Áll egy nő, egy anya, a Mommy Blue című magyar film főhőse a fiával szemben, és mélységesen kétségbe van esve. Nem elég, hogy egy betegség következtében mindössze néhány hónap alatt elveszítette a látását, és ezzel mindent, amit megszokott az életében, de a fia most még azt is bejelentette neki, hogy külföldre akar költözni. Az anya kétségbeesése ennél már nem is lehetne nagyobb: folyamatos válságban él hónapok óta, próbál megbarátkozni a sötéttel, ami hirtelen leszállt rá, próbálja felfogni és elfogadni, hogy a régi életét soha nem fogja visszakapni, és most azt érzi, még az utolsó korlátot is kihúznák a keze alól.
Áll a nő a fiával szemben, akit nem lát, rázza a testét a zokogás, tehetetlenül csapkod, szeretné felpofozni a fiát, szeretne legalább ennyi kontrollt visszaszerezni az élete felett, hogy ilyen módon is kimutatja a dühét, a haragját, a kétségbeesését. De csak kalimpál, nem találja el a férfit. Úgyhogy a férfi egy lépéssel közelebb lép hozzá, hogy kartávolságon belül legyen, és az anyja megüthesse.
Ez a magyar filmtörténet egyik legszebb jelenete.
Túlzásnak hangozhat, hiszen rengeteg gyönyörű jelenet ragyog ki a magyar film 125 évéből: örömteli, hogy mostantól eggyel több ilyen van.
Itt be is lehetne fejezni Mayer Bernadette első nagyjátékfilmjének kritikáját, hiszen már ennyiből egyértelmű, hogy érdemes megnézni a filmet. Persze akkor nem hangzana el, hogy az író-rendezőn kívül kinek köszönhető még ez a jelenet: Für Anikónak, aki a film főszerepében úgy mutatja meg a kétségbeesés árnyalatait, ahogyan azt soha nem láttuk még. A színésznő egyetlen olyan eszközt sem használ a szomorúság, a sírás, a bánat bemutatásából, amit megszoktunk ebben a „műfajban”: ő zihál, úgy kapkodja a levegőt, hogy attól félünk, belefullad a légszomjba – és ezzel szó szerintivé teszi azt az érzést, hogy „belehalhat a bánatba”. Egészen egyedi játékmód, ami nem is állhatna távolabb a giccstől, és épp ettől olyan mélyen emberi, amit máskülönben elképzelni is nehéz. És Für Anikó kedvére játszik ezzel: letaglózó az a jelenet is, amikor a nehéz helyzetbe került anya előbb szépen eljátssza a társadalom által rászabott szerepet a külvilág előtt, mosolyog, erőt mutat, beszélget, majd beszáll édesanyja mellé az autóba, becsukja az ajtót, megkérdezi, hogy mindenki elment-e már, majd az igenlő válasz után, mintha kiszúrták volna az őt körülvevő burkot, kitör belőle a zokogás. Amit vezényszóra – „Egy nő soha ne veszítse el a méltóságát!”, korholja az anyja – ismét keretek közé is tud szorítani.
Für Anikó és Vilmányi Benett
Intercom
Miközben Mayer Bernadette filmje nem a vakságról szól, és nem is arról, hogyan csúszhat ki a lábunk alól a talaj.
A Mommy Blue az egymásra utaltságról szól.
Szép motívum ível végig a filmen: a művészettörténetet tanító anya a látása elvesztése után a fiát kéri meg arra, hogy legyen a szeme, és engedje újra látni a kedvenc festményeit azáltal, hogy részletesen leírja számára őket. Vilmányi Benett a fiú szerepében rendkívül izgalmasan tudja megmutatni azt a biztos és megingathatatlan kötődést az anyja felé, amibe úgy fér bele a pörölés az idegesítő feladat miatt, hogy egy pillanatig sem merül fel, rosszallása mögött is ne ugyanaz a mély szeretet lenne, ami kettejük legrosszabb közös pillanataiban is ugyanolyan erős marad. Az anya kedvenc képén egy nő karol egy férfiba, és az egyik alkalommal a sokból, amikor a fiú a képről beszél, az anya azt kérdezi: szerinte mitől retteg a férfi karját markoló nő?
