Nincs osztrák eset, nincs amstetteni eset, csak egyedi eset van - sietett leszögezni az osztrák kancellár, Alfred Gusenbauer azt követően, hogy rövid időn belül másodszor rázta meg a világot szokatlanul beteges ausztriai bűnügy. Még két év sem telt el azóta, hogy nyolcéves pincefogságból menekült el a 18 esztendős Natascha Kampusch, amikor kiderült, hogy egy alsó-ausztriai férfi, Josef Fritzl 24 éven át tartotta fogva háza pincéjében a saját lányát, aki odalenn hét gyermeket is szült az apjától. A kancellár egyébként elsősorban a nem először sérülő osztrák imázsnak kelt védelmére, mivel a Fritzl-ügy kapcsán a nemzetközi sajtó meghökkentően egyöntetűen, némi tendenciózusságot sem nélkülözve foglalt állást.

A bizalom helyreállítását sürgető amstetteniek. Nincs osztrák eset? © MTI/EPA

Még a komoly lapok is sommásan általánosítva kommentálták az eseteket. Az olasz La Stampa modernizáció előtti társadalomnak nevezte Ausztriát, ahol például a civil kurázsi mindmáig ismeretlen, és "a tökéletesség látszata mögött neurózis, őrület rejtőzik". "Ausztria egész történetén végighúzódik az irtóztató titkok elhallgatásának vagy elfojtásának igyekezete" - summázott a brit Telegraph is. A szintén néplélek-búvárkodó Guardian szerint pedig "vidéken még mindig a konzervativizmus, a tekintélyelvűség és mindenekfelett a túlfűtött előítéletesség az uralkodó".

"Az osztrák politikusok szeretnék leválasztani hazájukat a Fritzl-ügyről, de ez az igyekezetük az irodalomtörténészek szerint aligha lesz sikeres." Ekképpen foglalta össze a The Times Literary Supplementben a német nyelvű irodalom legismertebb brit szakértője, Ritchie Robertson az amstetteni történet ausztriai irodalmi előzményeit. Ebben azt próbálta bizonyítani, hogy "Fritzl már az előtt létezett az irodalomban, hogy valójában megszületett volna". Archetípusként Adalbert Stifter Turmalin című, 1852-es történetét említi. Abban egy hajdan dúsgazdag, de időközben elszegényedett férfiúról csak halála után derül ki, hogy hosszú évekig a pincében rejtegette a lányát. Hasonló elemeket vélt felfedezni Robertson Az élők sírja című, 1917-es Franz Nabl-regényben. Ott a gyermekek apjuk halálát igyekeznek eltitkolni a világ előtt, és az ez ellen lázadni merő öcsöt a legidősebb fivér pincefogsággal bünteti. "Természetesen nem csak Ausztriában fordulhat elő, hogy az embert pincébe zárják" - engedi meg a brit irodalomtörténész, utalva a Kampusch-ügy idején már emlegetett, egy előkelő fiatal lány pincébe zárásáról és halálával végződő kisajátításáról szóló John Fowles-regényre, a The Collectorra (a magyar kiadásban: Lepkegyűjtő). Ennek ellenére szerinte "az osztrák könyvekben közös elem a patriarchális tekintélyuralom".

Felsorolását az angol kritikus a 2004-es irodalmi Nobel-díjas, Elfriede Jelinek 1989-ben megjelent Lust (Kéj) című regényével zárja, amely a hatalom és a szexuális dominancia nászát ábrázolja egy gyárigazgató és felesége történetén keresztül. A pornográfnak is minősített írás meglehetősen visszataszítóan mutatja be a pár szexuális életét, amelyben a feleséget ura egyszerű élvezeti tárggyá silányítja. A végtelenített mondatfüzéreiről híres Jelinek egyébként maga is megszólalt az aktuális ügy kapcsán. Az interneten olvasható Im Verlassenen (Elhagyatva) című írásában darabjaira szedi az amstetteni rémtörténetet, kigúnyolva a kormányfő szépítő-takargató igyekezetét, amellyel az elővárosi pince ügye helyett inkább az SOS-gyermekfalvak Ausztriában született ötletére akarta irányítani a figyelmet. "Az amstetteni pincetömlöc valóban nem gyermekfalu, (...) hogy az anyának a saját apjától van hét gyermeke, annak a családban kell maradnia. Az első számú parancsolat: semmit sem szabad észrevenned. (...) Jó hírünket nem csorbíthatjuk semmiképpen. (...) Mindennek köztünk kell maradnia, (...) nehogy a külföld rólunk beszéljen. (...) A külföld csak az operabálról, az újévi koncertről hallja meg szavunkat. Halljon meg mindent, csak a kiáltásainkat ne, (...) hiszen a kiáltásokat nem hallják meg a szomszédok sem, nem jut fel a hang a pincéből a házba."

