Marilyn Manson Budapesten megmutatta: őt csak egyetlen ember képes eltörölni

Remélem, mindenki ott volt szerda este a Budapest Parkban, aki attól retteg, hogy a cancel culture tönkreteszi a művészetet!

Itt van például a kilencvenes évek végének, kétezres évek elejének antiszupersztárja, Marilyn Manson, akiről tizenhat nő állította kifejezetten hihető történetekkel, hogy Manson szexuálisan bántalmazta őket, és ezt különféle tanúk is megerősítették. Manson jogi csapata pedig kifejezetten hihetetlen, összeesküvésekről szóló válaszokkal tagadta a vádakat. Több eljárás indult a zenész ellen, némelyik elévülés miatt ért véget, másokban nem tudták százszázalékosan bizonyítani a bíróság előtt egyébként is kifejezetten nehezen bizonyítható, négy fal között történt eseteket. Mindenesetre a legfinomabban szólva is kérdéses, hogy Manson ártatlan-e, valóban hazudik-e az őt vádoló másfél tucat nő mindegyike és a tanúik, és valóban az elsőtől az utolsóig merő fantáziából kitalált történetek-e azok, amelyek azt állítják, a nyilvánosság előtt magát mindig is törvényen kívüli, minden szabályt áthágó alakként prezentáló Manson a hétköznapi életben is törvénytelenségeket követett volna el, és szabályokat hágott volna át.

És mi történt? Semmi.

Marilyn Manson újra turnézik, és újra zsúfolt telt ház előtt lépett fel a Budapest Parkban, a rajongói továbbra is Marilyn Manson-pólókban büszkén átkelve a városon fejezték ki támogatásukat, sokan pedig hozzá hasonló arcfestéssel, fehér kontaktlencsékkel és idoljukhoz minél inkább hasonulva tettek így. A gép forog, az alkotó pihen, a bíróság kiürül.

Marilyn Manson a Budapest Parkban

HVG / Kovács Bálint

Más kérdés, hogy amikor Manson utoljára, majdnem napra pontosan kilenc évvel ezelőtt Budapesten járt, én már akkor is azt írtam róla, a South Park című sorozatból ismert Kiégett Kabalák Szigetéről érkezett ő, a Sátánista, Felháborítóan Polgárpukkasztó Mackó. Hiszen ami a Marilyn Manson nevű együttes ereje volt, addigra már rég a múlté lett: a közösségi média és a TikTok-trendek korában a polgárpukkasztásra az emberek már a szemöldöküket sem húzzák fel, nemhogy ördögűzési célú imákat szervezzenek ellene, mint tette azt Szikora Róbert annak idején.

De azt a koncertet – ugyanitt, a Budapest Parkban – elvitte az, hogy

van, amiben Marilyn Manson örök.

Noha nem ő, hanem a Slipknot egyik albumcíme fogalmazta meg a legjobban ezt az erősséget, mégis ő volt az, aki valaha is a legjobban rátapintott emberek millióinak megélésére. „We Are Not Your Kind” – hirdette a Manson jelmondatának is beillő címet a Slipknot, azaz „mi nem olyanok vagyunk, mint ti”. Manson lett azoknak a pápája, akik számkivetettnek érezték magukat a társadalomban – és a rockerek jelentős része annak érzi magát, a társadalomban nagyra tartott értékeket ők nem érzik a magukénak, nem akarnak olyanok lenni, mint ami elvárt és támogatott. És Manson ezt az érzést hangosította ki mindenki másnál egyértelműbben: már színpadi kinézetével is, mindennel való szembenállásával, azzal, hogy felvállalta, „én vagyok az, akitől anyád óvott, én vagyok az, aki miatt az emberek átmennek az utca túloldalára, és ez nem baj, én így vagyok értékes”. (Más kérdés, mennyivel nehezebb azonosulni ezzel a gondolattal, ha kiderül, az illető lázadó nemcsak a társadalom ostobaságait nem tartja magára kötelező érvényűnek, de az alapvető erkölcsi normákat és a másoknak ártás tilalmát sem.)

HVG / Kovács Bálint

Manson tehát jelkép, túlmutat önmagán – ez tény. Hogy egy jelkép mennyit veszít fényéből, ha jó negyed évszázad eltelt azóta, hogy utoljára igazán nagyot dobott volna, az már más kérdés: ebben az időszakban kiadott néhány közel hallgathatatlan lemezt, és kiadott pár olyat, ami eléggé rendben volt zeneileg, ha a klasszikusok színvonalát nem is közelítették meg. Meg kiadott egyet One Assassination Under God címmel, amelynek címadó dalszövegét nehéz nem úgy értelmezni, hogy a szegény kicsi meghurcolt Marilyn Mansonról szól, akit a csúnya gonosz arctalan társadalom hátulról akart fejbe lőni, hogy feláldozza. Spongyát rá. A botrányokat egyébként Manson hasonló szellemben idézte meg egy mondat erejéig a koncerten is: a The Nobodiest konferálta fel úgy, hogy azt akkortájt írta, amikor „először akarták elhallgattatni, de akkor sem jártak sikerrel”.

Mindenesetre a közönség nagy része láthatóan élvezte a koncertet, és az eddig megjelent kritikák is pozitívak, így talán egyedül leszek, aki szerint nem volt több egyszerű hakninál.

