A szóló projektekben és a különböző zenekari felállásokban (All Machines Will Fail vagy a Vad Fruttik) többnyire elég eltérő műfajokat képviselsz. Melyiket érzed a leginkább önazonosnak?
Mindegyiket ugyanannyira önazonosnak érzem. A közönség szempontjából persze ez megkérdőjelezhető lehet. Koncertek utáni privát beszélgetésekben volt olyan, aki odajött, hogy „Na, ez az! A többi projektet is értem, de ez vagy te igazából.” Értem az ő perspektívájukat, hogy amivel ők tudnak a legjobban azonosulni, az tetszik nekik a legjobban, és akkor azt kötik össze velem. Viszont az igazság az, hogy mivel ezek kereskedelmileg nem releváns projektek, így az egyetlen stratégia, ami mentén csinálok dolgokat az, hogy mihez van kedvem, mi az, ami érdekel, hogy érzem magam. Minden projektemmel ugyanolyan mélyen kapcsolódom, viszont az időszakok változnak. Ha valaki a színpadon lát, akkor abban biztos lehet, hogy épp úgy érzem magam, ahogy a színpadon ezt prezentálom. Minden emberi lénynek, így nekem is nagyon széles az érzelmi spektrumom, amit megélek akár egyetlen napon belül is.
Az STNTLN a harmadik nagylemezed, ez egy Müpában adott áprilisi koncert „45 percbe sűrített kiadványa”. Hogyan zajlott erre a koncertre a készülés?
Általában úgy születnek albumok, hogy először születnek dalok, és amikor elég dal készül el, összeáll az adott produkcióvá. A zenekar vagy az ember ezekből a dalokból összeválogat egy lemeznyit. Ezzel az égvilágon sincs semmi baj. Eddig én is ezt csináltam, de most változtatni akartam. A klasszikus zeneszerzők néhány száz éve megrendelésre készítettek rengeteg zenei anyagot, tehát tudták, hogy azt XY király temetésére az XY kórus fogja énekelni az XY templomban. Tetszik ez a gondolkodás, mert nem lehet bármit csinálni, van egy íve. A müpás felkérés az én olvasatomban ehhez volt hasonló. Azt gondoltam, hogy egy színházi színpadra olyan anyagot viszek, aminek az alapja a történetmesélés, amiben ugyan nincs színész, meg szöveg, csak a zenei narratíva. Írtam egy történetet, aminek a megzenésítése maga az anyag. A lemez pedig hűen prezentálja az elképzeléseimet.
Az album itt végighallgatható:
De meghallgatható ezeken a platformokon is.
Mi inspirálta a dalok által elmondott történetet?
Annak ellenére, hogy szinte soha nem voltam nagyon egyedül, mégis gyakran érzem így magam. Ez a magányosság valahogy velem van. De szerintem ez egy ökumenikus érzés, itt van körülöttünk a virtuális világ, és mégis mindenki magányos. Az volt a kiinduló pont, hogy a szereplők egyedül vannak ebben a történetben, de mégis összeköti őket valami. Egy apáról, egy vadászról, egy nővérről és az öccséről szól a sztori, és az erdőről. Mindenki megküzd a saját kihívásával, hogy aztán egy másik formában jelenjen meg a történet végére. Talán az lehetett a fő cél, hogy én magam is valahogy megbékéljek ezzel a magányosság érzéssel.
A közösségi oldaladon westernként hivatkoztál az albumra, és vannak is kifejezetten ilyen hangulatú dalok.
Sose voltam westernes, mindig azt éreztem, hogy az egy maszkulin műfaj, Clint Eastwooddal meg minden. Értem, hogy aki szereti miért szereti, de számomra nem volt eléggé érdekes. Viszont van egy post-westernek nevezett ága, ahol kicsit ennek az eredeti időszaknak a romantikáját árnyalják a valósághoz közelebbi történetekkel. Végig azon gondolkoztam, hogy vajon milyen lehet az a zene, ami anti-western. Olyat próbáltam csinálni, hogy felismered benne a westernt, de valahogy érzed, hogy ez nem az a beteljesedett, nem ilyen klasszikus, és amúgy zseniális Ennio Morricone-féle világ. Kicsit inkább a sötétséget akartam behozni.
IAMYANK
Sinco
Mit jelent a cím, az „STNTLN”?
A cím egy másik olvasata a magányosságnak, ugyanis a magányosság érzésével együtt megjelent bennem az a gondolat, hogy ez hasonlíthat ahhoz, amikor nincs az ember életében apai karakter, aki nem feltétlenül konkrétan az apa, de az, akihez az élet nagy kérdéseivel fordulhat. Erre az apátlanságra, illetve az atya, mint Isten, felső spirituális lény hiányára vagy a vele folytatott, de egyoldalú kommunikációra igyekeztem reflektálni. Mint amikor az ember szól Istenhez, de nincs válasz.
Az album, és azon több dal címe is csak mássalhangzókból áll. Mi ennek a szimbolikája?
Az album címét kódoltam egy ilyen mikrojátékkal. Nyilván sok variáció nincs rá, de azért van egy-kettő pont egymásnak ellentmondó paradox jelentés. Szinte minden kódolva van a zenében – a számcímek variációi, a hozzákötött versek, szövegek, a zenei motívumok, minden mögött van konkrétum. Mindenkinek mást fog jelenteni.
Az albumot szeptember 20-án egy nagyon látványos koncert keretin belül mutattátok be a Fiumei úti sírkertben. Elég szokatlan helyszín.
A Fiumei-koncertnek megvolt az a fajta újszerűsége, hogy az nem egy koncerthelyszín, infrastrukturálisan nem erre tervezték, hanem emlékezésre, szertartásokra, sétára, elmélkedésre. Tartottam attól, hogy nem fogjuk-e ennek a helynek a szentségét vagy szakralitását megzavarni azzal, hogy azért hangosak vagyunk. Ez nem egy szép zene a szó hagyományos értelmében, van benne szép is, de vannak benne olyan érzelmek is, amik nem szépek. De azt gondoltam, hogy a jó szándék vezérel minket, és hogy ez egy őszinte és mély anyag, és meg fogja találni a helyét. Úgy éreztem, hogy ott végül ez történt. Erősen kattogok azon, hogyan lehetne többször ilyen helyen játszani, mert a mi zenénk odavaló.
Említetted a szakralitást, milyen a kapcsolatod vele?
Nagyon furcsa a viszonyom a szakrális dolgokkal, vagy a hittel, meg a vallással, meg a spiritualizmussal. Ciszterci gimnáziumban jártam, aminek a következménye valójában az volt, hogy nagyon gyorsan, nagyon távol kerültem a kereszténységtől. Azt az oldalát mutatták, ami nekem tinédzserkoromban nem volt szimpatikus. Aztán persze később már láttam, hogy mik az értékei, de akkor ott nagyon rosszul talált el, úgyhogy nagyon távol kerültem mindentől, ami spirituális kicsit is. Később, amikor elkezdtem zongora improvizációval foglalkozni, és ambientes, textúrás dolgokat csinálni, akkor érintett meg egyfajta transzélmény. Valahogy elgondolkozol, elmerengsz ilyenkor. Rájöttem, hogy igazából a meditáció, az imádkozás, az elvonulások, meg az El Caminó, a tűz körül ülés, a keresztelés, a temetés, mind ugyanolyan helyzetek: kikerülsz a társadalmi hétköznapi menetből, és átkerülsz egy olyan állapotba, ami nem tudjuk, hogy mi, de más. Egy átlagos nyugati embernek, mint én, egyáltalán nincsenek rituálék a napjaiban. Nem tartok semmilyen hagyományt, semmilyen felekezethez sem tartom, stb. Azt azért ne nevezzük rituálénak, hogy az ember elmegy berúgni a haverjaival. Nagyon fain az is, de az egy másfajta dolog. Rájöttem, hogy nincsenek rituálék az életemben, viszont nagyon, nagyon elemi szükségletem. Amikor elkezdtem zongoraimprovizációkat csinálni, elkezdtek körém gyűlni azok az emberek, akik szintén ugyanígy érzik, hogy kell valami, ami szertartás, és ami nem buli, ami nem szórakozás, nem kikapcsolódás, de nem irányított, sőt ugyanolyan szabad. Ad valamiféle mentális szabadságot, és azóta ebben ások egyre mélyebbre. Nincs olyan projektem, ami a kezem közül kerül ki, és ne lenne benne ez a szakrális.
