Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

1989. december 20-án, kereken 25 éve Temesvár Románia első szabad városa lett. A gyárak sorra álltak le, a város központjában, az Opera téren százezren követelték Nicolae Ceausescu bukását, a hadsereg pedig többé nem lőtt a tömegre. A hvg.hu munkatársa 1989 decemberében egyetemista volt Temesváron, e napon azonban már onnan 350 kilométerre tartózkodott, miután a kollégiumokat kiürítették és a diákokat hazaküldték. Ott volt azonban, amikor Temesvár forradalma kezdődött, és bár nehezen, de követte a városban történteket azután is, hogy azt elhagyta. Az ő emlékei vezetnek végig a Bega-parti város 25 évvel ezelőtti hőstettét felvillantó Nagyítás-fotógalérián.

December 15. Mindannyian tudtuk, ki Tőkés László. Többségünk, a városban élő vagy ott tanuló magyarok nagy része látta, amikor az MTV Panorámájában nyíltan beszélt Ceausescu diktatúrájáról. Sokan persze személyesen is ismerték – én nem. Bár beszélni hallottam egyszer: egy vasárnapon – szobatársaim, barátaim elől is titkolva - belopóztam az istentiszteletére, mert úgy éreztem, látnom kell, ''mielőtt elviszik, és eltűntetik''. De ez még korábban volt. A december 15-én történtekről pedig aznap semmit sem tudtam. Másnap mesélték, hogy mintegy kétszázan körbevették Tőkés templomának bejáratát, mert tudták, a lelkészt a Securitate el akarja vinni a Szilágy megyei Menyőbe – vagy ki tudja, hova máshova.
©
December 16. Szombat volt, Romániában akkoriban még munka-, és tanítási nap. Reggel bementem az egyetemre, ott tudtam meg, mi történt előző éjszaka Tőkés templománál (csak így hívta mindenki). Suttogva mesélte valaki a folyosón. Nem, ő sem volt ott, de olyannal beszélt, aki igen. Néztünk egymásra döbbenten, lestük, ki beszél még ilyenről. Mintha feszültség érződött volna, de lehet, hogy csak beleképzeltük. Találgattuk, vajon elviszik-e Tőkést napközben. És mi lesz, ha nem? Mit hoz az újabb este?
©
December 16. este-éjszaka. Nem volt hideg, de nyilván korán sötétedett. Temesvári cimbora volt a kollégiumban, együtt indultunk el. Amikor a diáknegyed széléhez értünk, hirtelen rohamrendőrök rohantak el mellettünk. Pajzsok, gumibotok voltak náluk. Azon az utcán nem is lehetett átmenni. Kerültünk, máshol sikerült kimenni a ''Komplexből''. Az ismerős nem lakott messze Tőkés templomától. Ő hazament, én tovább. Féltem? Igen. De kíváncsi voltam. Látni akartam, mi történik ott. Senkinek sem meséltem, hova tartok. A templomnál már sokan voltak. Több százan. És még jöttek. Fogalmam sem volt, mi lesz ebből, de maradtam. Aznap éjszaka a Securitate emberei betörtek a lelkészlakba, illetve a templomba, ahova Tőkés, várandós neje és több közeli barátja bemenekült. A lelkészt és feleségét elszállították a városból, a többieket bevitték. Mint egyikük később mesélte, napokon át vallatták, verték őket. (képünkön a Jenő herceg tér, szemben a Városháza utca, jobbra a régi városháza épülete).
©
December 16. éjszaka. A templom előtt állók idővel elindultak a város központja felé, kisebb csoportok alakultak ki. A menettel tartottam, de amint rokonaim háza előtt mentünk el, felcsöngettem, felmentem néhány percre. Annyit kértem, ha bármikor kellene, legyenek az alibim: náluk töltöttem az éjszakát. Bólintottak, nem tartottak vissza. Mentem. A különböző csoportok kezdtek összeérni. A megyei pártbizottság épülete előtt már rendes nagy tömeg volt. Még keveredtek a nyomorúság, a jegyrendszer, az élelemhiány, az áramszünetek miatti tiltakozó hangok a Ceausescu-, illetve rendszerellenesekkel.
©
December 16-17. késő éjszaka/hajnal. Lassan oszladozni kezdett a tömeg, de még haza kellett jutni valahogy. A városban rendőrök vadásztak a tüntetésről haza tartókra, kiváltképpen az egyetemistákra. Tudták, mit kell tenniük: a diáknegyedbe csak úgy lehetett eljutni, ha az ember átmegy valamelyik Bega-hídon. A rendőrök pedig hidak lábánál rejtőzködtek, és egyesével szedték össze a központ felől érkezőket. Annak volt szerencséje, aki ezt esetleg messziről észrevette – nyilván csak úgy, hogy valakit éppen elkaptak. Akkor még talán be lehetett fordulni egy utcába, el lehetett rejtőzni a város megannyi parkjának egyikében hajnalig. Szerencsém volt. Egy barátomnak, mint utóbb kiderült, nem.
