Vajon elegen tudják, mennyire zseniális Örkény István Tóték című műve?
A tudás terjesztésében biztosan sokat segített Fábri Zoltán Isten hozta, őrnagy úr! című filmadaptációja Latinovits Zoltánnal és Sinkovits Imrével a főszerepben, de annak is több mint félszáz éve már. Pedig a Tóték, legyen szó a kisregényről vagy a színdarabról, elképesztően fontos, világhírt érdemlő mű, és mennyi lehetőség van benne! Még több is, mint eddig gondoltuk: Horváth Hunor, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadásának rendezője egyetlen ötlettel az egészet a feje tetejére állította, márpedig Örkény István már csak olyan, hogy az ő művei a fejükön állva is minimum ugyanolyan jók, mint máshogyan. (Némelyik meg direkt jobb: lásd az Arról, hogy mi a groteszk című egypercest, amelyben a szerző épp azt javasolja, a lábunk közt lelógatott fejjel visszanézve érdemes szemlélni a világát.)
A Tóték szívszorítóan és mesterien, az érzelmekre és az agyra egyaránt hatva, az utolsó mozzanatig precízen, tökéletes arányérzékkel mutatja meg,
hogyan kényszeríti végül az embert önmaga teljes feladására az elnyomás.
Persze a témát millióan millióféleképpen megírták már, de úgy, ahogyan Örkény, olyan torokszorító metaforába csomagolva, úgy még soha senki.
Mátyás Zsolt Imre, Bandi András Zsolt, Lőrincz Rita, Borbély B. Emília
Beliczay László
Mert a Tótékban semmiféle elnyomás nincs, sőt, ellenkezőleg, öröm van és boldogság: a második világháborúban a fronton harcoló fiú századának őrnagya van olyan szíves, hogy épp a fiú – Tót Gyula – családjához ruccan ki szabadságolása alatt, hogy a fokozott partizántevékenységtől megviselt idegeit egy madárdalos, fenyőillatú kis faluban pihenje ki. Ennél pedig a Tót család elképzelni sem tud jobb lehetőséget és nagyobb megtiszteltetést: csak annyit kell tenniük, hogy jól tartják az őrnagy urat, és ezzel gyakorlatilag a fiuk életét mentik meg, hiszen akkor az őrnagy úr személyes jóindulata jeleként maga mellé veszi Gyulát a fűtött, kettős őrség által védett, kényelmes irodába, lesz kolbász, lesz élet. És hát nem lehet olyan nehéz dolog a valóban madárdalos, valóban fenyőillatú faluban ideális körülményeket teremteni egy megfáradt katona számára. Pláne, ha valakik annyira igyekeznek, mint Tóték, akik még azt is alaposan átbeszélik, a szagokra igen érzékeny őrnagy úr érkezése előtt vajon érdemesebb-e kiszivattyúzni az enyhén szúrós szagú pöcegödröt, vagy azzal csak még rosszabbat tennének, hiszen akkor a massza felbolydul, pedig „amíg a massza nyugalomban van, a tetején levő száraz kéreg nagymértékben akadályozza a szagképződést”.
Szóval elnyomás, az nincs, csak valami, amit hatvan éve talán még nem neveztek annak, aminek ma, és ami hatvan éve még biztos nem bukkant fel olyan gyakran a közbeszédben (pláne nem Insta-reelekben és TikTok-videókban): egy súlyosan nárcisztikus manipulátor. Igen, az őrnagy, akivel ma már tanítani lehetne ezt a személyiségzavart, szót ejtve a szociopátiáról is. Akinek minden szava helyénvalónak, illedelmesnek, sőt előzékenynek tűnik, de valahogy mégis mindig azt éri el vele, hogy mindenki, aki körülveszi őt, totálisan háttérbe szorítsa a saját igényeit, és szélsőséges módon feleljen meg az ő igényeinek. Aki folyamatos érzelmi manipulációt használ, aki mesterfokon használja a passzív-agresszív kommunikációt, és akinek utólag valahogy egy illetlen kérését, egy kényszerítő mondatát sem lehet felidézni – de akkor miért is történhetett meg, hogy mindenki akár a saját magából kivetkezés árán is az ő kedvére tett?
Ezek szerint csak önszántukból tehették.
Na ez az a mondat, ami túlbecsülhetetlen értékűvé teszi a Tótékat: a dráma és a kisregény azt mutatja meg, hogyan teszi meg egy nép elnyomás alatt látszólag önszántából mindazt, amit normálisan soha eszébe nem jutna megtenni. Hogyan érhető el, hogy az emberek maguk járuljanak hozzá ahhoz, hogy még rosszabb legyen nekik, a hatalomnak pedig még jobb? Mindezt úgy, hogy nemhogy észre se vegyék, de még azt is higgyék közben, valami jó érdekében cselekednek.
Mátyás Zsolt Imre, Bandi András Zsolt
Beliczay László
Felsorolni sem lehet, mi mindenre lehet igaz a történelemből mindaz, amit Örkény István beleírt ebbe a művébe, kezdve a háborúban a saját honfitársaik kiirtásában segédkező emberektől egészen a legközelebbi múlt kistelepüléseinek lakóiig, akik körül már megszüntették a tömegközlekedést, a postát, a kocsmát, a boltot, a legközelebbi kórházba el se jutnak, olyan messze van, vagy ha eljutnak, ott a fejükre omlik a penészes vakolat – majd elmasíroznak a választófülkébe, hogy leadják a szavazatukat arra, aki létrehozta ezeket az állapotokat. Épp ez Örkény István zsenialitásának kulcsa: ő nem az egyes helyzetekre és eseményekre reflektált, hanem arra, ami mindben közös. Ő visszament annak gyökeréig, ami minden hasonló történelmi szégyent lehetővé tesz – és az az ember lelke, jelleme.
Örkény hihetetlenül pontosan látta, milyen az ember, és mivel az éleslátáshoz szintén hihetetlen tehetség párosult, képes volt ezt minden atyáskodó fejcsóválás nélkül, humorral és együttérzéssel megmutatni.
Ráadásul ez még messze nem minden, amitől a Tóték olyan hatásos: letaglózó hatásának minimum felét az a mesteri ötlet adja, hogy a szöveg fele tájékán beleírja a szövegbe: minden lealjasulás és kivetkezés felesleges volt, hiszen Tót Gyula a fronton már hősi halált halt. Csak épp a habókos postás nem hajlandó átadni Tótéknak az erről szóló a sürgönyt, mert nem szereti a rossz híreket. Így csak a néző tudja, hogy Tóték feleslegesen keresik az őrnagy kegyeit: nem szeretniük kéne, hanem gyűlölni. Négybe vágni a margóvágóval, amint lehet. Fölakasztani a királyokat – ez már nem Örkény, hanem Petőfi.
Balázs Attila, Tóth D. Zsófia (háttérben Lőrincz Rita, Mátyás Zsolt Imre, Borbély B. Emília)
Beliczay László
Na és ez az a mű, amire Horváth Hunor a temesvári előadásban ráhúz még egy réteget azzal, hogy amikor az előadás őrnagya megérkezik, kiderül:
az őrnagy úr nem beszél magyarul, csak románul.
Hiszen Horváth Hunor áttette a Tóték helyszínét az eredeti Mátraszentannáról egy bánsági kis faluba, ide nem messze Temesvártól. Tót Lajos itt Timișoreana sört iszik, és az előadásnak része az is, hogy I. Mihály román király bejelenti Románia 1944-es kiugrását – amellyel az ország átállt a szövetségesek oldalára –, valamint bejelenti a trianoni határokat módosító bécsi döntés megerősítését.
Meglepő ötlet, de tökéletesen működik: a rendező csak továbbgondolja, mennyi abszurd – tragikusan abszurd – dolog zajlott pontosan akkor, amikor a történet játszódik. A kétnyelvűség pedig kiválóan illeszkedik a mondanivalóba, hiszen így a nyelvhasználat is az elnyomás, önfeladás eszköze lesz. Ráadásul ez megint csak olyan dolog, ami miatt igazán nem lehet az őrnagy urat nárcisztikus szociopátiával vádolni, hiszen ha nem beszél magyarul, hát nem beszél szegény, mégse lehet elvárni tőle, hogy gyorsan megtanuljon Tóték kedvéért.
