„Nem mintha úgy gondolnám, hogy a futballról való gondolkodás eleve nem más, mint afféle üresjárat, képzelőerőnk puszta pazarlása” – írta Hornby könyve bevezetőjében, de hozzátette azt is, ő nem „gondolkodik”, inkább csapong, így próbál rálátást nyerni saját megszállottságára. Mindenesetre a focit arra a rangra emelte, amelyet amúgy is elfoglalt az életében – akár tetszik neki, akár nem.  A futball nem csak befolyásolja, de alakítja is az életünket: a csapatunk stílusa, játéka akkori sorshelyzetünk metaforája; reakcióink az élet dolgaira megegyeznek – legalábbis hasonlítani kezdenek – a csapatunk reakciójára bármilyen kockán forgó pillanattal kapcsolatban.

AP / /Luca Bruno

Az Arsenal nevét direkt nem említettem még, Hornby remekműve ugyanis csak annyiban szól az Arsenalról, amennyiben a fent említett stílusjegyek éppen ebben a klubban testesültek meg a 11 éves korában kamaszkori válsággal küzdő Nick Hornby szemében. Egy másik kultikussá vált angolszász mű, a Harry Potterből vett analógiával: nem a szurkoló választja a klubot, a klub választja ki a szurkolót.

Minden, amiben a Fociláz pszichológiai, fejlődéselméleti, analitikai szempontból a futballhoz közelít, ma is ugyanolyan érvényes (vagy ugyanúgy vitatható, attól függ, kinek mit jelent a futball) – a könyvet azért tartja minden futballbarát könnyen elérhető magasságban a nappalijában, mert bármilyen – szó szerint bármilyen – meccs után lehet bele kapaszkodni. És a meccset itt érthetjük elvont értelemben is.

Sokkal kevésbé egyértelmű, hogy ugyanazt jelenti-e a futball és egy klubhoz kötődés 2012-ben társadalmi, szociológiai értelemben, mint két évzizede. A Fociláz nagy vizsgája, hogy mennyiben van benne ma olvasva a futballnak az a globális befogadása, a csapatokhoz, játékosokhoz való másfajta kötődés, ami ma jellemzi a földteke milliárdos rajongótáborát.

A futball nevű játék a Fociláz megjelenését követő 20 évben többet változtatott a világon, mint előtte 110 év alatt. Máshogy gondolkodunk róla, máshogy nézzük, mást értünk odatartozáson. Hornby könyvében még oldalakon át taglalja, melyik elővárosi identitás milyen csapatokhoz láncol (vagy éppen, mint az esetében, milyen paradox másik csapatnak szurkolni, mint ahova az ember amúgy tartozni szeretne) – a valamibe beleszületés determinációja erősen megnyilvánul az angol csapatokhoz való kötődésben.

De ma, amikor a világ másik felén is Arsenal-szurkoló lehet bárki, aki életében nem járt Londonban és két Thierry Henry-poszter meg egy tévében látott meccs határozza meg az identitását, amikor a fogyasztói kultúra nyomja az ember kezébe a klubzászlót és a csapaton kívül a csapat jelentette márkához kötődünk, érvényesek-e még a 11 éves kissrácok szorongásából kialakult panelek?

Ugyanúgy nézzük-e a már egyáltalán nem „unalmas, unalmas Arsenal” fociját, és közben ugyanolyan lenyűgöző gyötrődéssel szorongunk a műanyag székeken ülve az Emirates-ben, mint a Highbury betonlépcsőin álldogálva anno? Ma, amikor gyakorlatilag már nincs olyan, hogy angol futball, angol stílus, a top kluboknak sokkal „európaibb” ízlést kell kielégíteniük, marad-e valami a klubhoz kötődéssel kapcsolatban a régi büszkeségből, vagy az csak egy anakronisztikus, megmosolyogtató vagy visszatetsző hóbortosságot jelent?

Hornby könyvében ott van a válasz minderre, igen, benne van, milyen lenne a Fociláz ma: azok a társadalmi jelenségek, amikről a futball kapcsán ír, mind a szükséges változások felé mutatnak. Az angol stadionok elavultsága, a futballhuliganizmus elleni fellépések igénye, a rasszizmus abszurditása a futballistákkal kapcsolatban – és persze az is, hogy a mindezek elleni harcnak mi az ára: a középosztály, a tehetősebb rétegek kiváltságosabb helyzete a stadionokban. 1991-ben még sürgetni kellett mindazt, amit aztán a sportág globalizálódása a politikától függetlenül megoldott: eltűntek bizonyos „stílusjegyek” (olyanok is, amiket sajnálhatunk és sok olyan, amikért nem kár), nagyobb lett a szakadék az élklubok és a többi között, ahogyan a társadalomban is nagyobb lett a szakadék a felső- és az alsó középosztály között.

És a legérdekesebb persze magának a játéknak az átalakulása: amikor Hornby ironikusan említi, hogy a 72-es szezonban egy hónapig szinte művészi futballt kezdett játszani a mindig unalmas, bekkelő és szürke Arsenal, még álmában sem gondolta, hogy valaha a klub egyet jelent a szép, franciásan könnyed, olykor céltalanul elegáns és sokáig (ma éppen nem annyira) ellenállhatatlan támadófutballal. Hogy George Grahamnél is lehet forradalmibb hatással edző egy klub futballjára. És hogy lesz meccs, amikor egyetlen angol játékos sem lép pályára az Arsenal kezdőcsapatában. Azt pedig még kevésbé gondolta volna bárki, hogy mire eltelik ez a húsz év, mindez nem tátott szájjal bámult csoda lesz, hanem csak megfelelés az egységesülő európai csúcsfutball alapkövetelményeinek.

AP

Hogyan szurkolna hát ma a „Fociláz 2” szerzője? A válasz alighanem: ugyanúgy. Hornby írt már cikkeket arról, milyen nevetséges a futball-globalizáció merev ellenzése, a „régi szép idők” dogmatikus istenítése, miközben a szurkoló vágya ma is ugyanaz. Henry gólrekordja miért lenne kevésbé értékes, mint bármelyik réges-régi arsenalos matricás album angol arcainak tisztelete? Hisz a gólokat, a győzelmeket továbbra is nekünk és csakis nekünk szállítják, bárki szállítsa, mert a szurkolói odaadás (bánat, öröm egyformán) egyszemélyes. Még mindig.

A Fociláz továbbra is a szurkolók bibliája, és az a háttértudás, ami az azóta történt változásokhoz kötődik, csak értékesebbé teszi, kortörténeti művé avatja. A változások nem a könyvet érintik, legfeljebb a befogadását teszik még nagyobb élménnyé – egy régi kor kulisszái között éljük át a mai szenvedély minden szikráját.