Interjú Lénárt Ágotával, a magyar olimpiai csapat pszichológusával

Mi az oka a kevés aranynak?

Lénárt Ágota a T-Mobile olimpiai hírszolgálatnak elmondta: a magyar sportolók pekingi kudarcának nem az az egyetlen magyarázata, hogy "anyámasszony katonájaként" mentek a csatába. Az a tapasztalata és a versenyzők megnyilatkozásai is arra utalnak, hogy Magyarországon szinte minden korszerűtlen: a létesítmények, az edzésmódszerek és az egészségügyi ellátás is, és ehhez jött még a balszerencsék sorozata. Tény, hogy a magyar versenyzőket nyomasztotta a kínai túlerő és néhányan úgy érezték, ha hazai ellenfelet kapnak, csak veszíthetnek. A sportpszichológus úgy véli, több magyar olimpikon elszámolta magát: "Kevesebb nagy ellenfélre számítottak és nagyon meglepődtek, amikor olyanok kerültek eléjük, akik eddig mögöttük sorakoztak." Arra is felhívta a figyelmet, hogy a sportpszichológusok alkalmazása terén a franciák és a spanyolok is előrébb tartanak, az Egyesült Államokban pedig kifejezetten nagy hangsúlyt fektetnek a mentális tréningre.

hvg.hu: Fáradt?

Lénárt Ágnes: Három hete dolgozom reggeltől estig. Versenynapokon hatkor keltem és éjjel fél kettőnél előbb ággyal nem találkoztam. De ez egy jóleső fáradtság, mert nagyon sok emberen tudtam segíteni. Az, hogy az eredmények mennyire jöttek ki a végén, az elsősorban sportszakmai kérdés, s nem csak az én munkámon múlott.

hvg.hu: Mesélik a sportolók, hogy ön zseniális pszichológus, de azért mégis, egy a százhetven ellen?

L.Á.: Nem mindenki keresett meg természetesen. Még nem is tudom pontosan, hogy hányan, összesítenem kell a statisztikákat, amit minden nap leadok Tállay Andrásnak az egészségügyi csoport vezetőjének. Menet közben is sokan kértek segítséget, mert itt sok síkon és szinten működött az ellátás. Volt olyan, akivel öt-tíz percet kellett beszélgetnem, de volt olyan is, akivel másfél órára is le kellett ülnöm, akár napjában többször. Akikkel én beszélgettem, azok azt gondolom, rendben voltak lelkileg.

Egy-két pszichológus, akkor sem elég.

L.Á.: Ebben egyetértünk. Százhetven emberhez minimum négy pszichológus kellene. Egyes országokban a sportpszichológiai és az egyéb stábellátás az úgy működik, hogy mindegyik keretnek saját stábja van, orvos, gyúró, dietetikus, módszertanos, pszichológus.

hvg.hu: Módszertanos?

L.Á.: Egy átkötő kapocs az edző és a sportszakma között. Volt rá törekvés Magyarországon is, de valahol elakadt, így a csapatmunkában bízhatunk. Nálunk sajnos sok olyan edző van, aki nem teszi meg ezt a kötelező lépést a fejlődés érdekében. Pedig sok országban előttünk járnak már ezen a területen.

hvg.hu: Lehet, hogy sokba kerülnek a módszertanosok és pszichológusok és nincs rá pénz.

L.Á.: Ne vicceljen! A keretellátás a minisztérium által adott pénzből zajlik, van úgy, hogy a kerteket megpróbálják kiegészíteni, de egyénileg a 21 év alatt én külön egy fillért sem kértem senkitől. Nem vagyok megfizethetetlen, az viszont előfordul, hogy sok a torlódás, nem tudok azonnal fogadni valakit, de hónapokig nem kell várnia senkinek.

hvg.hu: Ön személyesen tett valamit azért, hogy többen jöjjenek a magyar csapattal?

L.Á.: Persze. A testnevelési egyetemen vezetem a pszichológiai tanszéket, ahol a tavaly elindítottam a sportpszichológiai szakképzést. Nem volt egyszerű elindítani, biztos valamilyen érdekeket sérthettem, mert 10 évig küzdöttem érte, de ez már lényegtelen. Nevelem az utánpótlást, ez a fontos. Huszonöt pszichológus lesz két év múlva a sportban is bevethető, de akad olyan is, akinek már most olimpikon betege van.

hvg.hu: Néhány szakvezető azt mondta, hogy Kolonics és Gerevich halála lelkileg megviselte a magyar csapatot, a kajakozók meg azt mondják Koló húzta be őket a célba.

L.Á.: Én úgy látom, hogy a sportolók 70-80 százaléka, megsiratta, meggyászolta őket és lerendezte magában a dolgot, utána meg küzdött tovább. De hogy bárki is erre fogja az eredménytelenséget, olyanról nem tudok és nem is hiszem, hogy köze lenne hozzá. Leszámítva persze azokat, akik közvetlenül érintettek voltak a tragédiában. A vívókkal kiemelten kellett foglalkozni, hiszen Gerevich György apjuk helyett apjuk volt. Viszont, amint láttuk Kozmann Györgyék még így is csodálatos eredményt tudtak produkálni.

hvg.hu: Ön mit szól az „ilyenek vagyunk, mi magyarok, az utolsó pillanatban mindig elbukunk” kezdetű mondáshoz?

L.Á.: Azt, hogy ettől falnak megyek, felháborító. Addig sulykolták a fejünkbe, hogy elhittük. Ez a Rosenthal-hatás, ha sokszor elmondanak valamit, akkor az ember azt egy idő után el is hiszi. Pszichológiai szempontból pont azt kéne erősíteni, aki ilyen helyzetbe került és kimászott belőle. Kozmannékat, aki kitartással, erőfeszítéssel hatalmasat léptek előre. Vagy itt vannak a kézilabdázók, mert ne feledjük el, hogy az indulásnál annak is örült volna mindenki, ha a nyolcba bekerülnek, ehelyett negyedikek lettek. Ők itt kértek segítséget, tehát még a helyszínen is lehet csodákat tenni.

hvg.hu: Lesz teendő otthon.

L.Á.: Bőven. Változásra van szükség. Magyarországnak el kell döntenie, hogy melyik táborba akar tartozni. Az éremgyűjtők táborába és ennek megfelelően profi sportot épít fel, vagy a kis országok olimpiai mozgalmába, ahol örülnek, ha öt-hat sportoló kijut az olimpiára és boldogok, ha egyikük érmet szerez, de nem invesztálnak bele sokat. Már régen látszanak a repedések, ez az összeomlás Sydneyben és Athénban is bekövetkezhetett volna, de akkor erőn felül teljesített a magyar csapat.

Kolozsi Ildikó/Peking