Olyan volt ez a koncert, mintha egy kétségkívül profi tribute-zenekart láttunk volna, akik nagyszerűen megtanulták Marilyn Manson legjobb slágereit, és még a külsőségeket is utánozni tudták – csak az a dög hiányzott belőle, ami csak az eredetiben van meg. Az a hangulat, az a magával ragadó energia, ami kisöpör mindent a néző fejéből. Mert az élő zene sosem csak arról szól, hogy meghallgathatjuk a kedvenc dalainkat nagyobb hangszóróból más, hasonszőrű emberekkel együtt (bár kétségkívül már ennek is van hozzáadott értéke): hanem arról, hogy közelről tapasztaljunk meg valamit az előadó karizmájából és az előadása erejéből.

Na ez maradt el Marilyn Manson mostani koncertjén. Minden más tényleg megvolt benne, csak ez nem. Kár, hogy ez lenne a lényeg. Ha valakinél, hát Mansonnál főleg.

Ha lehetne objektív, tudományos mércével osztályozni a haknijelleget – mint ahogy nem lehet –, biztosan az egyik első jellemző lenne, hogy egy énekes már akkor azzal kezdi a koncertet, hogy „Kurvára szeretlek benneteket, Budapest”, amikor még semmi nem történt, és ezt gépiesen elismételné rendszeres időközönként anélkül, hogy bármilyen spontánnak tűnő, csak annak az estének szóló dolgot mondana. De az is előkelő helyen szerepelne a listán, hogy az egyébként meglehetősen visszafogottan viselkedő tömegre (még a tizedik sor környékén is békésen lehetett végig álldogálni) minduntalan közli, hogy „ti vagytok egész Európa legjobb közönsége”. Ezeket a közhelyeket egyébként is nehéz komolyan venni, de ha valaki rezzenéstelen arccal mondja, attól pláne kötelező körnek tűnik. A kötelező kör neve az élő zenében: hakni.

HVG / Kovács Bálint

Ahogy egyébként minden más is kötelező körnek tűnt a koncerten: precízen kivitelezett, de lélektelen előadásnak. Legalábbis Manson részéről, aki természetesen pár számonként átöltözött, vagy konyhakésre cserélte a mikrofont, vagy steampunk gólyalábon jelent meg, de minden mozdulata jól begyakorolt, minden spontaneitást és így minden érzelmet nélkülöző talajgyakorlatnak tűnt. Bezzeg Tim Skold basszusgitáros: a zenész, aki már a kétezres évek elején is játszott az együttesben, a később nemi erőszak miatt a bandából kirakott Twiggy Ramirezt helyettesítve, mindvégig fel-alá mászkált, mint aki nem bír megmaradni a helyén – amit csak helyeselni lehet, mint legalapvetőbb érzést a rockzene hallatán.

Az együttes legprofibbnak tűnő zenésze, a még csak két éve csatlakozó Piggy D. gitáros volt, aki hiába játszotta tökéletesen a többnyire John 5 által írt gitártémákat, valamiért mintha nem mozdulhatott volna a színpad bal sarkából. (John 5-nak egyesek szerint azért kellett távoznia az együttesből, mert Manson nem nézte jó szemmel a drog- és alkoholellenességét.) Hasonlóan mozdulatlan volt Nick Annis gitáros, aki csak idén csatlakozott: talán le kell szolgálni pár évet a Főnök mellett, hogy az ember kiléphessen a ketrecéből. Gil Sharone, aki már kilenc éve is bizonyította, mennyire jó dobos, most is tökéletes precizitással, bár nem különösebben hangulatosan zenélt.

HVG / Kovács Bálint

Általában az sem mond el sok jót egy együttesről, ha a feldolgozások alatt indul be a legjobban a közönség a saját számok helyett, ahogy itt, a Eurythmics Sweet Dreams (Are Made of This)-e és a Depeche Mode Personal Jesusa alatt – bár meg kell hagyni, ennyi idő alatt Manson dalaiként is ikonikusakká váltak. A leginkább a klasszikusokra épülő setlisttel mintha Manson is beismerte volna, hogy az utóbbi évek lemezei inkább csak helykitöltőknek jók – és hát a teljesen értelmetlenül hosszú, csaknem negyedórás intro után fennmaradt 80 percnyi műsoridő sem tette lehetővé a kiterjedt életmű-áttekintést. (Hogy is volt az a hakniszerűség kritériumaival?) Persze, jó volt élőben hallani a Disposable Teenst, a Beautiful People-t vagy a This Is the New Shitet – ennél jobb már érezni lett volna.

Marilyn Manson szerda este a Budapest Parkban bizonyította, hogy a cancel culture sem elég hozzá, hogy őt eltöröljék: a régi alaptalan hülyeségek, amikkel vádolták, ugyanúgy nem ingatták meg, mint a mostani, azoknál milliószor komolyabb és hitelesebb vádak.

De Manson megmutatta azt is: ő maga mindenféle művészi megújulás nélkül, negyedszázada csak a múltjából élve és abból egyre többet elkoptatva képes lesz felszámolni önmagát.

Viszont láthatóan a közönség ezt még nem érezte – és az újságíróknak nem, a közönségnek viszont mindig igaza van.

HVG / Kovács Bálint