©
December 17., délelőtt. Vasárnap volt. Déltájt kimentem Temesvár ikonikus terére, az ortodox templom és az Operaház előtt szokatlanul sokan voltak. Nem tüntettek, nem kiabáltak, még csak nem is gyülekeztek. Egyszerűen sétáltak, nézelődtek. A többség alighanem nyomokat keresett, bármit, ami az éjszakából ott maradt. Nem volt semmi. Csak valami feszültség a levegőben.
©
December 17., délután. Felmentem a rokonaimhoz. Volt telefonjuk, a szüleimet akartam megnyugtatni. Ha tudnak valamit. Nem tudtak semmiről. Bő egy órát tartott, míg sikerült felhívni a szintén megyeszékhely Szatmárnémetit. Vagy foglalt volt minden vonal, vagy korlátozták a hívásokat. Végül apám felvette: hangjában meglepettség, nem számított hívásra, a tervek szerint napokon belül érkeztem volna haza szünetre. ''De jó, hogy hívsz, minden rendben?'' – kérdezte, és én csak annyit mondtam: ''persze''. Nagybátyám kissé túltolta: kikapta a kezemből a telefont, és konspirálni kezdett: ''Ne kérdezz semmit. A gyerek itt van nálam. Ne kérdezz semmit, de tudd, nem engedjük ki az utcára''. Hát, ha ez a nyugtatás kellett. Apám letette a telefont, és lépett a rádióhoz: kapcsolta Szabad Európát, hátha kiderül, mi történik Temesváron. Én meg persze leléptem, és pontosan tudtam: az országban lényegében semmit nem tudnak arról, ami az éjszaka történt.
©
December 17., késő délután. A városban ismét tüntettek. Már nem ételt és könnyebb életet követeltek, a célpont már Ceausescu volt. A tömeg képeket tépett össze, ''Le a diktátorral'' - skandálták. Elképesztő látvány volt. Fáztam, visszaindultam a kollégiumba melegebb ruháért. De nem azonnal vissza. A szobatársak közül valaki felvetette, talán nem jó, ha a társaságunk lány tagjai egyedül vannak. Átmentünk értük. Amíg ez megtörtént, megtörtént az, ami addig még nem.
©
December 17., este. A kollégiumunk közelében voltunk, amikor félreérthetetlen hangokat hallottunk: a városban valahol, nem is messze tőlünk lövéseket adtak le. Mindannyian voltunk katonák, ismertük a hangot. Nem egy-két figyelmeztető lövés volt, hanem sorozatok: a hadsereg vagy a rendőrség rálőtt a tüntetőkre.
©
December 17. éjszaka. Valószínűleg sosem feledem annak az éjszakának a tipródását. (25 év legalábbis kevés volt hozzá. ) Ott ülsz egy kollégium folyosóján 21 évesen. Szívod a cigarettákat egymás után, és nem tudod eldönteni, kimenj-e az utcára. Mennél, mert hajt a korod, a véred, a lelkesedésed mindenért, ami politika, közélet. Meg a düh azokkal szemben, akik megkötnek, elveszik a szabadságodat, akiktől félsz, mert övék a hatalom, és gátlástalanul élnek vele. Csakhogy 21 éves vagy, szüleid egyetlen gyereke. Tudod, hogy meghalhatsz. Az előző éjszaka elkapott barátodról továbbra sincs semmi hír. Félsz, igen, félsz. És mérlegelsz. És ha mérlegelsz, végül rendszerint maradsz. Maradtam. Ezzel pedig a düh már önmagad ellen is fordul: ''nem hallod, hogy talán emberek halnak meg odakint?'', ''De. Tehát maradok''.
©
December 17. éjszaka. Sokan haltak meg aznap éjszaka – egyes források több mint kétszáz emberről beszélnek, de ez minden bizonnyal túlzás. Minden esetre sokan voltak - holtak és sebesültek is. Sőt, későbbi nyomozások azt bizonyították, a rendőrség és a Securitate emberei bejárták a város kórházait, a lőtt sebekkel kezelt betegeket összeszedték, és idővel végeztek velük. Mint kiderült, ez volt a Rózsa hadművelet: a holttesteket Bukarestbe vitték, ott hamvasztották el, és állítólag szétszórták. (képünk december 16-án készült, rajta a sugárút és a Tudor Vladimirescu út kereszteződése)
©
December 18., délelőtt. Bementünk reggel az egyetemre, de az óráink elmaradtak. Mondták, inkább térjünk vissza a kollégiumba, majd szólnak, mi lesz. A város főterén át mentünk ismét, de ez már más volt, mint vasárnap reggel. Ekkorra Temesvárnak halottai voltak, és ezt már nem titkolta viselkedésével a hatalom sem. Az Opera előtti téren és az utcákon rendőrök és katonák voltak, az emberek között – mint utóbb kiderült – a Securitate civil ruhás ügynökei járkáltak. Megtiltották a csoportosulásokat. Kerestük, van-e vérnyom vagy bármi más. De mindent felmostak. (Calea Alexandru Ioan Cuza, Btr-50PU)
©
December 18., dél. Időközben Nicolae Ceausescu elrepült az országból Iránba. Mindenki azt találgatta, visszatér-e. Előző este a Román Kommunista Párt legfelső szintjén hivatalosan is eldöntötték: bevetik a hadsereget a temesváriak megállítására. 18-án Ceausescu még a hadsereg, a belügy és a Securitate vezetőivel egyeztetett. Repülőgépét a szokásoktól eltérően román Míg-ek kísérték a légtér végéig. (A Szabadság tér - Piata Libertatii -, szemben a Victor Vlad Delamarina utca).
©
December 18., délután. A temesvári egyetemek döntöttek: hazaküldik a diákokat. Megjött a kollégiumokba az utasítás: mindenki pakoljon össze, a szekrényeket zárják le, másnap délig hagyják el az épületeket. A gondnok állította: szóltak neki, hogy másnap munkásőrök költözhetnek be a szobákba. Olyanok, akiket Románia más részéről hoznak bevetni a tüntetők ellen.
©
December 18., este. Lázas pakolás zajlott, közben percenként álltunk meg hallgatózni. Ismét lőttek. A kollégiumok között ismeretlen kerékpárosok cikáztak, tüntetni hívtak mindenkit. Az egész úgy tűnt, mintha szervezett lenne. Nem autóval, nem gyalog voltak, hanem úgy, ahogy a legkönnyebben eltűnhettek. És nem diákok voltak. Mintha valakik készültek volna, és most életbe léptettek volna egy mozgósítási tervet. Közben terjedtek a történetek. Egyesek állítólag láttak páncélozott rendőrségi járművet, amely megállt a kollégiumok közötti utca elején és fenyegetően odafordította gépfegyverét. Volt, akik szerint lőtt is egyet (az utcára vagy a levegőbe, ebben megoszlottak a vélemények). Közben mind több ismerősről derült ki, hogy eltűnt, nem látták napok óta. Egyikük ráadásul Tőkéssel együtt volt a templomban, amikor a lelkészt elvitték. Él-e még? – kérdeztük. (Ma már tudom, szerencsére él.) A városban gyertyák gyúltak a tereken a halottak emlékére. Ismét tüntettek, a karhatalom ismét lőtt. Sokat. A kórházakban rendőrök és ''szekusok'' keresték a sérülteket, az utcákon az ott lévőkre vadásztak. (Az Opera és az ortodox katedrális közötti tér. Ma Piata Victoriei - a Győzelem tere)
©
December 19., délelőtt. Indulnunk kellett az állomásra. A tömegközlekedés lényegében használhatatlan volt, gyalogoltunk, közben már láttuk a golyónyomokat a falakon. Nagyon sokan voltak az utcákon. Mintha már senki sem dolgozott volna. És valóban. Mind több gyárban állt le a munka. Az állomás környékén láttunk villamosokat, tömve voltak emberekkel, a visszapillantókon itt-ott megjelentek a román zászlók, amelyek közepéről kivágták a címert. A vonatra alig lehetett felszállni. Aztán csak álltunk, vártunk, míg hatalmas késéssel elindult. Tombolt bennem a düh és egyfajta szégyen: mennem kell és megyek. De mi mást tehetnék? Abban a pillanatban, amikor a vonat megmoccant, hosszú gépfegyver-sorozat hangja csapott fel. Nem ránk lőttek, hanem ismét tiltakozókra, munkásokra, akik gyárakból indultak el a főtér felé. Még nem sötétedett be, eddig ezt nem csinálták. Temesvár urai így köszöntek el tőlünk. ''Mi lesz itt?'' – néztem vissza az ablakból. (Az Operaház bejára).
