Egyrészt tudom, hogy most egy csomó hölgyolvasót magamra fogok haragítani, mert amellett fogok érvelni, hogy jobb lett volna, ha a brazilok szépen hazamennek, mert a hölgyolvasók biztosan a sármos csapatokat kedvelik benne sármos férfiakkal, így a Minden Idők Legsármosabb Válogatottja cím örökös birtokosai, az olasz csapat gyors búcsúja is rengeteg háziasszony szívét törte darabokra. Jelen példában elég csak összehasonlítani David Luiz utánozhatatlan fürtjeit a szurtos Vidallal, vagy éppen a Neymar kölyökképét a köpcös kis Díázzal. Hát ugye, hogy az előzők inkább kívánkoznak a képernyőre?

Másrészt persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez az egész egy baromság. De a magyar média egy része a jelek szerint még mindig nem képes túllépni a „foci vébé a söröző pasikért van, a nők legfeljebb azért szenvedik végig a meccseket, hogy izmos felsőtesteket lássanak, miközben a 90 perc alatt nyolcszor magyaráztatják el maguknak a les szabályait” narratíván. A köztévé magát butácskának mutató műsorvezetőnője „asszonyt próbáló hetekről” csacsog a Balaton partján, és képes rácsodálkozni, hogy a strandoló nők nagy része is nézni fogja a meccseket. A Music Fm-ben röhögcsélő „mindenreggeliszonyatosanhumorosakésvidámakvagyunk” akárkik sms-ben kérik a női hallgatóktól, hogy írják meg, „hogyan élik túl a következő heteket”. (Sörözéssel és meccsnézéssel bazmeg.)

Szóval a gender aspect kilőve. Persze, nagyon örülünk, hogy a rossz arcúak estek ki, és a sármosak menetelhetnek tovább. Meg egyébként is, annyi érv szól a brazilok mellett, nem győzzük számba venni őket, hiszen mégis csak a világ egyik legnépszerűbb csapata, nekik drukkolni igazán nem kíván magyarázatot, mondhatni azt kell megindokolni, ha valaki valamiért éppen nem kedveli őket. Ellenben például annak, aki szerencsétlen oroszoknak drukkol, nem győzhet időnként magyarázkodni, de hát az oroszoknak, szerbeknek, románoknak drukkolni nem szórakozás, hanem szolgálat. (Ebből talán csak a 94-es bolgár válogatott tudott kitörni, ők akkor képesek voltak trendikké válni egész Európában.)

Pinilla mennybe lőhette volna Chilét - kár, hogy nem tette

AFP / Odd Andersen

És hát tényleg, ha már a brazilok beleölték ezt a rengeteg pénzt a rendezésbe, miért ne sikerüljön nekik végre, másodszorra. Hiszen 1950-ben ugye nem jött össze.A Copakabánán egymás nyakába borulhatna mindenki, lenne nemzeti egység, kiderülne, hogy megérte a pénz, paripa, fegyver, míg egy kiesés természetesen azt jelentené, hogy az emberek elfordulnak a vébétől, hazamennek, bezárkóznak, kiürülnek a kocsmák, síri hangulatban játsszák le a többi meccset. Arról nem is beszélve, mi lenne, ha valami jöttment kis nemzet játszana egyszer döntőt, hát  ki fogadna akkor nem igaz? Az angolok is milyen akkurátusan kiszámolták, hogy csak sörfogyasztásból font százmilliókat buktak el a gyászos szereplés következtében.

Így egyrészt minden érv amellett szól(t), hogy a barzilok minimum döntőt játszanak – ott már lehet persze dráma, a fogadások megtörténtek, a nézettségi rekord garantált, a sör egy vesztes meccs után is fogyni fog. Másrészt ezzel a játékkal ez a csapat mégsem érdemelte volna meg, hogy továbbmenjen.

Egyrészt csak az a horvát meccs, csak azt tudnánk feledni, Nisumura kartárs ténykedése nyomán az Isten sem mossa le a FIFÁ-ról, hogy csakazért is döntőbe nyomja a brazilokat. Másrészt Howard Webb végre megmutatta, hogyan lehet jól bíráskodni egy brazil meccsen, Hulk igenis kezezett, a brazilok igenis színészkedtek a chilei 16-oson belül. És Chile megérdemelte volna a sikert azért is, mert Vidalon és Alexis Sánchezen kívül azért korántsem akkora sztárok alkotják a chilei csapatot, mint a brazilok. Bőven találni közöttük a szakirodalomban „becsületes iparosként” titulált, ezen a szinten nem jelentősnek számító klubokban focizó játékosokat, mint Rojas (Universidad de Chile), Pinilla (Cagliari), Jara (jelenleg még nincs klubja), Gutiérrez (Twente), Medel (Cardiff City), vagy éppen a „chilei nehézbombázónak” is becézett  Marcelo Díaz (Fc. Basel). Ezek az emberek tettek oda mindent, hogy az utolsó pillanatban elbukjanak... Nem ez járt volna nekik.

Ráadásul dübörög a vébé, már a kutyát nem foglalkoztat az esztelen pénzpazarlás, a korrupció, az utcán tüntető diákok és pedagógusok, akiket könnygázzal tartanak távol a stadionoktól, ahol a brazil felső középosztály ünnepli önmagát, miközben a statisztikák szerint az utcagyerekek 90 százaléka színes bőrű. Ha ezek után még nyernek is, azzal csak minden visszásság, minden a vébé mögött húzódó tragédia legitimációt nyer, hiszen mégiscsak megérte az áldozatot, nem? És még a vébét nyíltan bíráló Romario politikusi karrierje sem indul majd be. Egy korai kiesés egyébként is csattanós üzenet lett volna minden összeesküvéselmélet hívőnek: mégsem csak a FIFA és az üzleti szempontok írják a vébé forgatókönyvét. (Mondjuk ezért Webb sporttárs minden megtett, és Pinilla lábában is ott volt a lehetőség a 90. percben, nem is beszélve arról, hogy ilyen bénán nem lehet 11-eseket lőni, mint azt a chileiek tették. Egyedül Aránguiz volt képes magasan a jobb felsőbe, Jara szegény legalább megpróbálta, nem volt szerencséje a kapufával.)

Kolumbia remélhetőleg minél tovább jut - a brazilokon keresztül

AFP / Luis Acosta

Arról nem is beszélve, hogy így néhány kötelező kör után (Scolari: tele volt a gatyánk, de majd legközelebb jobban összekapjuk magunkat), egyrészt már mindenki a „következő  meccsre koncentrál”, és ez a szégyenteljes produkció, mondjon bárki is bármit, el lesz felejtve, túllépésre kerül, ha a brazilok lenyomják Kolumbiát (remélem, nem fogják). Másrészt viszont, a kiesés a világbajnokságot körülvevő médiaközeget is komolyan, és jelentősebb időre (legalább három napra) tematizálta volna, okos elemzések sora készülhetett volna el a bukás okairól, a médiamunkások tobzódhattak volna a (melo)drámában. Így most mindezekről a roppant hálás dolgokról le kell mondanunk.

A másik meccsről nehéz bármit is mondani. Két olyan csapat közül, akiknek igazán lehet drukkolni, a valóban remekül játszó kolumbiaiak megérdemelten mentek tovább, az urukat nagyon sajnálom, de a második gól, ahogy Almero labdáját Quadrado öznetlenül visszafejelte, majd James Rodriguez ahelyett, hogy magát ünnepelte  volna, egyből a csapattársához futott, a vébé egyik legszebb jelenete volt eddig. Az első gólról nem is beszélve.

Ma este egyrészt: hajrá Mexikó, hajrá Costa Rica! Másrészt: a brailokat meg majd elintézi Kolumbia a legjobb nyolc között.