Új sakkvilágbajnokot avattak a minap a japán származású amerikai nagymester, a 21 éves Hikaru Nakamura személyében. Igaz, a 2735 Élő-pontjával a világranglista 16. helyén álló Nakamura nem a klasszikus sakkban lett első, hanem az egyre népszerűbb úgynevezett Fischer-sakkban. A tavaly januárban elhunyt amerikai sakkfenomén, Bobby Fischer még 1996-ban, Buenos Airesben mutatta be random chessét, más néven a chess960-at. Ennek lényege, hogy a tiszteket – egy számítógép sorsolása alapján – véletlenszerűen állítják fel az alapsoron, természetesen szimmetrikusan a sötét és a világos bábukat. Fischer találmánya amúgy nem volt vadonatúj, ugyanerre az alapötletre építette sakkvariánsát a 19. század közepén a holland Maarten Van't Kruijs is, ám javaslata feledésbe merült. Kruijs nevét így csak szokatlan szélső gyalogos, a3-as megnyitása őrzi az utókor számára. A Fischer-sakkban egyébként a klasszikus játékhoz képest – a bábok felállításából adódóan – csak a sáncolás szabályai változnak.

A különcségeiről, botrányairól is elhíresült egykori amerikai sakkvilágbajnok állítólag azért találta ki az új játékot, mert a hagyományos sakkban zavarta, hogy – a számítógépeknek köszönhetően – a játszmák első tíz-húsz lépéséig már teljesen kivesézték valamennyi gyakran játszott megnyitást, és ez megölte a kreativitást: a játékosok egy-két perc alatt meghúzzák a legjobb lépéseket, szinte oda sem figyelve, mit lép az ellenfél. A Fischer-féle verzióban azonban a megnyitáselmélet alaposabb ismerete nem jelent előnyt, inkább a valódi játékerő számít. Már csak azért is, mert számítógéppel még nem térképezték fel a 960 alapállásból következő megnyitási lehetőségeket, a tisztek helyét pedig csak öt perccel a játszmák megkezdése előtt sorsolják ki, így szinte lehetetlen felkészülni rájuk.

HVG

A Fischer-féle sakk központja közel egy évtizede a németországi Mainz, ahol a random sakkból 20-20 perces rapid világbajnokságokat is rendeznek, bár ezek nem igazi vébék, hiszen a klasszikus sakkban erős és a randomban is jártas nagymestereket hívják meg rájuk. Kevesen tudják, hogy az első világbajnokságon, 2001-ben – az angol Michael Adams 4,5:3,5 arányú legyőzésével – Lékó Péter diadalmaskodott, aki akkor ugyanúgy 21 esztendős volt, mint a 2009-es bajnok Nakamura.

Bár Európában és Amerikában is kedvelt a Fischer-sakk – igaz, Ázsiában nem tudott teret nyerni –, „a játéknak még nincs sehol önálló szövetsége, és egyelőre a versenyeket is ad hoc szervezik” – informálja a HVG-t Kállai Gábor nagymester. Nem csoda, hiszen „bár kétségkívül ez a játék a legnépszerűbb a klasszikus sakk mellett, utóbbi rangját nem veszélyezteti. A történetét a 6. századig visszavezető sakkjátéknak ugyanis rendkívül erősek a kulturális gyökerei, ezt a patinát lehetetlen ripsz-ropsz megszerezni.”

Miközben sokan csak szórakozásnak tartják a Fischer-féle verziót, az egyéb sakkvariánsokat is szívesen kipróbáló örmény Levon Aronjan nagymester szerint – akit a random vébé idei döntőjében Nakamura 3,5:0,5-re páholt el – a randomváltozat „egészséges hatással van a sakkra. Ha sikerül elmélyedni benne, és nem csak arra törekszünk, hogy úgy tologassuk a bábokat, hogy az ismert hadállásokhoz jussunk, a játék fejleszti sakklátásunkat”. Nem árt persze tudni, hogy a megnyitást felfrissítő játékváltozatban azért a 15. lépés táján – néhány esetet kivéve – így is, úgy is a klasszikus partikhoz hasonló állások jelennek meg a táblán.