©
December 19. késő este. A vonatközlekedés kiszámíthatatlan volt. Temesvár környékén pláne. Kiderült, már érkeztek munkásokat szállító vonatok. Nekik azt mondták, a magyarok támadták meg Temesvárt, ellenük kell harcolni. Aztán megtudták, hogy ebből semmi sem igaz. Egyesek hazatértek valahogy, sokan csatlakoztak a tüntetőkhöz. A mi kollégiumi szobánkban végül senki sem járt. A vonatom tehát jókora késéssel érkezett Szatmárnémetibe. Az állomás tömve volt, tele rendőrökkel. Legnagyobb megdöbbenésemre apámat láttam a várakozók között. Nem tudta, hogy jövök, de remélte. Előző este is kint volt, úgy tervezte, minden nap jön, míg meg nem érkezem. Amint leszálltunk a vonatról, rendőr állított meg mindenkit: igazoljuk, miért jöttünk, miért voltunk Temesváron. A diákigazolvány láttán, csak intettek, mehettünk.
©
December 19. éjszaka. Nicolae Ceausescu, illetve távollétében a felesége a lehető legnagyobb hibát követte el, amikor a diákokat hazaengedte. Ettől a pillanattól fogva ugyanis többé már nem volt titok, mi történik Temesváron. Innen kezdve mindenki tudta, hogy tízezrek tüntetnek, hogy a karhatalom lő, embereket gyilkol, sérülteket tüntet el. Kiderült, hogy a rendszer teljhatalmú urai félnek.
©
December 20. délelőtt. Szatmárnémetiben semmi, de semmi jele nem volt annak, hogy bárki tiltakozásra készülne. Egy papírzacskó nem durrant el, nem hogy fegyver. Összefutottam szintén Temesvárról hazatértekkel, aztán csak ültünk egy kocsmában magunkba zuhanva. A szüleinken kívül jóformán senki sem hitte el, amit meséltünk. ''Áh, nem lehet az annyira durva'' – mondták olyanok, akik hirtelen kényes helyzetbe kerültek, amikor véletlenül kibökték az udvariaskodó ''Na, mi újság?'' kérdést, mi meg erre meséltünk. Volt olyan, aki nyíltan meg is mondta, ő nem is akar hallani erről. ''Jobb ez így'' – mondta, majd köszönt és elment. (Pár nap múlva, Ceausescuék összeomlása után láttam, amint iratokat dobált ki a Securitate épületéből, majd Győzelem felkiáltással üdvözölt.)
©
December 20. délután. Temesváron azonban minden ott folytatódott, ahol előző nap abbamaradt. Igaz, megállás már nem is lehetett. Mind többen léptek sztrájkba, mint nagyobb tömeg gyűlt össze az utcákon. A hadsereg pedig már nem lőtt, a csapatok egy részét kivonták a városból, állítólag körbevették ezt. Rettenetesen nehezen sikerült elérnem telefonon egy barátomat. Azt mesélte a hangulat csodálatos, de félnek, mert mind többen beszélnek arról, hogy Ceausescu estére hazatér Iránból, és elrendeli a város bombázását.
©
December 20. este. Temesvárnak már nem volt titka, és már nem volt egyedül. Mind több városban moccant meg a tömeg, amikor megtudta, mi történik ott. Aradon például sorra jelentek meg a falakon a kommunizmus-ellenes jelszavak, valakik röpcédulákat szórtak szét. A város központjában emberek gyülekeztek. Nem állt össze tüntetés, nem volt kiabálás, mégis csöndes tiltakozás és kiállás volt ez. Mindeközben a hazatérő Ceausescu este hétkor televíziós beszédet tartott, amelyben kijelentette: az országot imperialisták, soviniszták, huligánok, külföldi titkosszolgálatok támadták meg, de a hadsereg tudja, mi a kötelessége. (Circumvalatiunii utca, az ELTIM kazángyárnál)
©
December 20. éjszaka. Temesvár nem áll le a Ceausescu-beszédtől. A városban szükségállapotot vezetnek be, de a hadsereg már nem lép közbe. A rendőrség és Securitate emberei ott vannak, de talán túl nagy már a tömeg. Az Opera előtti téren többen lehetnek, mint százezren. Tucatnyi embernek pedig sikerül bejutni az épületbe, ahova elő volt készítve a kihangosítás ahhoz, hogy a városba korábban titokban megérkezett miniszterelnök szózatot intézzen a néphez. Az Operaház teraszáról azonban most a tüntetők beszélnek, és kikiáltják: Temesvár Románia első szabad városa! Két nappal később Nicolae Ceausescu rendszere megbukik, a vezér menekül, de elfogják, és december 25-én feleségével együtt kivégzik. (A Román Nemzeti Színház és Operaház előtti tér. Ma Győzelem tere.)
©

Kövessenek minket a Facebookon is!