Attól retteg, hogy nehogy elhagyják
– mondja el a választ is. Igen: ez a film nem arról a rettegésről szól, hogy mi lesz velünk az általunk ismert (és látható) világ nélkül, hanem arról a rettegésről, hogy mi lesz velünk, ha elhagynak azok, akiket szeretünk. Arról szól, hogy egymásra vagyunk utalva ebben a világban, és nem akkor nem fogjuk megtalálni a helyünket, ha semmit, de semmit nem látunk magunk körül, hanem akkor, ha elveszítjük azokat az embereket, akik igazodási pontot jelentenek. Ha Jean-Paul Sartre azt mondta, „a pokol: a másik ember”, akkor Mayer Bernadette azt mondja:
Az otthon: a másik ember.
És senki sem szeretne otthontalanná válni.
Értékes film a Mommy Blue, és csodálatos, hogy ilyen nagyszerű lehetőséget adott Für Anikónak és Vilmányi Benettnek, hogy megmutassák a tehetségüket (érdekes, hogy Vilmányi Benettről ezek szerint többeknek is a látás jut az eszébe: a látás kérdéseiről szólt a főszereplésével készült 2023-as Látom, amit látsz is). Ettől még nem tökéletes film, de százszor inkább egy értékes film néhány sutasággal, mint egy vérprofi középszerű.
Waskovics Andrea és Vilmányi Benett
Intercom
Nem mintha olyan nagy problémákról lenne szó, sőt némelyik ugyanúgy nézhető értékként is. Für Anikó és Vilmányi Benett közös jelenetei sokszor esetlenek, nem a legkifejezőbbek, ami lehet zavaró is, de nézhetjük egyediségként is: Mayer Bernadette és Nagy Zoltán forgatókönyve legalább nem papírízű, hanem életszerű, hiszen az életben ritkán hangzanak el igazán hangzatos és rendkívül jelentős dolgok kenyérkenés közben. Valamivel nagyobb probléma, hogy az anya és fia gazdag, összetett és szépen ábrázolt kapcsolatához képest jóval kevésbé kidolgozott a fiú és felesége (Waskovics Andrea) közti érzelmi szál, noha abban is bőven lenne egy drámányi feszültség, amely feszültség mindvégig ott is vibrál Waskovics erejében és Vilmányi idegességében.
Még ennyire sincs kidolgozva az anya és új pasijának (Znamenák István) történetszála: a férfi azért kellett a forgatókönyvbe, hogy kimondjon néhány nagyon fontos és nagyon jó mondatot, de amikor ezek elhangzottak, nyom nélkül eltűnik, pedig annyi megfejteni való lett volna még Znamenák játékában, aki úgy mutatja magát egyszerűnek, hogy hamar le is leplezi, sokkal több van a bohókás maszk mögött.
Csepeli Eszter operatőrként finoman játszik a látás motívumával: sablonos és túlzó lenne, ha rengetegszer mutatna torz, elmosódott vagy máshogyan zavaros képeket a vakságra utalva, ha viszont nem tenne így, az kihagyott lehetőségnek tűnne. Csepeli viszont tökéletesen megtalálja azt az arányosságot, ami még elegáns, de már emlékezetes.
Csepeli Eszter operatőr és Mayer Bernadette rendező a forgatáson
Intercom
De tényleg: mindezt le se kellett volna feltétlenül írni. Mert Für Anikó sírását látni, érezni kell. Ha a Mommy Blue nem is adna mást, akkor is – és szó sincs arról, hogy ne adna még annyi mindent.
Nyitókép forrása: InterCom