Szép számban vannak Fischer mellett más sakknagyságok és sakk-kedvelők is, akik szintén vérfrissítést kívánnak hozni a klasszikus sakkba. Az angol Daniel Pritchard által 1995-ben megjelentetett Sakkváltozatok enciklopédiája például 1450 játékvariánst ismertet, ám a szerző hozzáteszi, hogy tudomása szerint több mint kétezer létezik a világon. Az egymástól sokszor csak nüanszokban eltérő változatok között abban van különbség, hogy milyen a sakktábla – kisebb vagy nagyobb, mint a klasszikus 64 mezős, esetleg hat- vagy háromszögletű mezőket használnak –, alkalmaznak-e benne a hagyományos figuráktól különböző bábokat, netán új szabályokat.

Az egyik legizgalmasabb, a hagyományostól elsősorban lebonyolításában elütő Bughouse-sakkot például egyszerre két táblán, az egy csapatban lévők ellenkező színekkel játsszák. A két parti során a csapattagok átadják egymásnak az ellenfél leütött figuráit, és felrakják azokat bárhova a saját táblájukon, ahol így egyféle tisztből még négy is állhat egyszerre. Menet közben akár kérhetik is: „Adj egy huszárt, mattolok vele!”, vagy: „Vezért ide, bármi áron!” Ha bármelyikük nyer, a csapat is nyer, ezért megéri az egyik félnek egy elhamarkodott ütéssel rosszabb pozíciót vállalnia a másik gyors győzelme érdekében. A Bughouse-ból nemzetközi versenyeket is rendeznek, és a legjobb sakkozók is játsszák: Aronjan, az angol Jon Speelman, az orosz Szergej Karjakin vagy az amerikai Yasser Seirawan. Az USA-ban élő Polgár Zsuzsa amerikai nagymester viszont nem tartja sokra a „bughauzozást”, mert „az akadályozza a klasszikus sakkban való elmélyülést”.

A játék új bábokkal való színesítésének is nagy hagyományai vannak – már a sakk születésekor is számos, a maitól eltérő, elsősorban állatokat szimbolizáló figurákat szerepeltettek, és később a sakkozás 1921–1927 közötti harmadik világbajnokát, a kubai José Raúl Capablancát is foglalkoztatta ez a lehetőség. Az ő variánsát 10x8-as táblán kell játszani, és szerepel benne egy, a bástyát és a huszárt egyesítő „kancellár”, valamint a futó és huszár lépéseit egyaránt tudó „érsek”. A német Werner Schöndorf 1978-ban kitalált Janus-sakkjában pedig a futó és a huszár lépéseit egyesítő „Janus” lép színre. Az új bábokkal kapcsolatos legenda, hogy a játéktól már visszavonult Garri Kaszparov – bár új variánst nem talált ki – állítólag azt tervezte, hogy a királyt „Garri”-nak nevezteti el.

Az említettektől teljesen eltérő stratégiát követel a játékosoktól a hexasakk, amelyet a lengyel származású Wladislaw Glinski 91 hatszögletű mezőből álló, hatszögletű táblára álmodott meg. Itt nincs például sáncolás, mert a király eleve erősen védett helyen áll. Ehhez csak extravaganciájában hasonló a hatágú csillag formájú, 37 mezős táblán játszható sakkszerű játék, a csillagsakk, amely Polgár László találmánya. Ő 1997-ben kiadott, Reformsakk című könyvében a táblaméret változtatásával – 8x6, 5x8, 9x6, 6x8 – is számos, kreativitást fejlesztő játékot kínál. Afféle kifordított variáns a 14. században Marokkóban már játszott francia sakk, amelyben kötelező az ütés, és az győz, akinek előbb fogynak el a figurái, de érdekes az 1800-as évektől Indiában kedvelt maharadzsa és a szipolyok is. Utóbbiban sötét 16 bábos teljes haderejével szemben világosnak csak egy bábja van, a király, amely viszont az összes figura tudását egyesíti. A legújabb sakkvariánst, a Kissing the Queen, Csók a királynőnek nevű játékot idén áprilisban mutatta be Vaszilij Ivancsuk ukrán nagymester. Ebben a bonyolult új változatban minden a királynő, a vezér körül forog (ha megtámadják, el kell lépnie), és nemcsak a királyt, hanem őt is be lehet mattolni.

Az igazi kérdés persze az, születik-e olyan sakkvariáns, amely népszerűségben vetekedhet a klasszikus játékkal. Eddig ehhez a Fischer-sakk jutott a legközelebb. Olyannyira, hogy egyesek, mint például a világranglista 21. helyén álló azeri Sakrijar Mamedzsarov, azt is el tudják képzelni, hogy 15-20 év múlva a chess960 veszi át a hagyományos sakk szerepét.

LINDNER ANDRÁS