Sebő Ferenc: Egyszerűen csak idegesek voltak az elvtársak

– Nem tagja a Nemzet Művésze díj odaítéléséről döntő Magyar Művészeti Akadémiának. Tudja, hogy ki terjesztette fel mégis a nevét az elismerésre?

– Többen mondták, hogy ők. Így is történhetett, mert tudtommal szavazással döntöttek. Váratlanul ért a díj, mert engem mindig a munkám foglalt le, a helyezkedés másoknak jobban ment. Nem akarok bántani senkit, hisz a marketing fontos dolog. Ha tehetségesebb lettem volna, talán én is jobban fényezem magamat. Így csak szegény anyám sopánkodott folyton, hogy már a tanítványaim is megkapták a Kossuth-díjat, csak én nem. De szerencsére megérhette, hogy három éve sorra kerültem.

– Az 1978-as Állami Díjat nem szokta mostanában kihagyni az önéletrajzából? Nem pironkodik amiatt, hogy elismerték az államszocializmus idején?

– Dehogy! A táncházmozgalom szempontjából nagy jelentősége volt, hogy Vitányi Iván kijárta a kitüntetést, amit Halmos Bélával és Tímár Sándorral megosztva kaptam meg. Így ott lehettünk a Parlamentben a sok csókos között, és többé már nem zaklathattak minket.

– Nem szolgáltattak alapot arra, hogy a hatalom ellenséget lásson a Sebő-féle táncházakban?

– Nem. Egyszerűen csak idegesek voltak az elvtársak: mit gyülekeznek ezek, mi ez a nacionalista csoportosulás? Csak nem Erdélyt akarják visszacsatolni?

Senki sem hitte el, hogy nincsenek politikai ambícióink: pusztán értelmes szabadidős elfoglaltságot kínáltunk. A besúgókkal nem törődtünk.

Csak egyszer rágtam be, amikor azt jelentették, hogy a Kassák Klubban nemi élet folyik a zongora alatt. Szóltam Vitányinak, hogy csináljon valamit. Pár nap múlva nagy fekete autó állt meg a klub előtt, és Aczél György meg Orbán László elvtárs, az akkori kulturális miniszter szállt ki belőle.

– Sikerült meggyőznie őket?

– Épp nagy táncolás ment, a kivilágított teremben forogtak-pörögtek a fiatalok; látták, hogy nem folyik itt semmiféle homályos tevékenység. Megmutattam Aczélnak a zongorát – ami pianínó volt. Hát van hely ez alatt? – kérdeztem tőle. Vörös lett a feje, de utána békén hagytak.

– Hogyan talált rá ön, a nagyvárosi, klasszikus zenén nevelkedett, majd József Attila-verseket éneklő fiatal a népzenére?

– Volt az egyetem alatt egy nemzetközi tábor, bolgárokkal, lengyelekkel, NDK-sokkal, szerbekkel. Az esti tűznél mindenki énekelt. Amikor Halmos Bélával ránk került a sor, előadtuk azokat a csiricsáré slágereket, amiket a társaink akkoriban kértek tőlünk. Elszégyelltük magunkat: milyen gagyi angolul énekelni, mintha valakinek a levetett gatyáját hordanánk. Hát még egy rendes magyar népdal sem jut eszünkbe?

– Nem figyelt az általánosban az énekórákon?

– Azokat nem szerettem. Az élmény hiányzott mögülük.

Egyszer még intőt is hazavittem a Volt nekem egy kecském kezdetű dal miatt, mondván: „fiuk az órán mekegett”.

Egyetemistaként keresgélni kezdtünk. Amikor megismertem a mezőségi meg a gyimesi muzsikát, teljesen ismeretlen világ tárult fel.

– Ki vagy mi indította arra, hogy Kodályhoz, Bartókhoz hasonlóan ön is népdalgyűjtő utakra induljon?

– Martin György biztatott. Első alkalommal Kallós Zoltán várt Erdélyben. Amikor leszálltam a vonatról, azt mondta, két hétre való programunk van, pedig én három nap szabadságot vettem ki. Mivel onnan telefonálni sem lehetett, eltűntem a világ elől. Mentünk hegyen-völgyön, gyalogoltunk, mint a középkorban. Annyira megtetszett a mezőségi muzsika, a hegedű, bőgő és brácsa alkotta vonóstrió, hogy megállapodtam Halmossal, én megtanulok brácsázni, ő meg majd hegedül.

– Könnyen befogadta a szakma?

– Eleinte gonoszkodtak: „Azt hiszitek, ha medvebőrt húztok magatokra, belőletek is medve lesz?” Magyarországon, ha kiejtem a népzene szót, sokan azt hiszik, ez a falusiak zenéje. Én ezzel szemben azt képviselem, hogy ez a populáris zene múltja. A mi népzenénk időkapszula: Európa összes hagyománya tanulmányozható benne.

– Sokszor látunk magukat bajszos-kacagányos népnemzeti figurának maszkírozó zenészeket. Ön miért őrizte meg jellegzetes, mondjuk így, értelmiségi küllemét?

– Egy-két évig Bartók Béla is magyaros ruhában járt, mire rájött, hogy nem ez a lényeg. Jöttek persze hozzánk is népieskedő alakok, de hamar lekoptak, amikor látták, hogy nálunk a kodályi filozófia az irányadó. E szerint az értelmiség dolga, hogy a régi egyetemes kultúrát beemelje a saját mindennapi életébe. Ehhez pedig nem kell bajuszt növeszteni.

– Hogyan éli meg, hogy lecsengeni látszik a hetvenes-nyolcvanas évek „romantikus” táncházmozgalma? Nem érzi veszendőbe menni a munkáját?

– A legnagyobb baj, hogy

a televízióban egyetlen perc népzene sincs, és ami a tévéből kimarad, az a többség számára nem is létezik.

Még szerencse, hogy tart a lendület, és egyelőre fiatalok százezrei foglalkoznak ezzel a hagyománnyal. Olyan zenészek és táncosok vannak, hogy a nyomukba sem jövök. Amit mindig kritizálok, az a különlegesség hajkurászása, a szereplési vágy túlburjánzása. Ezektől veszendőbe mehet az általános nyelvezet. Pedig ennek még ki kell tartania több nemzedék számára. Bem rakparti táncházunkban ezen dolgozunk.

Borítóképünkön Sebő Ferenc látható 2013-ban, a fotó a HVG-s Túry Gergely munkája.