Jelinek ironikus sorai az alapkérdést kerülgetik, nevezetesen hogy létezik-e "osztrák lélek", valamiféle nemzeti lelkialkat, amelyre a különleges rémtettek visszavezethetők. Erre próbált választ adni már 1984-ben Erwin Ringel pszichológus Az osztrák lélek című, többször kiadott, mostanság újfent sűrűn idézett könyvében. A meglehetősen lehangoló következtetésekre jutó lélekbúvár szerint Ausztria a neurózis melegágya, ahol annyi a lelki sérült, hogy Sigmund Freudnak nem lehetett nehéz ott kidolgozni a tanait. A boldogtalanság - így Ringel - a gyermekkorban kezdődik, mivel az utódok testileg-lelkileg ki vannak szolgáltatva a szülői kénynek. A pszichológus ennek a "gyermeki jobbágyságnak" tulajdonítja, hogy 1983-ban 75 ezer gyermek szexuális zaklatása került napvilágra. Az Olaszországban az utcán felszabadultan játszani látott gyerekekkel ellentétben hazájában az engedelmességen, az udvariasságon és a takarékosságon edzett ifjak neurotikussá válnak: nem mernek ellenkezni a szüleikkel, sőt még az ebből fakadó elkeseredést sem mutathatják ki, így azt - freudiánusan szólva - elfojtják.

Ringel szerint az elfojtási mechanizmus felnőttkorra tökéletesedik, a mélybe száműzött rossz élmények helyére a felszínen az udvariasság és az elhallgatás kerül. Szerinte emiatt nem nézett szembe Ausztria lakossága évtizedekig saját 1938-1945 közötti múltjával sem. A pszichológus szerint az elfojtások következménye, hogy országában szinte üldözik az említett lelki folyamatot leleplezőket, az eredeti gondolkodókat - ezért nem népszerű Ausztriában mindmáig Freud sem. Egy holland zeneszerzőt idéz, Bernard van Beurdent, aki az 1970-es évek végén konstatálta, hogy "az osztrákok kétszobás lakásban laknak. Az egyik szoba világos és tiszta, ebben fogadják a vendégeket. A másik besötétített, tele van lakattal, bejárhatatlan." Ringel kiegészítése szerint ebben a második szobában az irigységen és a gyűlöleten túl bizonytalanság és félelem lakozik. Az elismert öngyilkosság-kutató Ringel - akit e művéért rengeteget támadtak és a saját fészkébe piszkítónak bélyegeztek - végkövetkeztetése, hogy e lelki folyamatokból állandó bűntudat fakad, amelyet akár mások, akár önmaga ellen fordíthat az ember.

Némiképp a ringeli látleletet hagyta helyben az aktuális vitában megnyilatkozó August Ruhs pszichoanalitikus, a bécsi Sigmund Freud Társaság igazgatósági tagja is, mondván: "Ausztria az az ország, ahol az erőszak nem annyira más ellen, mint inkább befelé irányul. (...) Ez egy depresszív ország, ott az agresszió a pincében." Ostobaságnak minősítette ugyanakkor a fentebb vázolt nemzeti karakterológiát a HVG kérdésére Oliver Rathkolb osztrák történész. Ő a megdöbbentő bűntények gyökerét inkább az 1970-es évekig jogszabályokban is megtestesülő patriarchális családi rendszerben, valamint a tekintélyelvű katolikus egyház befolyásában látja. Annyit azért elismer, hogy a nácizmus évei után "alázatos évtizedek" következtek, amelyek közben azonban elmaradt az amerikaiak által Németországban szorgalmazott "kulturális átképzés" és az intellektuális megújulás, jórészt az 1968-as szelek is elkerülték Ausztriát.

A közvélemény-kutatások mindezt nem támasztják alá, csupán olyan nemzeti sajátosságokra mutatnak rá, hogy az osztrákok megbízhatóak és konzervatívak, nem különösebben toleránsak, visszafogottak, és nem szeretik a spontaneitást - így a Fessel-GfK 4 ezer főt érintő, 2004-es felmérése. A Die Presse című napilap által frissen megrendelt önképkutatásból pedig az derül ki, hogy az említetteken túl Ausztriában követendő értékként tartják számon a takarékosságot, a hazaszeretetet, a családot, a rendet és a biztonságot, a külföldiek féken tartását, a jó modort és az időseknek való engedelmességet.

FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS