Fáj, de van, ami fájdalmasabb. Egy szakítás például, és ha tehetetlen az ember. A 28. kilométer környékén ezt állapítottam meg. Addigra a térdeim már kellően sajogtak, az Achilles-ínamat is éreztem, és mindkét combom kezdett elnehezülni. Harminc után már nem volt fesztelen a mozgás, előtte voltak pillanatok, hogy szökellő gazellaként könnyeden, máskor Lara Croftként szedtem magam alá a bécsi utat, izomból és könyörtelenül. Ez volt legalábbis belülről a képzet. Még arcomat is úgy rendeztem be, ahogy az akciómacák szokták, szigorú állkapoccsal és még szigorúbb tekintettel, főleg, hogy a siltes sapka alól máshogy néz kifelé az ember. Kúlabban. Mert a silt olyan, meg a napfényt is leárnyékolja. Bár nem sütött a nap április 15-én Bécsben.

A maratoni kísérlet sikerült. Simonyi Balázs lefutotta 2 óra 58 perc alatt, én pedig lefutottam. Először életemben, 4 óra 25 perc alatt. A 35 ezer futóból 4671-ikként értem célba, ezt írja az eredményjelző-táblázat, ami nem tudom, hogy jó-e, de nem is érdekel, ahogy az sem érdekelt, hogy mennyi idő alatt teszem meg a távot. Sokan azt mondták, hősnek fogom magam érezni, vagy szupersztárnak, de ez túlzás. Jól éreztem magam, nagyon sokáig, és amikor már fizikailag nem éreztem jól magam, akkor a vigyorgó hobbifutót felváltotta a fanatikus és mazochista énem. Mindegyik megkapta a magáét.

A legnehezebb az utolsó két kilométer volt, a Ringen, mely a Hotel Imperial, majd a Staatsoper mentén kissé emelkedik az Heldenplatz irányába. Akkor az ólomkatonás fáradtság bosszúsággal keveredett. Pár perces energiámat fölöslegesen emésztő szenvelgés után mégis arra jutottam, hogy hiába átkozom a szervezőket, nem várhatom el, hogy a Vienna City Marathon kedvéért változtassanak az utcák lejtésszögén. Futottam tovább, lesve a következő kilométert feltüntető fehér táblát jobbszélen, mely egyre lassabban közeledett. A 41. után jött a megváltás, mert az utolsó ötszáz métert már százasonként, és egyre duzzadó tömeggel jelezték, aki itt leáll, annak valami nagy baja van. Simonyi mesélte, hogy előtte az egyik férfi összeesett, köré gyűltek a mentősök, ő meg csak mutogatott, hogy menne tovább. Nem hagyták.

Nagy drámák nem voltak ezen kívül útközben, egyesek hangosabban nyögtek, mint mások, az útszéli drukkerek pedig egyöntetűen biztattak: Hop! Hop! Bravo! Super!, szakaszonként dobosok segítettek tartani a ritmust, a hangszórókból néhol motivációs zene szólt: J-Lo, U2, de a Praterben volt valcer is, mégiscsak Bécs. Egyéb élethelyzetben mókásnak ható, viszont abban a pillanatban legfelemelőbb dalbetét mégis a Final Countdown volt a férfidajerbamúlt Europe-tól. Most, két nappal később újra meghallgattam, és visszajött ugyanaz a szívdobogás, ami ott a harmincötezres tömeg egyik csücskében ért.

Bár különböző szekciókra voltunk osztva, a négysávos utat egybefüggő, kilométeres masszaként töltöttük be, egyre feszültebben, nyakunkat, vállunkat, csípőnket tekergetve. Egyesek elkezdtek tapsolni türelmetlenségükben, mások fel-le szökkentek. Elstartolt az élmezőny, aztán a középmezőny, én, a rajtszámom alatt fekete pöttyel megkülönböztetett – magamat öt órás teljesítési időre saccoló – sereghajtó tíz perccel később indulhattam csak a legnagyobb hullámmal. Fent a hídon, az első kilométeren lábadt először könnybe a szemem. Majd a vége előtt, 39-nél másodszor. Először gondolom azért, mert lecsapódott a lélekemelő tömegpszichózis, aztán pedig, mert meghallottam a Flashdance zenéjét.

1990-ben, amikor a magyar televízió először vetítette a kultuszfilmet, azért mondtam le a családi útról Bécsbe, mert látni akartam, ahogy az ártatlan arcú, hegegsztőpisztolyos gogo-táncost felveszik a konzervatóriumba. 11 évesen szégyelltem a döntésemet: a másnak annyira vágyott nyugati kiruccanással szemben a tévézést részesítettem előnyben. Húsz évvel később, és a maratoni cél előtt három kilométerrel megbocsátottam magamnak. Banálisan hangzik. És a 42 ezer lépés közben még éri az embert pár elcsépeltnek hangzó felismerés az elfogadással, az elengedéssel, saját és mások gyengeségeivel kapcsolatban. Ott és akkor mindegyik nagyon nagy gondolatnak és nagyon bölcsnek tűnt. Lehet összegezni közben életünket, vizsgálni fizikai állapotunk lelki vetületeit, és fordítva. El kell tölteni valamivel azt a négy és fél-öt órácskát az embernek, egymagában. És ebben az egyedüllétben az a legjobb, hogy sokan együtt csináljuk. Senki nem szól be érte, senki sem akar rosszat, valahol egyívásúak vagyunk, aki pedig nem, az azért van ott, hogy segítsen: vizet nyom a kézbe, vagy egy fél banánt. Nincsenek ellendrukkerek a maratonon. Mindenki szeret mindenkit.