Bandi András Zsolt, Mátyás Zsolt Imre
Beliczay László
Ahogy azt se lehet elvárni tőle, hogy ne zavarja, ha valaki a háta mögé néz, és mit van mit tenni, ha Tót Lajos eleve olyan magas, hogy ha egyenesen néz, akkor az őrnagy háta mögé lát? Hát teljesen indokolt ötlet lányától, Ágikától, hogy a papa legyen szíves egy kicsit lejjebb húzni a szemén a tűzoltósisakot, még ha ez szabályellenes és megalázó is egy kicsit, Gyula életéért ennyit igazán meg lehet tenni. Ez a „Gyula életéért ennyit igazán meg lehet tenni”, a mű tételmondata: tetszőlegesen becserélhető bármire. Ráadásul Horváth Hunor mindezen később még csavar egyet, amikor kiderül még egy információ az őrnagy nyelvtudásáról, egy kiválóan kiválasztott pillanatban: akkor, amikor Ágika felkínálkozik az ilyesféle emberi dolgokkal szemben teljesen hideg katonának.
Ez a felkínálkozás – amelyet a rendező az eredeti Örkény-szöveghez képest „lefordít”, itt egy kacér blúz felvétele helyett a nem annyira kacér blúz levétele történik meg – épp olyan stratégia, mint amivel a másik két Tót próbál szembeszállni az elnyomóval: mivel emberi, ezért eleve sikertelenségre ítélt. Tót próbál megmaradni az értelmes, logikus józan észnél – hiába –, felesége a hízelgésnél és kedvességnél – hiába –, Ágika pedig az erotikával próbálkozik, hiába. Hiszen, üzeni Örkény, az emberrel, emberséggel nem törődő, magát hatalmi pozícióban hívő személy – nevezzük elnyomónak vagy nárcisztikus pszichopatának – nem győzhető le semmilyen emberi dologgal, mert a működése leglényege, hogy úgyis annak kell lennie, amit és ahogyan ő akar.
Borbély B. Emília, Mátyás Zsolt Imre, Lőrincz Rita, Bandi András Zsolt
Beliczay László
A temesvári magyar társulat bemutatója persze sokkal többet tesz annál, mintsem hogy precíz szövegértelmezésével és továbbgondolásával rámutat Örkény művének zsenialitására és örökérvényűségére: színházi, formai értelemben is nagyszerű előadás, olyan színészi gárdával, amelynek minden tagja érezhetően teljes átéléssel teljesít négy órán keresztül, soha nem engedve a helyzetek intenzitásából. És ez, hogy a rövid mű Temesváron – Orbán Enikő dramaturg nagyszerű és ugyancsak szabadkezű, a drámát, a kisregényt és millió vendéganyagot is egymásba olvasztó szövegváltozatával – négyórás előadás, már előrevetít valamit; persze még nem a minőséget, mert egy négyórás előadás épp olyan egyszerűen lehet borzasztó, mint egy rövid, sőt, talán még könnyebben is. De hogy a darabról itt valami gondolva van, az sejthető, és nem is csalódunk.
A lelemények sora azzal kezdődik, hogy Horváth Hunor szokatlan módon színpadra állítja a darabból és kisregényből hiányzó fiút, Tót Gyulát: amikor a közönség bevonul a nézőtérre, ő már ott áll a székek között egy hídszerű építményen, szakadt ruhában, horrorisztikus külsővel, mintha már a sírból emelték volna ki a testét. Az őt (persze mindvégig némán) játszó Hajas Krisztián elképesztő teljesítményt nyújt: ebben a négy órában alig mozdul, de itt nem az „alig” a hangsúlyos, hanem hogy igenis mozdul. Órák alatt teszi meg azt a néhány métert a színpadig, tartva, minimálisan módosítva kifacsart, főképp a sírgödörbe zuhanást idéző testtartását, örök halálsikolyban. Mint a minimális mozgáson alapuló japán butoh táncban, amelynek épp a mozdulat lassúsága, alig észrevehetősége, a mozgás és a mozdulatlanság szinte felcserélhetősége adja a különlegességét – és valóban egy butoh-táncos, Matilde J. Ciria tanította be a mozdulatokat (a másik koreográfus Baczó Tünde). Noha Örkény cseppet sem véletlenül hagyta ki a voltaképpeni főszereplőt a szövegből, hogy ezzel megtegye épp a fiú hiányát valódi főszereplőnek, a rendező ötlete ezzel nem megy szembe: ő csak láthatóbbá, kézzelfoghatóbbá és fájdalmasabbá teszi ezt a hiányt Hajas Krisztián négyórás mozgásszínházi magánelőadásával.
Hajas Krisztián
Beliczay László
És hogy a mozgásszínház is ott van a palettán, az az előadás egészét nézve cseppet sem meglepő, mert végig jellemző rá az összművészetiség és az elvont vegyítése a konkréttal. Fontos elem a zene is, a tematikusan nagyon is illeszkedő tűzoltózenekar révén (hiszen Tót Lajos tűzoltó), és azzal, hogy a legtöbb szereplő előad egy-egy dalt, amelyek közül a Tót Mariskát játszó Borbély B. Emília éneke olyan meghökkentően magas színvonalú, hogy az ember nem érti, miért nincs még a színésznőnek önálló lemeze, mert akinek ilyen kifejező, sokszínű hangja van, és azt ilyen érzelemdúsan tudja használni, énekesnek is épp olyan kiváló lenne, mint színésznek.
Mindeközben mintha az alvásmegvonástól szenvedő Tóték zavart-zaklatott elméjében járnánk, megmagyarázhatatlan dolgok történnek: Golicza Előd forgószínpados díszletének fő elemét, a papírfalakat ujjak, majd kezek törik át, amelyek megpróbálják a maguk térfelére rántani a szereplőket; a kereszt minduntalan lezuhan a falról; a kivetítőn pedig hol már-már absztrakt képeket látunk, hol a kulisszák mögötti részeket, felhívva a figyelmet arra, hogy színházban vagyunk, vagy ki tudja, hol, amiről végig közvetítést sugároz egy állítólag az Instagramon is jelenlévő dokumentumfilmes csoport.
Borbély B. Emília
Beliczay László
Szóval keverednek az idősíkok és a valóság szintjei – az előadás egyedül ezen a ponton válik ötletgazdagból túlzsúfolttá. Mert az idősíkok ilyen kifordítása nem passzol az alapgondolathoz, ami épp az idősík konkretizálása: lásd a már említett királyi rádióbeszédet egészen pontosan 1944. augusztus 23-áról, na meg a szocio-kulturális hátteret, aminek kézzelfogható része az őrnagy románsága, és ami a kimondottakon túl is elgondolkodtat azon, vajon tudják-e épp Tóték, hogy egyáltalán melyik országhoz tartoznak és ki ellen harcol a kisfiuk – vélhetően nem, ami Örkényhez illően abszurd szituáció.
Az amúgy is összművészeti előadásra jellemző, hogy minden belefér, ami hozzáad a nagy egészhez: így például az előadást szereplőként is végigkísérő Örkény István jelenléte is, akit – ha már groteszk – nő játszik, Tóth D. Zsófia, aki Örkény-interjúk idézeteivel beszél a mű születéséről, és egy meglepő rendezői ötlettel még arról is, miért döntött úgy Örkény, hogy gyilkossá teszi szereplőit – mindezt még a konkrét (itt egyébként nem margóvágóval elkövetett) gyilkosság előtt. Illetve Tóth D. Zsófia nem „csak” Örkény, ő általában a Kontextus maga, például ő a királyi nyilatkozat felolvasója is (aztán visszafelé elszavalója – ahogy már elhangzott, sok a lelemény, ha tetszik, az őrület az előadásban).
Tót Lajos szerepében Mátyás Zsolt Imre játékának milyenségét a Tót fején megdöntött tűzoltósisak írja le a legjobban: annak a derékszögtől való eltérése hívja fel a leginkább a figyelmet arra, milyen egyenes gerinccel áll végig ez a Tót az előadásban. Mátyás Zsolt Imre értelmezésében Tót Lajos az örkényi parabola példakép-figurája: mindvégig megpróbál kitartani az elnyomás ellenében, még az őrnagy látogatásának vége felé is intenzív érzelmekkel háborodik fel a zsarnok egyik újabb abszurd kérésén (hogy tartson a szájában folyamatosan zseblámpát, nehogy el találja ásítani magát), mit sem veszítve a kitartásából, az igazságosság szükségességébe vetett hitéből, míg végül ő lesz az, aki fellázad az önkény ellen.
Mert ennek a pontnak, amikor kimondjuk – megint csak Petőfit idézve –, hogy azért a víz az úr, előbb-vagy utóbb – a magyar történelmet ismerve inkább utóbb – csak el kell jönnie!
Ezt teszi játékával érthetővé Mátyás Zsolt Imre. Bandi András Zsolt őrnagya afféle vidám, szeretetreméltó, bohókás ember bőrébe bújt diktátor: a színész játékában az a különleges, hogy tulajdonképpen nem váltogat a két arc között, hanem megmutatja, a kettő egy időben is létezhet – és akinek volt már szerencsétlensége igazi nárcisztikus manipulátorhoz, pontosan tudja, hogy mennyire pontos ábrázolás ez. Borbély B. Emília a feleség, Mariska szerepében nem anyatigris, inkább anyakutya, ha létezne ilyen kifejezés. A színésznő játékán látszik, hogy ő már azelőtt feladta önmagát, hogy az őrnagy megtörte volna, hiszen ő tulajdonképpen nincs is jelen a saját döntéseiben, csak a fia, az ő vágyott jólléte. És mivel mindent megtenne fiáért, ezért, akár egy kutya, újra meg újra odadörgölőzik annak is a lábához, aki megrúgta, csak hogy enni kapjon tőle, fia életét a kutyatálba.
Balázs Attila, Borbély B. Emília, Lőrincz Rita, Mátyás Zsolt Imre
Beliczay László
Lőrincz Rita a lány, Tót Ágika szerepében más stratégiát választ: láthatóan a naivitás maszkja – vagy szemellenzője – mögé bújik, hiszen ha nem kell mélységében felfognia a dolgokat, megmaradhat abban a hitben, hogy ő jót cselekszik, ő a közös ügyet mozdítja előre, amikor az őrnagynál is lelkesebben veti fel az újabb és újabb elnyomó intézkedéseket, hogy így is a férfi kedvében járjon. De Lőrincz Rita kettős szerepet játszik: eleinte elhisszük neki, hogy tényleg ilyen naiv kislány, csak visszautasított szexuális közeledése után hull le a lepel, és mutatja meg a színésznő, hogy nem, ez a lány a szíve mélyén sosem volt ennyire vakon, csak amíg érdeke származott belőle, elhitette magával is.
A dramaturgiai értelemben minden bonyodalmat kirobbantó postás szerepére izgalmas választás az 56 éves Balázs Attila, hiszen a szerepről azt szokás gondolni, fiatal suhancról lehet szó. Pusztán az, hogy meglett férfi játssza a félhülyét – büszkén arra, hogy „legalább csak félig” az –, kapásból hozzáad valamit a dráma kilátástalanságához: igen, le lehet élni egy életet félhülyén, és nem szakad ránk az ég. Balázs Attila brillírozik a szerepben: mesterien dadog és gagyog, de ami a legemlékezetesebb, az a minden jelenetében a játékából sugárzó önérzet. Nehogy már a hülyének ne lehessen igaza! – mutatja ő, mi meg körülnézünk magunk körül, és rájövünk, milyen sok ember van belegyúrva ebbe a figurába.
Mátyás Zsolt Imre, Bandi András Zsolt
Beliczay László
A temesvári Tóték létrejötte a határon túli magyar színjátszás fontos pillanata:
okos, bátor, izgalmas és Örkényhez abszolút méltó plusz ötletével – a helyszín és a környezet Románia magyarlakta területére cserélésével – olyan új réteget képes adni a jól ismert műnek, amelyről eddig nem is tudtuk, hogy ott lehet, és ezzel, meg a remek társulattal, a leleményes rendezéssel rámutat: igen, Örkény István Tóték című műve tényleg zseniális. Nem csak akkor, de főként, ha ennyire jól adják elő.
