtön-iskola párhuzam). A tanári szobában egyáltalán nem a nyugodtan, kiegyensúlyozottan dolgozó nagy tekintélyű „nyugati pedagógusok” kávézgatnak kedélyesen, hanem éppen olyanok, mint bármely magyar iskolában: túlterhelt, feszült, a problémákról tudomást venni sem akaró, egymást maró tanárok marják egymást. Igazgatójuknak pedig az a legfőbb célja, hogy még a látszata se sérüljön annak, hogy rendben mennek a dolgok.
Mozinet
Ebbe pedig nem fér bele az új tanerő, a lengyel származású Carla nyüzsgése. A Babylon Berlin című sorozatból ismert Leonie Benesch felejthetetlen alakításban tárja elénk a törékeny, sebezhető és lelkes fiatal tanárt, aki egyben makacsul az igaza mellett csak azért is kiálló kemény nő is. Aki mindig próbál higgadtságot mutatni, de közben látjuk a szemén, a rezdülésein a lelkében zajló pusztító háborút, amit hol – a korábban emlegetett jelenetben – a gyerekkel üvöltve, hol kétségbeesésében az egyetlen őt támogató kollégájától egy ölelést kérve, hol a WC-ben pánikroham-csillapító zacskózással próbál csendesíteni.
Carla a fura tanítási módszereivel – amelyek közé befér, hogy tornázás közben vagy mondókák segítségével magyarázza a matekot, vagy hogy lehetőséget adjon minden diáknak, hogy – akár a tananyag leadásának rovására is – meghallgassa a véleményét bármiről) eleve kilóg a tantestületből, meg egyébként is: ő a tanáriban annak rendje-módja szerint bedobja a kávépénzt a kikészített perselybe, nem pedig elcsen abból néhány eurót, mint mások. De a legnagyobb bűne az, hogy a „zéró tolerancia” jegyében folytatott nyomozásba is állandóan beleszól.
Judith Kaufmann/Alamode Film
Végül már senkit sem érdekel a lopás, csak Carla magatartása. Bár a jelszó az, hogy „ami a tanári szobában történik, ott is marad”, a megfelelő módon azért kiszivárognak a félinformációk, amelyek alapján a szülők is tetemre hívják az addig kiváló pedagógusnak tartott tanárt.
A legfájóbb azonban az, hogy mivel a kedvenc tanítványa is érintett családilag a lopási ügyben, a fiú felbujtja az osztálytársakat is, akik az addig szeretve tisztelt tanár ellen fordulnak, és gyermeki-kegyetlen módszerekkel próbálják kikészíteni.
A film fentebb már emlegetett, a demokratikus iskolai légkört bemutató jelenetei viszont egy másfajta görbe tükröt is pontosan és zavarba ejtően elénk tárnak: a gyerekek kritikus szemlélete, állandó, gyakran túlzott igazságérzete, a problémákra könyörtelenül rákérdező habitusa sokszor bizony átfordul egy minden tiszteletet elvető, szinte akarnoki formába, ami már nemcsak a tanítást veszélyezteti, de a tanár-diák viszonyt is az ellehetetlenülésig mérgezheti.
A film egyik leginkább tanulságos szála éppen ez, ahogy bemutatja, mennyire vissza tudnak élni – a legdemokratikusabb szándékkal rájuk ruházott – jogaikkal a gyerekek is. És ezzel a világért sem azt akarjuk mondani, hogy ne legyünk tekintettel a jogaikra és ne készítsük fel őket a kritikus gondolkodásra, pusztán jelezzük – és mintha a film is ezt mutatná –, hogy bizonyos életkor alatt még nem biztos, hogy tudnak élni az azokkal járó felelősséggel a gyerekek.
Végül szinte megoldhatatlan pedagógiai helyzetekbe keveredik Carla, amit fáj átélnünk nézőként is. Hiszen a kedvenc tanítványa vált dacból a legnagyobb ellenségévé. A tanár viszont tudja, küzdenie kell a fiúért, még akkor is, ha egyre nagyobb bajba keveri magát – és egyben Carlát is.
Mozinet
A képek ugyanakkor csak szenvtelenül lekövetik a tanár kálváriáját, látszólag a normál hétköznapok zajlanak a folyosókon, a tantermekben, tornateremben. Minden a megszokott (ahogy azt az igazgató szeretné), miközben a feszültség Carlában (és a nézőben) a robbanás határán mozog.
Érdemes lenne – a státusztörvényen, teljesítményértékelésen innen, a PISA-felmérésen a Nemzeti alaptanterven és a „bezzeg nekik van két hónap nyári szünetük” szajkózásán túl – a tízmillió magyar oktatási szakértő országában is elgondolkodni minél többeknek azon, hogy mi is valójában a legnehezebb (ugyanakkor semmilyen adminisztratív teljesítményértékelésben nem számszerűsíthető) része a pedagógusok munkájának.
A film nem ítélkezik, és nem is ad megoldást. Látványos képekben mutatja be a végén az üres, de így is nyomasztó iskolát, végül pedig azt ahogy a pedagógia eszközeinek kimerülése után rendészetileg oldják meg a lázadást. (Igaz, azt nem tudni, hogy a kis bajkeverő királyként vagy bűnözőként távozik-e az iskolából.) Rendészet és pedagógia?
Magyarország már rég lehagyta a rothadó Nyugatot ebben is: csak rá kell nézni az oktatást felügyelő rendőrminiszterre.
